Az erőd legyen veled!

Az erőd legyen veled!

A gyászhoz, elvesztett szeretteink iránt érzett szeretethez és kegyelethez méltatlan, ha egy állás elvesztésével tesszük egy helyre magunkban. Egy felmondás, egy állás vége nem veszteség, csak feladat. Meg kell oldani. Amihez erő kell.

A munkavállalók egy része elcsodálkozik magán: számára is váratlan mértékben taglózza le a felmondás vagy a felismerés, hogy állást kell keresnie. Még akkor is, ha valahol titokban számított rá, érzékelte az előjeleket, de inkább elhessegette a rossz megérzéseit – nesze neked elvárt optimizmus. Amikor elérkezik a felismerés, akkor fogékonnyá válik mindenre, ami megerősíti a veszteségérzetében. És hátráltatja az új állás megtalálásában.

Veszteség vagy gyász?

Tépem a hajam, amikor az állás elvesztésébe női magazinok, és pszichológusok, gyászterapeuták belekeverik a gyászt. Értem, hogy marketing, és nekik is kell a vevő, de jó lenne, ha nem az álláskeresői körben keresnék. Igen, az épp rossz hírt kapott, állását vesztett ember könnyű célpontja ennek. Amikor azt sugallják, hogy egy állás megszűnését, felmondást fel kell dolgozni, és az egy gyászmunka, akkor azt akadályozzák, hogy másik állást találjon. Egy felmondás talán veszteség. Mondjuk pont annyira, mint mikor elhagyod a napszemüveged. Tudod, hogy lesz másik.

Gyász

Mindannyian vesztettük már el szerettünket. A visszafordíthatatlanság kétségbeejtő, a fájdalom leírhatatlan. Évek, évtizedek múlva is minden nap gondolunk rájuk. Velünk vannak akkor is, ha már nem lehetnek velünk. Hiányukkal kell tovább élnünk, és erre nincs más megoldás, mint elfogadni. Sosem leszünk jól ezzel. Ez a gyász.

Feladat megoldva

Szinte mindannyian vesztettünk már el állást. Na és, lett másik, nem? Gondoltál naponta az elvesztett állásaidra tizenéves távlatból? Hiányzott valaha is egy állás, amit évekkel ezelőtt elvesztettél? Nem valószínű. Az ott szerzett tapasztalatból, tudásból tudsz építkezni a szakmai életedben azóta is? Na ugye. Semmi szörnyű nem történt veled tehát. Nehéz időszak volt, mert tele voltál aggodalommal, egzisztenciális és szakmai bizonytalansággal, de megoldódott minden, nincs fájdalom, nem hiányzik semmi, jól vagy vele.

A gyász nem ide való

Sok ügyfelemnél tapasztalom: már átadtam a tárgyi tudást az álláskereséshez, de egyszerűen nem tudja elkezdeni az akciótervünk lépéseit. Erős vezető/szakértő, szilárd és naprakész lexikális tudása, évtizedes szakmai tapasztalata van. Erre támaszkodhatna, de ezt mind mozgósítania kell tudni. Ő meg arra hivatkozik, hogy még „ülepednie kell”, de közben már elmesélte nekem, hogy szorítja az idő, és van, aki a gyászt is behozza beszélgetésbe – meg kell győznöm, hogy ez ide nem való.

A gyász behozása az álláskeresésbe azért is rossz, mert más tényezők kellenek a „megoldáshoz”. Az idő és az elvesztett személy iránti érzelmek felszínre hozása az, amitől a gyász érzése enyhül, elsimul bennünk, de az az álláskeresésben pont nem segít. Az erő a gyászban csak elfojtást jelentene, ami kifejezetten káros. Az álláskeresésben mindennek az ellentéte igaz: nincs vesztegetni való idő, és érzelem helyett hideg racionalitás kell, és a lelki állóképesség (azaz erő) fogja mindezt biztosítani.

Erő, tudás, erény, erély

Hiába vagy erős, ha az erőd nem tudod új és neked jó állás megtalálására fordítani. A tényleges erőd most annyi, amennyit az álláskeresésedre, mint célodra tudsz fordítani.

Ne érts félre: természetesen jogod van rosszul lenni, dühönghetsz, sírhatsz, bármit megélhetsz, amit érzel, ha érzel ilyesmiket. De ez nem gyász, „csak” düh, bizonytalanság, szorongás, félelem. És ne érezd rosszul magad, ha az elvárások ellenére semmi ilyet nem érzel, vagy épp kifejezetten pozitív érzések öntenek el: megkönnyebbülés, felszabadultság. Mert ezt is szabad.

A negatív érzéseiddel szemben az erődet kell mozgósítani, és akkor fog elmúlni mindez, ha elkezded csinálni, és jönnek az eredmények (felismert és meghatározott preferenciák, struktúrákba szedett szakmai múlt, szép CV vagy portfólió, állásjelentkezések, állásinterjúk). Ha pedig az első sokk után mégis pozitív érzéseid lettek, akkor ez adjon lendületet az álláskeresés lépéseihez.

Mi most az erő? Az a tudás, hogy meg tudod csinálni. A magabiztosság, hogy ismered a saját álláskeresésed szükséges lépéseit, a piacot, a szakmád rétegeit, lehetőségeit, jövőjét. A jó választáshoz pedig kell kreativitás, monotonitástűrés, önismeret, a céljaid meghatározása, döntésképesség, a preferenciáid pontos ismerete, rugalmasság, kompromisszumkészség és kompromisszumra képtelenség is. Erő kell ahhoz, hogy azt mondd, „nem alkuszom!” Erény kell ahhoz, hogy belásd: alkudni kell – de nem válhatsz megalkuvóvá (pl. nem fogadsz el okosba’ megoldást). Tudás ahhoz, hogy tudd, mikor melyik kell. Erélyesen kell tudni képviselni mindezt – magad előtt leginkább. Ez lesz a legnehezebb. Ott a csábítás, hogy „csak kicsit engedek, és máris megszabadulok az álláskeresés terhétől”. De mit veszel magadra helyette? Rossz kompromisszumokat leginkább.

Kitartó vagy, és/vagy bölcs, aki azt is tudja mikor kell feladni? És elég bátor vagy ahhoz, hogy feladd, ami nem megy, és irányt válts? Nem mindegy, hogy magabiztos vagy, vagy hitegeted magad.

Küzdelem?

Tehát ismered a képességeid, készségeid, és ezeket a célod szolgálatába tudod állítani (a.k.a. erős vagy). De erőt kell mutatni akkor is, ha te már tudod, hogy valójában nincs. Fogytán a pénzügyi tartalékaid, nyomaszt a család, hogy „menjél már dolgozni”, körbejártad már a kapcsolatrendszered, és még mindig semmi eredmény. És már vigyáznod kell arra, hogy ha túl sokáig mutatsz erőt erőn felül, akkor abban is ki fogsz égni. Ebben a fenyegetettségben sem tehetsz mást, mint dolgozol az új állásodért tovább.

Nem mindegy, hogy megküzdesz, vagy megdolgozol egy új állásért. A küzdelem felőröl, a munka tervezhető, végrehajtható lépések sorozatából áll, amiből biztosan kijön az eredmény, mert tudatos. A küzdelemben a bukásnak is van esélye, mert valami ellenében kell erősnek lenned, ha küzdesz. A céltudatos munkával szemben viszont nincs ellenállás, így biztosan teljesül a célod.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Neked is személyre szabott segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierépítésedben, karrierváltásodban?  válogass tematikus szolgáltatásaimból, vagy jelentkezz be hozzám most!

További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# ##

 

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Írj te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. Francois Pignon
    mondta:

    Ismét remek cikk. Butaság egy állás iránt gyászt érezni. Főleg ha azért hagyod ott, mert élhetetlen…

    Lehet, hogy kivétel vagyok, de nekem a gyász is erőt adott, pont amiatt, hogy „nem adom fel”. Akiket elvesztettem, vajon egy szerencsétlent akarnának-e látni, aki 10 év után sem képes összeszedni magát (komolyan ismerek ilyeneket), vagy olyat, akire büszkék lennének, ha még élnének?

    A konklúzióval nem értek egyet. A küzdelem nem őröl fel. Normális esetben az is egy céltudatos dolog, lépések sorozata. Pl. elesel, fölállsz, és mész tovább előre – ez egy folyamat része valami érdekében, nem ellenében (legfeljebb önmagam ellenében, ha nagyon filozofikus vizekre akarunk evezni). Ha darwinista értelemben nézi az ember, akkor persze ostobaság, ezt nem vitatom, mert az a felfogás magát a folyamatot emeli piedesztálra. Van az a felismerés a Nyugaton a helyzet változatlan-ban, amikor hazamegy a főhős az állóháborúból és vitába keveredik azokkal, akik neki magyaráznak a háború pátoszáról, holott ő a saját bőrén érzi, hogy az már teljesen céltalan.

    Asszem, a „harc”-ot keverni szokás a „verseny”-nyel, amitől irtózni szokás már régóta, mint mindentől, amit kikiáltottak „férfiasnak”. Ez nekem azért ironikus, mert aki dolgozott női környezetben, az tudja, hogy a versengés ott tud csak igazán aljas méreteket ölteni. 🙂

    Ez szerintem egy fontos megjegyzés:
    „Az ott szerzett tapasztalatból, tudásból tudsz építkezni a szakmai életedben azóta is? Na ugye.”

    1. jobangel
      mondta:

      Az nagyon hasznos gondolat a gyászhoz, hogy vajon egy szerencsétlent akarnának-e látni vagy valakit, akire büszkék lehetnek, ezért külön köszönet.

      A küzdelem/versengés/munka témakörbe jól bele lehetne merülni, ez leginkább fogalmi kérdés. Az én fogalomtáramban a küzdelem=küszködés, és pont azon dolgozom, hogy az álláskeresés senkinek se ez legyen.

      A női környezet is jó kis téma, sajnos értem, akik azt mondják, hogy „csak női főnököm ne legyen”. Viszont nőként azt is értem, miért lesz néhány nőből nagyon rossz vezető – szerencsére sokkal több jó vezető nő van, mint rossz.

      1. Francois Pignon
        mondta:

        Igen, inkább csak a fogalmak különbözőségéről van szó. Utána még gondolkoztam ezeken, a köv. cikk miatt is (karriertervezés), inkább a tervezés meg a tudatosság hiánya okozza a problémákat. Ahol dolgozom-dolgoztam, ott hatványozott a probléma, csak odapottyant mindenki a „vezető” pozícióba, képzettség meg semmi.

        A lényeg, hogy sok mindent hasznosítottam a blogon hosszú évek alatt leírtakból, pl. az állásinterjúkra se úgy tekintettem, mint egy vizsgára vagy harci helyzetre (ahogy a megfelelési kényszert belénk verő „poroszos” nevelés-oktatás előírná), hanem mint egy kölcsönös megbeszélésre. Szóval javulok, még ha lassan is. 🙂

        A témánál maradva némiképp, a gyászhoz hasonlóan van még egy fontos és szintén félreértett téma – egy amerikai v. kanadai karriertanácsadónőnél láttam/hallottam megfogalmazva. 🙂 Sokan szocializálódni, társasági életet élni járnak a munkahelyre, magyarán úgy tekintik, mintha az egy „család” lenne vagy baráti kör. Szerinte már az intő jel (red flag), ha hirdetésekben vagy interjún olyasmibe fut az ember, hogy „mi egy család vagyunk” stb.

        Nálam is sajnos későn tudatosult, hogy mivel egyesek évtizedek óta ott vannak már, észre se veszik, mennyire képtelenek elválasztani a munkahelyi és a személyes dolgokat. Erre ráadásul rásegít Angliában az itt megszokott „birthday club” meg hasonló „kötelezően ajánlott” dolgok. A volt munkahelyemen az ajándékozgatás már nem is kóros, hanem járványos méretű, gyakorlatilag minden piszlicsáré alkalomra, aztán ebből jönnek a „reciprocitás elvét”, a viszonzás kényszerét kiváltó ilyen-olyan kisebb-nagyobb szívességek a klikken belül lévőknek és általában is a totális szakmaiatlan viselkedés.