A pszichopata, a nárcisztikus meg a többiek…

Úgy dobálózunk e szavakkal, jellemezzük az embereket, mintha értenénk hozzá, mit is jelentenek ezek. Én sem értek hozzá úgy, ahogy lélektanban jártas szakmabelieknek kell, de a káros voltát e dobálózásoknak remekül tudom azonosítani álláskeresőkben, karrierépítőkben, karrierben megrekedtekben.

Pszichopata! Nárcisztikus!

Ezekkel jellemzik rossz exvezetőiket, exkollégáikat álláskeresők időnként. Értem a csalódottságukat, fájdalmukat, de valószínűleg más miatt nem illettek a csapatba. Vagy a csapat nem illett hozzájuk. De ez nem jelenti azt, hogy bárkivel is baj lenne. Ide sodorták a körülmények a kapcsolatukat, esetleg már a közös munka elkezdése sem volt jó döntés. A sikertelenségért másokat okolni kényelmes, és teljesen nem is söpörném le ezt az asztalról, mert bizony tény: mások működése hatással van a mi sikerünkre – vagy sikertelenségünkre. Józan ésszel nézve a „minden fejben dől el”, lózung szintén tévedés, mert ugyan mindig te döntesz, de hogy miről kell dönteni, azt nem te döntöd el…Array

Álláskereséskor akár csak egy ügyetlen toborzó, vagy egy esetlenül interjúztató vezető is okozhatja a sikertelenségünket – egyből előkerül a nárcisztikus, pszichopata, szociopata jelzők. Jaaa, ha ő OLYAN, akkor én hiába vagyok jó – gyönyörű kifogás, csakhát nem működik, ha működésnek egy sikeres álláskeresést tekintjük.

Könnyűnek tűnik „diagnosztizálni”, mindenféle konyhapszichológiai cikk jól megtaglalja, mik a tünetek, amiket bárkire rá lehet húzni egyetlen beszélgetés után akár. A filmsorozatokból tudjuk, hogy a pszichopaták, nárcisztikusok, szociopaták stb. azok sorozatgyilkosok, igazi szörnyek. Mind. Mert a filmekben úgy van. Ilyen cikkek felületes tájékozódást adnak csak, ilyen filmeket nézni lehet szórakozás, de ha hagyjuk, hogy ez be is épüljön a világképünkbe, akkor azt agymosásnak hívják, és biztosan nem szolgálja a céljainkat, érdekeinket. Mert az álláskereső érdeke, hogy állása legyen. Jó állása.

Érdemes visszaúszni a valóságba, és ahogy egyszer már írtam, az álláskeresői székből is empátiával hozzáállni az interjúztatókhoz, döntéshozókhoz. Mert akkor tudunk jól tárgyalni, ha értjük az ő motivációikat. És akkor akarnak velünk dolgozni, ha látják ezt a hozzáállást. Nem biztos, hogy döntésképtelen idióta az a vezető, aki állásinterjú után 2 héttel még nem tudja a választ. Lehet, hogy épp küzd érted, így, ahogy itt írtam. Nem biztos, hogy valóban beképzelt barom („nárcisztikus”), aki sokat mesél az eredményeiről, lehet, hogy csak őszintén büszke, és valóban van is mire, és végre elmondhatja valakinek… és mivel gyakorlatlan ebben, ügyetlenül teszi. A mi érdekünk, hogy figyelmesen végighallgatva kérdések mentén kiderítsük: tudnánk-e vele együttműködően dolgozni. Remek eszközök vannak erre: kérdések, sztorik, humor. Humortalan emberrel nem érdemes dolgozni, de ez is csak az én szubjektív véleményem.

Nagyon könnyen jönnek az álláskeresőktől a címkék: ha a cég, a toborzó ilyenolyan, akkor nála feketelista. Jaj, ugyanmár, a te feketelistád mikor kerül elő újra? Hány álláskeresési ciklus lesz a karrieredben? Mondjuk 40 év alatt 8-10? Haladóbb formában fenyegetőzöl azzal, hogy ha egyszer döntéshozói pozícióba kerülsz, akkor majd megtorlod a döntéseiddel, hogy az a cég, az az ember akkor nem az elvárásaid szerint járt el. Ez bármely döntéshozó számára azt jelenti, hogy a személyes sérelmeid miatt képes vagy felülírni a szakmaiságot. Nem épp kiválasztási kritérium bármely munkaadónál ez a hozzáállás.

A címkézés tehát értelmetlen – nem diagnózisokat kell felállítgatni olyan témában, amihez nem értünk, hanem állást kell találni. A legtöbb vagdalkozó nem pszichiáter. Sőt, valójában szinte csak a pszichiáterek nem vagdalkoznak ilyesmikkel, mert ők tudják, hogy ezt nem ránézésre kell megállapítani. Értik, hogy súlya van annak, ha ilyesmit mondunk valakire. Tehát ne mondjunk.

Azért se, mert hiteltelenné tesz – saját magadnak is árt. Dobsz egy billogot, kész! Közben nem tanulod meg felismerni, hogy mit lehetett volna másképp – lehet, hogy másképp kellett volna kérdezni, másról kellett volna beszélni, ezért nem sikerült. Lehet, hogy jól csináltál mindent, és nem volt közös pont. Ezért szoktam az állásinterjúkat megterveztetni a jelöltekkel: TE mit akarsz magadról mindenképp elmondani? Milyen sztorikon keresztül? Milyen témákat akarsz elkerülni? Mi a taktikád ezek elkerülésére? A jó öreg 3 lapos technika ugye. Tényleg öreg, majd’ 11 éve írtam róla cikket, és még mindig működik…

Lehet építkezni az előzetes rossz tapasztalatokból, rossz főnökökből. Rosszul kezelt dolgokat, de mi okozta ezt? Egyszerű azt mondani, hogy pszichopata/nárcisztikus stb. Miközben bőven lehet, hogy tudásbeli hiányosságai okán nem mentek jól a dolgai, és ezt dühvel, kirohanásokkal kezelte… Rosszindulatú, tanulatlan, ügyetlen, ügyeskedő, hatalmaskodó esetleg. Mi hiányzott belőle? Mit csinált rosszul? Az állásinterjúztatónál látod-e ezeket a jeleket. És ha igen, mit tudsz kezdeni vele? Pl. nem baj, ha tájékozatlan, vagy nem a te szakterületeden mozog otthonosan – akkor azt kell felmérni, elfogadja-e majd a javaslataidat, szakmai alapokon nyugvó véleményedet.

Ha megértjük a másik fél motivációit, érdekeit, rögvest tudunk is vele hatékonyan tárgyalni. A cél alapvetően közös, ő keres valakit, aki meg tudja oldani a feladatot, mi pedig pont ezt a feladatot meg tudjuk oldani. Erről kell beszélni: a feladatról, a megoldásokról, a lehetőségekről, a felelősségekről, a képességeinkről, tudásunkról. Majd az üzletről: kinek mennyiért éri ez meg. Béralku, munkaidőalku… Ezek után akár nárcisztikus is lehet, tudni fogsz vele „bánni” – azaz együttműködni – vagy épp lehet döntésképtelen, mert ha bennünk azt látja, hogy remekül tudjuk majd a döntéseiben támogatni, akkor ki fog választani. Voilà, állásajánlat! Ráadásul jó pozíció, ha valaki önálló döntéshozatalra vágyik. A nárcisztikust – ha valóban az – viszonylag könnyű „kiszolgálni”: akinek ő megfelel, azzal jól fog együttműködni. Aztán persze van olyan is, hogy semmiféle diagnózist nem kell felállítani, emberünk egy barom, akivel dehogy is akarna bárki együttműködni. És bőven lehet, hogy egy pszichiáter semmit rendellenest nem találna. Nem mindenki személyiségzavaros, aki barom.

A rossz vezetők kiszűrésére paradox módon én magam javaslom a józan észt háttérbe szorítani: ha nem szimpatikus az illető, ha nem tetszik a környezet, amiben ő dolgozik, ha nem érezted jól magad állásinterjún, akkor mondj nemet. Nem baj, ha nincs észérved,miért mondanál nemet. Nem kell rá billogokat tenni, tüneteket keresni, diagnosztizálni. Pont elég az, hogy rossz érzéseid voltak és nem tudod elképzelni vele a napi együttműködő munkát.

Személyiségzavar és ítélkezés

Személyiségzavarokkal szitokszóként azért sem jó dobálózni, mert tagadhatatlanul léteznek akik valóban ezekkel élnek, és tudják is magukról, szakember támogatja őket folyamatosan, hogy működni tudjanak a világban – rájuk nézve sértő, és teljesen fölöslegesen sértegetnénk így embereket. Léteznek, csak nem úgy, mint ahogy a filmekben látjuk. Nem társadalomra veszélyes őrültek, hanem emberek, akik valamiféle nehézséggel küzdenek. Amit akár észre sem veszünk a mindennapokban, vagy csak „félrediagnosztizálunk”. Pl. egy szorongásos személyiségzavarral élő nem fogja keresni a társaságot, nem fog aktívan részt venni egy egymás szavába vágva ötletelő brainstromingon. Mert nem képes rá. Ill. nem erre képes, hanem más fontos dolgokra, ami az ő munkájában kellhet, amivel hasznára lehet a cégnek. Valószínűleg megbízható, precíz, mindent sokszor ellenőrző ember. Esetleg addig ellenőrzi magát, amíg kicsúszik a határidőből… de a felületes szemlélő számára csak egy beképzelt, nem különösen jó munkát végző egyén, aki mindig kicsúszik a határidőből, sunnyog, megúszásra játszik.

A személyiségzavar nem betegség, hanem egy olyan állapot, ahol bizonyos személyiségvonás(ok) szélsőségesen jelennek meg. Nem is nagyon lehet rajta változtatni, terápiákkal is csak enyhíteni. Ez azt eredményezi, hogy bizonyos körülmények között extrém rosszul reagálnak. Lássuk be, ezt személyiségzavar nélkül is összehozzuk néha mindannyian. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne együttműködni velük is. Ott kellene kezdeni, hogy nem fogyatékosságnak vagy zavarnak tekintjük pl. az Asperger-szindrómát, autizmust, személyiségzavarokat. Sőt, lehetünk olyan felvilágosultak, hogy ezeket adottságnak, képességnek tekintjük. Innentől már a befogadás sem kérdés.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg! Egyetértesz? Vitakoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented! 

 Ha te is szeretnél egy olyan munkahelyet, ami neked jó, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vezetőként nézd meg a vezetői portfólióban rejlő lehetőségeket!

 További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #