A Nők Lapja botrány karrierszempontból (is): Mikor kell kirúgni valakit?

A Nők Lapja botrány karrierszempontból (is): Mikor kell kirúgni valakit?

Hangos a net a Nők Lapja botrányától. Röviden összefoglalva, egyik rovatukban lelki támogatást, tanácsadást lehet kérni tőlük levélben, amit megjelentetnek, és válaszol rá egy… szakértőt akartam írni, de pont az a lényege a botránynak, hogy nem szakértő válaszolt, és nem szakértői választ adott.

Két bántalmazott nő is azt a választ kapta az újságírónőtől, ami szakmailag elfogadhatatlan: áldozathibáztatás, kioktatás, és hogy legyenek kedvesek a bántalmazójukkal. Először csak az egyik ügy pattant ki, majd kiderült: volt már korábban hasonló „szakértése”… Amiket még utána védett is kicsit, megmagyarázva, miért is jó az a válasza, amire még laikusok is azt mondták: felfoghatatlanul káros és szakmaiatlan. A felháborodott kommentek hatására a főnöke, a lap főszerkesztőnője írt egy gyenge „bocsika” levelet, az olvasók pedig azóta is a botcsinálta tanácsadó kirúgását követelik. (Magánvéleményem szerint teljesen jogosan).

Konferenciák a nappalinkban

 

Ahogy berobbant a mindennapi életünkbe a home office kb. 2 hónapja, és már nemcsak a jófej főnökök által biztosított juttatás, de kényszer is lett, ki is derült, hogy sokminden másképp van ezügyben is, mint hittük. Például, hogy igenis jó dolog bejárni a munkahelyre, sokan vágynak rá, vagy szükségük van rá, amikor ez tilos.

Otthonról dolgozni nem feltétlenül jutalom, néha kifejezetten macerás. Tehát, most, hogy kezd visszatérni a régi életvitelünk, érdemes megkérdezni a kollégákat, mit szeretnének: lehet, hogy nem kell már névreszóló asztal az irodában, de csak kellene egy hely, ahová elmehet dolgozni, ha a körülményei úgy kívánják. Pl. lakásfelújítás közepén otthonról dolgozni nem épp ideális.

Emellett elkezdett látszani, hogy a munkavállalókat nem kell folyamatosan felügyelni, tudnak dolgozni anélkül is. Az is látszik rögtön, ha valaki nem dolgozik, mert nincsenek készen a feladatai.

Milyen a tökéletes karrierútvonal?

 

Már az elején meggyilkolom a poént: olyan senkinek nincs… De akkor mire ez a cím és cikk? Mert fontos, hogy minél több döntéshozó tudja, miért nincs ilyen – vagy miért nagyon ritka. És hogy miért nem baj, ha nem ilyen a nála állást kereső karrierje.

Munkáltató és munkavállalói oldalról is nézve, valahogy mindenki azt szeretné, ha az önéletrajz egy folyamatosan felfelé lépkedő, folyamatosan fejlődő, következetesen építkező embert láttatna. Ilyen szinte nincs is, ha mégis van, ahhoz a szakmai kiválóság, az extrém tudatosság (robotlét?) mellett elég komoly szerencse is kell. Igen, szerencse.

Pl. Az X generációsok a rendszerváltáskor, ha szerencséjük volt, akkor bejutottak egy multiba, és ott menetelgettek jóideig, majd jött a 2008-as válság, és a leépítések. Akkor a karriertervek mentek a fiókba, és

Tipikus állásinterjú-hibák 2020-ban

A munkaerőhiány nem múlt el nyom nélkül az interjúztatók lelkében sem. Már másképp kell állásinterjúzni, mint munkaerőhiányban, de úgy már sohasem kell, ahogyan az előző válságban kellett.

Egy kis „történelmi” áttekintéssel kezdeném, mert hasznos, ha megértjük, miféle satuban vannak most a munkáltatók. Ha ezeket álláskeresőként látjuk, értjük, sikeresebbek lehetünk az állásinterjúkon.

  1. Állásinterjú a hirtelenjött kapitalizmusban

A rendszerváltás körül sokan veszítettél el a munkájukat, elindult a privatizáció, sok magáncég próbált megfelelő embert találni. Százszámra jöttek a CV-k egy álláshirdetésre, és 5-6 embert meg is hallgattak belőlük, de munkáltatói oldalon azt keresték, ki miért nem lesz jó. A legkisebb kockázat akkor volt egy új kollégában, ha minél inkább meg tudott felelni mindenféle elvárásoknak, még akkor is, ha azok irreálisak vagy törvénytelenek voltak (túlóra vállalása kifizetés nélkül, „hozzál számlát üzemanyagról” stb.) A nagy megfelelési kényszerben és valós kiválasztási tapasztalatok híján kétes színházi fellépéssé alakult az állásinterjúzás, mindenki azt mondta, amit kell. A sok egyforma válasz után felvették azt, aki a legszimpatikusabb, legközelebb lakik, legszebb, legtöbb törvénytelenséget hajlandó elviselni stb. A diszkrimináció jó terepet kapott így, hiszen ha szakmai alapon nem lehetett dönteni a zsarnok tanár rettegett vizsgájává silányított állásinterjúkon, akkor maradt ez. Az álláskereső csak túlélni akart, valahol végre egy állást találni, az ő célja a megfelelés volt.

Mit tanuljak, ha karriert akarok váltani?

Rendszeresen találkozom ezzel a kérdéssel, mindenféle fórumokon, és a „tanácsokat” látva is ingatom a fejem, mostanra ott tartok, hogy már a kérdést látva sem érzem jól magam. A tanult tehetetlenség, a naivitás, a másoknak való megfelelés mind-mind benne van sokszor ezekben a kérdésekben, márpedig ezek pont ellene hatnak egy új karriernek, amihez önbizalom kell leginkább – és idő.

Kb. olyan ez a kérdés, mintha azt kérdezné valaki, hogy „Milyen a kényelmes cipő?” „Milyen autót vegyek?” Ennyi információból nem fog tudni senki értelmes tanácsot adni, ennél nagyobb baj, hogy azért megpróbálják – a pokolba vezető út, meg a jószándék ugye. Kedvem lenne megkérdezni, hogy mi lesz, amikor majd egy tanácsot megfogadva, valamit kitanulva állásinterjún megkérdezik, hogy „miért választotta ezt a szakterületet?” Azt fogod rá válaszolni, hogy mert a [valamilyen] Facebook-csoportban ezt mondták?

career_pillow.jpeg (kép forrása: pinterest)

Szem előtt tartva, hogy mindenkinek olyan állás kell, ami neki jó, érdemes saját magadból kiindulni. Az úgy nem megy, hogy azt mondják, menő a programozás, nosza, felcsapok programozónak, úgyis 4 hónap csak a suli, utána dől a sok állásajánlat, nettó havi milliós fizetésekkel…

A válság sztárszakmája: Az üzletkötő

Vagy értékesítő, ügyfélkapcsolati menedzser, sales … sokféle néven fut ez a munka, de a lényege tömören összefoglalható: el kell adni valamit valakinek.

Az, hogy a munkát keresők közösségi oldalakon megjelenő posztjaik végén szinte rendszeres, hogy „eladni semmit nem akarok”, és a tény, hogy a munkamorálunk még mindig leült munkaórákban méri a munkát, valamint hogy a jutalékos fizetés sok helyen átveréses-ügyeskedéses tevékenység cégeknél, nem tesz jót az értékesítés megítélésének.

Pedig, válság idején az értékesítők lesznek a leginkább keresett emberek. Kell az üzlet, kell a bevétel, és stratégiát alapítani csak erre lehet. Egyik kedvenc volt főnököm mondása szerint: tisztelet a bevételnek!

Kelleni fognak a JÓ értékesítők.

Álláskeresés válságban: könnyebb lesz, mint 2008-ban volt!

A vírushelyzet meghozta a kedvezőtlen változást, van már magyarországi nagyváros, ahol naponta 60-70 új álláskereső jelenik meg a munkaügyi központban. Lehetséges, hogy ők olyan álláskeresők, akiknek még sosem kellett válságban állást keresni, így a bizonytalanságuk még nagyobb. Ez most másfajta „válság”, mint a 2008-as. Álláskeresői szempontból főleg, mert közben volt egy munkaerőhiányos időszak is, amit azelőtt még sosem tapasztaltunk. És persze több munkaerő nem lett, a strukturális munkaerőhiány sok helyen megmarad, és mellette felerősödik az egyébként is meglévő strukturális munkanélküliség. Jól behatárolható azon ágazatok köre, ahol megállt az élet, turizmus, szolgáltatóipar, építőipar és home office ide vagy oda, megsínyli az „irodás” világ is a keresletek visszaesését.

Röviden összefoglalva, ezek azok körülmények, amikhez alkalmazkodni kell.

A jó hír az, hogy 2008 óta sokminden változott a HR-es világ háza táján, és pozitív értelemben!

Menni vagy maradni? Hogyan kezeld a versenytárs cég állásajánlatát?

Nemrég egy ismerős komoly dilemmával keresett meg, a története sokféle tanulsággal szolgálhat munkavállalóknak és munkáltatóknak egyaránt.

Kiindulási pont:

Dolgozik egy komoly cégnél, komoly pozícióban. Nem a cég stratégiai irányának része a pozíciója, a munka sem olyan, mint amit ígértek neki, amikor felvették. Próbálja feltalálni magát cégen belül, keres olyan feladatokat, amik érdekelik, hasznos is a cégnek a munkája így is. Elismeréseket is kap, szakmailag is, emberileg is jól van a cégben, és jól vannak a többiek vele. Beszélt erről a bizonytalanságáról többször a főnökével, de nem kapott semmilyen érdemi választ. Emiatt megjelent egy enyhe szorongás:

A robotok elveszik a munkánkat?

A home office hirtelen felértékelődése mellett megjelent egy olyan probléma, ami már volt néhányszor a történelemben (a gépek miatt kevesebb munkája lesz embereknek), de most igazán felemássá vált a helyzet.

A home office nem működhet rengeteg munkakörben, de sok munkát, amit home officeban nem lehet végezni, robotok tudnának végezni. De amíg olcsóbb a gyártósori munkás 2-3 műszakban… Most ők jártak megint a legrosszabbul: fizetés nélküli szabadságra, vagy fizetett szabadságra kellett menniük, bizonytalanok a jövőbeli kilátásaik. A feketén-szürkén foglalkoztatottak még ennél is rosszabbul jártak. Ha az ő munkájukat már régebben is robotok végezték volna, nekik is lehetne most home office akár… Ebből a szempontból úgy látszik, a robot majd olyan munkát vesz el tőlünk, ami amúgy is nehéz, alulfizetett, vagy veszélyes. (Pl. rendszeresen kapom meg az „érvet”, hogy a női esélyegyenlőség jegyében kellenének bányásznők. Szerintem meg férfi se legyen bányász, mert balesetveszélyes és egészségkárosító, legyen robot az…)

Miért olyan nehéz a home office működés egy cégvezetőnek?

Most mindenki arról ír, hogy kell jól home office-t csinálni, én már leírtam korábban itt és hoztam jógyakorlatot itt… Akit akkor nem győztem meg, az most szembesül vele, hogy márpedig ez szükséges, az ő nézeteik szerint „szükséges” rossz. Olyan kkv-k vezetői érzik ezt így, akik gazdasági túléléséhez a bizalmatlanság mindig is szükséges volt – vagy legalábbis így gondolták régebben. A munkáltató-munkavállaló ellentét jellemző a cégén belül, ezért szükségesnek tartja a mikromenedzsmenetet, minden ügyet maga kezel, ha többezer forintos, akkor is, ha többszázmilliós, akkor is.

Innen kellett (volna) most 1 hétvége alatt fordítani, ami nem könnyű. Komplett szemléletváltás kell, és nekik fontos, hogy ezt tekintélyvesztés nélkül érjék el. Mit érdemes ilyenkor mérlegelni?