Az álláskeresés lelki gátjai I. – Az álláskereső kommunikációja

Az álláskeresés lelki gátjai I. – Az álláskereső kommunikációja

Van, aki rengeteg tanácsadás és mindenféle próbálkozás után is hosszú időt vergődik az álláskeresés csapdájában. Ilyenkor a sikertelenség mögött nem az álláskeresési tudás hiánya áll, hiszen azt meg lehet tanulni: önéletrajzot írni, motivációs levelet írni egy idő után már könnyű, csak tárgyi tudás (és persze jó adag szerencse) kérdése, hogy sikeres álláspályázatai legyenek. A sikeres álláspályázat ugye annyit „tud”, hogy eljuttat állásinterjúra, ez a dolga. Semmi egyéb! Ebben simán tudok segíteni, Jobangelként ennyit vállalok, de sokszor látszik: másfajta támogatás is kellene az álláskeresőnek, leginkább lelkiekben.

Mert az állásinterjún csúnyán félremehet a kommunikáció, a bennünk rejlő lelki gátak miatt.

Ezért tanácsolják, hogy légy nyugodt, hideg profi álláskeresőként is, de néha – magunk sem értjük, miért – ez nem megy. Pedig ritka az, amikor az állásinterjún szakmailag nem felel meg valaki. Sokkal gyakoribb, hogy nem sikerül a beszélgetés, nem lesz kölcsönös szimpátia.

Az állásinterjú sajátossága, hogy folyamatos kérdezgetésre épül, amivel akaratlanul is bizalmatlanságot üzen a kérdező – aki többnyire az interjúztató. Az álláskereső pedig nyilván rosszul érzi magát, ha bizalmatlanul állnak hozzá, hiszen a bizalom kulcsfontosságú az állás elnyeréséhez. A bizalmatlanságot érezve egyből szorongani kezd. Ebből rossz reakciók születhetnek, egy ártatlan kérdésből is súlyos konfliktus lehet. Pl. „Miért kellett állást váltania?” Az adott esetben a jelölt sértődötten reagált, mi az, hogy neki „kellett”, neki nem „kellett”, ő maga így döntött. Az interjúztató akaratlanul is megszólított benne egy olyan élményt, ami ezt a kifakadást kiváltotta. Nyilván volt valamiféle kényszer abban az állásváltásban, amit nem szeretett volna a jelölt bevallani még magának sem.

Hogyan lehet ezt feloldani? Legyen tudatában az álláskereső, hogy teljesen normális az, hogy valami nem felel meg, ezért úgy dönt, továbblép. Ezt nyugodtan vállalhatja, nem kell védekezni. Ezért érdemes lelkileg tisztába kerülni magunkkal: hogy ne vegyük támadásnak, ami nem az, ismerjük fel, hogy az interjúztató nem bántani akar – vagy épp azt is, ha azt akar, mert ilyen is előfordulhat. Akkor nem fognak elragadni bennünket az érzelmek, ha ezeket a lelki gátakat, sérüléseket rendbetettük magunkban –vagy esetleg félretettük, mert vannak sebek, amik nem gyógyulnak varázsütésre.

Fontos tudni, hogy ezek a problémák talán az álláskeresőben sem tudatosulnak, mégis önkéntelenül kompenzálni igyekszik őket, ezzel elérve, hogy az interjúztatók teljesen mást látnak, mint amit ő szeretne láttatni. Pl. azt hiszi magáról, hogy határozottan képviseli az érdekeit és jól bemutatja a tudását, mindenki más pedig egy beképzelt alakot lát, aki mindenki mást hülyének néz. Pedig csak rossz kommunikációs eszközöket használ, mert szorong, ő sincs meggyőződve a saját tudásáról (még akkor sem, ha az a tudás valós). Vagy pont az ellenkezője történik, annyira nyuszi egy állásinterjún, annyira retteg attól, hogy nem őt választják, hogy nem meri a saját gondolatait előadni, pedig azok sokkal jobbak (mindig azok), mint a sablonok. Egyébként meg egy kőkeményen bármit elintézni tudó ügyintéző, csak épp állásinterjúzni nem mer, mert azon az élete múlik (ő így érzi), a munka meg napi rutin, ha jól csinálja, nincs is valós kockázata. A kudarctól való rettegést is lelki sérülések okozzák, de meg kell győznie magát az ilyen embernek racionálisan: mi fog történni, ha ez az állásinterjú most nem sikerül? Összedől a világ? Vagy tanul a helyzetből, és egy következő már sikerülni fog?

A lelki gátak többnyire gyermekkortól épülnek, ezért nem is tudatosulnak: mindig is velünk voltak, nem tudjuk, hogy lehet nélkülük is élni, ezt majd egyszer egy segítő (coach, pszichológus, barát stb.) talán elmondja, és el is hisszük neki. Az általam sokat okolt porosziskola is eleget tesz azért, hogy felnőtt életünket is tönkretegye. Súlyos problémákat okoz a bizonyítási kényszer, ami sok formában jelenik meg. Az álláskereső a családjának, baráti körének próbálja bebizonyítani, hogy amit akar, az igenis reális – pl. magasabb fizetés, mint amit a piac kínál az ő végzettségével, vagy éppen csakazértis ott keres állást, földrajzilag vagy iparágilag, ahol az nincs. Esetleg a volt kollégáinak, főnökeinek akar visszavágni, és olyan helyen keres állást, ahol újra kapcsolatba kerülhetnek, és itt akár esélye lehet bosszúra is. A vevői, partneri körben pl. Ilyen törekvések mellett az eredeti cél, miszerint legyen újra állása, el is veszik. Mire ezt a törekvést elengedi, és belekezd a normális álláskeresésbe, hosszú hónapok telnek el, ami az álláskeresői depressziót is megalapozta már. Ezen az irracionális célok nemteljesülését pedig ugyanolyan kudarcnak érzi, mintha lehetséges célok nem sikerültek volna… Ilyenkor segítőként azzal kezdem, hogy megmutatom: ha a célkitűzés nem volt reális, akkor az nem jelenti azt, hogy egy reális célkitűzés ne hozhatna eredményt.

Párkapcsolati problémára is visszavezethető, hogy pl. akit női mivoltában sértettek meg, vagy soha nem is értékeltek, mint nőt, túlhangsúlyozza nőiségét. Sérülékenységet mutat, vagy épp ellenkezőleg: kihívóan öltözik, viselkedik, túl erős akaratot mutat – a munkáltató szemében irányíthatatlannak, kiszámíthatatlannak tűnik ezzel. Ki akarna ilyen beosztottat? De még egy menedzsment tagja sem szeretne ilyen top menedzsert látni az igazgatóságban. Folyamatosan ellentmond, ellenáll, kérdésre nem válaszol, hanem visszakérdez, felháborodik apróságnak tűnő dolgon – lehet, hogy az neki pont nem apróság!) Esetleg túl zárkózott, túl nyitott – hangsúly mindig a „túl”-on! Sok nő pont ilyenekkel „kiharcolja” magának az alacsonyabb pozíciót, fizetést 🙁 Férfiaknál egy interjúztató nő is ellenszenvet válthat ki, önmagában a női mivoltával is. Az ilyen jelölt megpróbál majd fölé kerekedni a beszélgetésben: kioktató, lekezelő lesz, súlyosabb esetben becsmérlő is. Nyilván így nem sikerülhet az állásinterjú, és akkor a HR-es nő lesz a hibás, hiszen az önhiba be/felismerését szintén egy lelki gát fogja megakadályozni – ezzel a fejlődést is. Arról ne is beszéljünk, hogy ezzel a viselkedéssel az interjúztatóban is biztosan meg lehet szólítani valamilyen sérelmet.

Mindezek súlyossága személyiségfüggő, de minden álláskeresőben van egy közös lelki teher: épp változtatnia kell az életén egy másik állással, és ez származhat abból is, hogy megváltak tőle, abból is, hogy ő maga döntött így valami miatt. A karrierje kapcsán valamivel elégedetlen, valami nem kerek… Ebből a lelkiállapotból érkezik a bizalmatlanságot sugalló állásinterjúra, és persze cipeli eddig élete összes lelki terhét is magával.

Hozzáteszem, hogy az interjúztató is cipeli a maga problémával teli zsákját, így túlzás nélkül mondhatjuk: valójában akkor lesz sikeres az interjú, ha egyik fél sem ütközött a maga lelki gátjaiba. Erre törekedni kell, de az egyik fél törekvése ehhez kevés lesz… Bizony, fentiekkel az interjúztatónak is tisztában kell lennie, és a maga zsákját neki is félre kell tennie.

folyt. köv. – Hogyan látja mindezt az interjúztató? Mi a dolga vele?

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Írj te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. bobijub
    mondta:

    @Köldök_szösz:
    hehe-hehehe a kép alapján megítélt szimpátiára.
    ha nem szépségipari modellt vagy valami ilyesmit keresnek, akkor a szimpátiának (akármilyen aljas is vagy nem aljas a szemreszimpátia igény) a leendő főnök, a leendő munkatársak szemében kéne érdekesnek lennie. szóval vicces az, ha a csatolt fénykép alapján az elsőszűrős másodszűrős hr-es szimpátiaszűr. honnan tudhatja, hogy lesz-e szimpátiakémia a főnök meg a munkatársak között irányából?

  2. kmera
    mondta:

    @jobangel: Így már értem, köszönöm!

  3. Lady Scarlett
    mondta:

    Kezdjük ott, hogy elég nehéz pozitívnak lenni és úgy alakítani a beszélgetést, ha az interjúztató árgus szemekkel figyeli az önéletrajzot és a legkisebb résre is már rákérdez (ott miért volt 5 hónap szünet, itt miért hiányzik másfél év) hát azért mert annyi ideig tartott az álláskeresés bmeg.
    Vagy amikor – csatlakozom az előttem szólókhoz – folyamatosan az a kérdés, hogy ennek miért lett vége, onnan miért jött el, amonnan miért rúgtak ki, satöbbi-satöbbi. Ha már így kérdeznek az már elég sokat elmond. Hiába mondja az a szerencsétlen jelentkező, hogy felszámolták a munkahelyét, megszűnt a cég, az interjúztatóban az marad meg, hogy ő azt kérdezte, miért rúgták ki. Hát igen, ha egy cég megszűnik, az alkalmazottakat elbocsátják. Ez van. Egy nem létező cégnek nincsenek alkalmazottai bmeg.
    Nem igazán értem ezeket a kérdéseket. Szerintem az lenne a fontos hogy egy jelölt alkalmas-e arra a munkára amire jelentkezik. Ha a szakmai tapasztalata, nyelvtudása, végzettsége (nagyjából) oké, akkor mit számít, hogy honnan miért jött el?
    Olyan időket élünk, hogy kevesen váltanak önszántukból, és sokat tűrnek, csak hogy legyen állásuk. Aztán mindenkinél betellik az a bizonyos pohár egyszer.
    Kinél hamarabb, kinél később.
    Minden cégnél emberek dolgoznak, akik elég durván meg tudják nehezíteni a másik ember életét a munkahelyen.
    Ezekre a pályázó nem szivesen emlékszik vissza. Én soha nem kérdeznék ilyesmit, hogy egy-egy karrierfolyamatnak miért lett vége. Inkább azt, hogy mire emlékszik szívesen vissza az ott eltöltött időből. Ha erre nem tud válaszolni, vagy nem akar, annak is oka van.
    A mai HR interjúzási gyakorlat, hogyis fogalmazzam meg, nem kicsit szőrszálhasogató, ítélkező és bosszantó. Csodálkoznak, hogy a közvélemény nem kedveli az egész szakmát és a résztvevőit…

  4. Eltévelyedés
    mondta:

    @csizkek: Igen, ez a jó abban, ha leszarod megkapod-e a munkát. Office space – Hivatali Patkányok. Amikor a programozó _őszintén_ elmondja a véleményét a consultantoknak, őszintén elmondja, hogy a napi munkája kb 20 perc, nem érdekli, ha kirúgják. Eredmény: Ő lesz az új kisfőnök.

  5. jobangel
    mondta:

    @csizkek: Igazán ajánlhattak volna egy szuper kis relokációs csomagot is 🙂

    A tanulsággal, amit levontál, tökéletesen egyetértek.

  6. csizkek
    mondta:

    Jo cikk, tobbszor probalkoztam egy munkaadonal tobb poziba, de valahogy a pozik mindig elusztak mellettem. elegge tele besokaltam toluk (interju technikak miatt is). De nekiszaladtam egy kov interjunak, ami raadasul nem is igazan az en profilom volt, csak szerettem volna eziranyba tovabblepni. Teljes „letojom” hozzaallassal mentem neki az interjunak. Nem voltam flegma, de meglehetosen erosen kerdeztem es valaszoltam is. Nem koritettemm, hatarozott kerdesek, valaszok. A vege az lett, hogy interju vegen mar allasajanlat (freelance munka) es igertek egy 2 hetes treninget, hogy felhuzzam a tudasbeli kulonbsegeket. Sajna vegul nem fogadtam el, mert a vegen derult ki, hogy a lokacio nem ott van mint amit eloszor mondtak es most nem tudok 600km-t arrebb koltozni:)

    De a legfontosabb tanulsag, hogy fokuszalnom kell a stilusra, hatarozottsagra, kifejezes modra, sokkal jobban! Es el kell engedni, ez most a „nagyon fontos, csak ez a munka letezhet” erzest!

  7. jobangel
    mondta:

    @kmera: Amikor a jövőről kérdeznek, az lehet értelmes kérdés. Meg lehet válaszolni pl. a vezető vagy specialista irányt. Ha specialista lennél, miben specializálódnál? Nem baj, hogy pályaelhagyó vagy, az a kérdés, hogy ezzel elégedett vagy-e? Tetszik-e az irány, ahová sodródtál, vagy ha kifelé tartanál belőle, és az adott állás ebben pont segít, úgy is jó. Sokminden jöhet közbe az életben, de csak azért sodródni, mert hátha közbejön vmi, nem épp jó taktika. Ha van valamilyen irány, amit tartani szeretnél, affelé érdemes menni, és azt meg is lehet mutatni. Ha majd később nem úgy lesz, mert közbejött valami, azt sem fogja rajtad senki számonkérni (esetleg te magad, de az már a te döntésed, hogyan kezeled a változásokat).

  8. kmera
    mondta:

    Tőlünk nyugatabbra miért nem divat már rég a fénykép? Biztos, hogy nem a beazonosítás az ok itthon, 50 interjúalanyt fényképpel együtt vagy anélkül sem fogsz megjegyezni: egyszerűen nem szükséges része szerintem egy pályázatnak, el kéne már felejteni… Attól én is kész vagyok, mikor a jövőről kérdeznek – elképzelések? Elmondanám, hogy ha visszatekintek az életemre, mikor befejeztem az egyetemet, egészen biztosan nem úgy képzeltem, hogy pályaelhagyó leszek, és másik ágazatba kerülök. Majd amikor ezt megtettem, és 7-8 évet lehúztam egy helyen, akkor megint valószínűleg váltani kényszerülök. Annyi dolog jöhet közbe ma már, mégis, milyen válaszra számítanak? Néhány tervemet meg egyébként sem fogok velük megosztani, mikor én is részt veszek a sokadik interjún, és ki tudja, látom-e ezeket az embereket még egyszer…

  9. Thresher
    mondta:

    Én azt utálom már az álláskeresében, hogy az interjúk felelevenítik a régi hülye egyetemi szarokat, mint amikor órákig szívatnak egy kettesért, és sokszor érzed, csak azért, hogy lefelé lehessen kerekíteni.

    Egyszerűen látod hogy nincs jó válasz. Ha meg érzed, hogy végre tudnál adni egy sablonmentes választ, akkor meg kattogsz, hogy ezt most szabad vagy sem. Kedvencem eddig: „Hol látja magát öt múlva?” Csillagbogaram, honnan tudjam, csak azért tudom hogy a cég egyáltalán létezik, mert ti hívtatok be tegnapelőtt a neten is fellelhető CV-m alapján. És akkor most szépen beadok valami ordas sablonos kamut, vagy bevallom, hogy szellemi képességeim nem terjednek ki arra hogy egy honlap alapján megismerjem a céget.

    Az egyetlen pozitív dolog az ilyen dolgokban az, hogy egyre kevésbé leszek izgult. (..persze ha meg nem izgulok rendesen, akkor meg tuti nem veszem komolyan az ajánlatot. Van sapka, nincs sapka.)

  10. jobangel
    mondta:

    @lazy_dragon: Köszönöm a gratulációt! Nem hinném, hogy ne lennél „százas”, az emberek többségének nincs nagy rutinja az állásinterjúzásban, mert nem tanítják iskolarendszerben, és túl sok állásinterjúra nem is jut el átlagember, annál hamarabb talál állást.

    Kérdés: a próbainterjúk motiválnának vagy frusztrálnának? Mert vannak toborzó cégek, vagy coach-ok, akik ilyet szolgáltatnak. Ez lehet megoldás. Vagy, simán némettanárral átvenni a neten található sokezer állsáinterjú-kérdés listából jópár kérdést, németül. Emellett a te kérdéseidből is fel kell készülnöd, ill. a szakmai részből is.

    Vagy, több időt igényel, de „ingyenes”, ha eljársz sok-sok állásinterjúra, és megjön a rutinod benne.

  11. lazy_dragon
    mondta:

    olyan esetben mit lehet tenni, hogyha önértékelés rendben, van állásom, de másikat szeretnék, ám van egyfajta gátja a keresésnek: nyilván korábbi, rosszabb periódusban, sok sikertelen interjúm volt, és van egyfajta ‘fehérköpeny-szindrómám’ az interjúktól. Más a fogorvossal van így, engem a rossz tapasztalatokból kifolyólag -gondolom-, de eleve lestresszel a legterézanyább HR-es is. 🙁
    Napi szinten, külföldiekkel dolgozom együtt (németül, mely a gyengébb nyelvtudásom), ennek ellenére nem merek inerjúzni menni, ha elvárt a nyelvtudás, mert egyszer egy kora reggeli interjún leblokkoltam idegennyelven, és nem tudom, félek újra átélni azt.
    megtörhető a jég? vagy én már inkább csak szaksegítséggel leszek 100as?

    gratulálok a blogodhoz, hasznos!

  12. jobangel
    mondta:

    @Köldök_szösz: a fotót azonosításra használják, nem kell mögé komoly elméleteket gyártani. Gondolj bele, meghirdetsz 3 állást, mindegyikre jön 50 CV (informatikusoknál többszáz nem) Mindegyik hasonló tapasztalatokkal, tudással. A hobbi az egyik, amiből meg tudod jegyezni az érdekesebbeket, a másik a fénykép. Pont informatikusoknál nem jellemző, hogy valaki szép Java fejlesztőt keresne, vagy szép rendszerüzemeltetőt. Sales, irodai stb. munkáknál már jellemzőbb, de ott_néha_ indokolt is.

  13. Köldök_szösz
    mondta:

    @jobangel: valszleg kvára megteszi.
    Szép utópia hogy mindenki csak a rátermettsége alapján kell hogy beváljon, de ha belegondolunk abba is hogy miért kell fotó az önéletrajzba, mondjuk egy olyan informatikusnak aki szinte sosem lesz ügyfelek közelében, tehát az előnyös megjelenése stb. stb. abszolút nem fontos akkor kiderül hogy
    nagyban dönt még az is hogy ki kinek mennyire szimpatikus…
    Amúgy meg szerintem amit leírt hogy mennyi interjúztatása volt egy 25 évesnek eléggé egy ideális eset egy menetrend szerinti, kristálytiszta karriernek ami szerintem elég ritka.

  14. jobangel
    mondta:

    @Hujber Tünde: Honnan tudod, hogy nem ezt a választ várják? És egyébként nem mindegy, mit várnak? Azt kérdezték, a jelölt mit gondol erről, és ő ezt gondolja. Ezért írtam, hogy a saját gondolatok értékesebbek a sablonoknál.

  15. Hujber Tünde
    mondta:

    @jobangel: „És ne ránduljon ökölbe a keze, hanem mondja el őszintén: azért akarok nálatok dolgozni, mert most ti hirdettek olyan állást, amit jól be tudok tölteni, ilyenolyan tapasztalataim és végzettségem okán. Ha félreteszi a kis zsákját, akkor ez működni fog…”

    Nem fog működni, mert az interjúztatók nem ezt a választ várják. De hogy milyet várnak… azt ki tudja?

  16. jobangel
    mondta:

    @Köldök_szösz: Ez egy elég komoly probléma, és alapja minden életkori diszkriminációnak. Az, hogy életkor és nem alapján lesz valaki hiteles számodra, nem racionális. Racionálisan, ha minden jól ment a lány életében, akkor így nézett ki a szakmai élete: 18 évesen érettségizett, 22 évesen elvégezte a fősulit, elkezdett dolgozni. Mondjuk a legalja researcher pozícióban, kevés interjúvezetéssel sok-sok álláskeresővel telefonálva. Ez az jelenti, hogy az elmúlt min. 2 évben csak napi 1-2 interjúja volt, az havi 20 munkanappal számolva 240 nap x 2 év x napi 1,5 interjú, az 720 állásinterjú. Álláskeresőként soha nem lesz ennyi tapasztalatunk állásinterjúzásból, neki meg 25 évesen akkor is van, ha elég laza volt az interjús statisztikája.

    És miért is nem szabad a 25 éves HR-est kora és neme alapján diszkriminálni álláskeresőként? Azért, amiért ő sem diszkriminálhatja, és nem vonhatja kétségbe a szakmai hitelességét a 23 éves pályakezdő villamosmérnöknek pl. Ha megtette, akkor arról írtam is posztot 🙂

    jobangel.blog.hu/2016/05/19/sokadszor_idetlen_allasinterju-kerdesek

  17. Köldök_szösz
    mondta:

    @jobangel: Ha valahol egy 25 éves csaj az interjúztató az is sántít egy kicsit. Mármint nekem valahol 25 évesen nem biztos hogy hiteles valaki ilyen pozícióra.

  18. Köldök_szösz
    mondta:

    @Hujber Tünde: Emberek vagyunk és nem robotok.

    Az üzleti életben márpedig rohadtul robotok vagyok, vagy erőforrások.
    Talán nyugatabban már már be fog jönni az a tendencia hogy ha valakivel jól bánnak akkor az hűségesebb lesz és jobban teljesít és nem a csicskáztatás meg a „van a helyedre ezer másik” -féle fenyegetés megy ösztönzés képen.

  19. jobangel
    mondta:

    @Hujber Tünde: Lehet úgy beszélgetni, hogy nem gyalogolunk bele egymásba. Pl. egy pasi ne húzza el a száját bemutatkozásnál, ha az interjúztató egy 25 éves lány.
    Ha valaki két éve nem talál állást, akkor valamit nem jól csinál (írtam is fentebb példákat, mit nem). Azt tudjuk, hogy nem jól csinálja, de az is fontos, miért nem csinálja jól? Mi az a gát, ami ezt eredményezte? De ehhez az is kell, hogy ha „rangon alul” talál állást, akkor az interjúztató szintén ne húzza a száját, ha a korábban középvezető most épp BKV-ellenőri pozícióból pályázik újra középvezetői pozira.
    Aztán persze olyan is van, hogy csak titkolja, hogy most épp BKV-ellenőr. Pedig nem kellene… Mindig oda lyukadunk ki, hogy ha megvan a stabil önértékelés, akkor jól fog kommunikálni az ember. Még akkor is, ha egyébként – érthetően – kétségbeesett.

    A miérteknek az interjúztató számára sajnos nincs értelme. Ő a hozott anyagot értékeli (hogy az értékelés önmagában egy hibás hozzáállás, az is a következő posztban lesz kitárgyalva 🙂
    „Vajon miért háborodott fel Micike azon, amikor azt kérdeztem tőle már hatodszor, hogy és ezt a 6. munkahelyét miért kellett elhagynia?” — Itt bizony Micikének kell megküzdeni magával 🙁 Lsd. a fenti példa a „kellett” vs. „én döntöttem” vitáról.
    És ne ránduljon ökölbe a keze, hanem mondja el őszintén: azért akarok nálatok dolgozni, mert most ti hirdettek olyan állást, amit jól be tudok tölteni, ilyenolyan tapasztalataim és végzettségem okán. Ha félreteszi a kis zsákját, akkor ez működni fog… De ha támadásnak veszi az egyébként tényleg hülye kérdést, akkor azzal magának árt.

  20. Hujber Tünde
    mondta:

    A cikkben említett „mindent elintézni tudó ügyintézőnek” igaza van, amikor azt gondolja, hogy akár az élete múlhat azon, felveszik-e, míg a „minden ügyet elintézek” munka valóban csak napi rutin. Van az a pont, ami után már nem lehet annyival elintézni az álláskeresést, hogy semmi gáz, ha nem vettek fel ide, majd a következőre felvesznek. A munkanélküli személy erőforrásai végesek.

    Az pedig, hogy se az interjúztató, se a jelölt ne gyalogoljon bele a másik fél lelkivilágába, csak úgy érhető el, ha végig némán ülnek egymással szemben. Aki beszél, az sosem lehet biztos benne, hogy mikor tapint érzékeny pontra. Az számomra elfogadhatatlan munkáltatói hozzáállás, hogy én, a munkáltató akármikor rátapinthatok érzékeny pontra (akár véletlenül, akár akarattal), ez nem probléma, de a másik félnek kutya kötelessége ezt minden esetben szenvtelenül, „kulturáltan” fogadni, különben alkalmatlan a munkára. Emberek vagyunk és nem robotok.
    A munkáltatónak ilyenkor nem megsértődni kell, hanem elővenni a jó öreg „miért?” kérdést. Vajon miért háborodott fel Micike azon, amikor azt kérdeztem tőle már hatodszor, hogy és ezt a 6. munkahelyét miért kellett elhagynia? Vajon miért volt Józsi ideges, feszült az egész interjú alatt, főleg, amikor azt kérdeztem, hogy miért nem talált az elmúlt 2 évben munkát? És miért rándult ökölbe a keze a miért akar nálunk dolgozni kérdésre? – Amelyik interjúztató nem ismeri fel, hogy ezekben a kérdésekben benne van a válasz, az nem való a posztjára, főleg akkor nem, ha HR-es, vagyis a szakmájához tartozna valamilyen szinten az emberi lélek (és a magyar rögvalóság) ismerete.

  21. jobangel
    mondta:

    @pippa2011: igen, erről van szó. A „valamiért nem engem akartak” rész az, ami valószínűleg nem úgy volt. A következő cikkem arról fog szólni, hogy az interjúztató milyen hibákat követ el ilyenkor, és miért. (Nekik is megvan a maguk lelki baja…)

  22. pippa2011
    mondta:

    Egyszer azt a visszajelzést kaptam interjú után, ismerősön keresztül, hogy nagyon negatív voltam.
    Hát hogyne lettem volna, mikor folyton csak azt kérdezték, hogy ennek a munkának miért lett vége, meg annak, meg a következőnek. A válság kellős közepén miért is szűnnek meg munkahelyek?!
    Ahogy írtad, előjöttek az emlékek, másrészt egy kérdés sem az eredményeimre vagy a készségeimre irányult. Csak évek múlva ,amikor már megtanultam nem mindenért magamat hibáztatni (poroszos kudarckezelés), jöttem rá, hogy ők álltak hozzám negatívan, ők kérdeztek csupa olyan dolgot, amiből semmi pozitívat nem tudtam kihozni. Valamiért nem engem akartak, és mindent megtettek, hogy ne tudjak jól szerepelni.