„Cégest játszanak” – állástalálás elsővezetőknek

„Cégest játszanak” – állástalálás elsővezetőknek

Már megint nyelvújítok, az „elsővezető” a jobangeli szótárban olyan, mint az elsőbálozó. Az elsővezető már valamennyire látott, de mégis ismeretlen világba csöppen, ahol majd mindenféle hatások érik.

Az elsővezető általában egy 35+ éves specialista vagy kis csoport vezetője, aki életkora miatt is elvárja magától (és/vagy mások tőle), hogy feljebb lépjen, felkészültnek érzi magát egy vezetői szerepre, személyisége is alkalmassá teszi vezetésre, és a szakmai tudása is elég erős ahhoz, hogy tekintélyt ezzel szerezzen. Így azt is felismeri, hogy elsővezetőként mennyi veszély várhat rá, a bukás kockázata túl nagy. Olvasott már a vezető vagy specialista dilemmáról, biztosra akar menni, eljön hát hozzám.

———-

Multiban nehéz vezetői pozíciót megkapni konkrét vezetői múlt nélkül, de az elsővezető mindig izgalmas a toborzóknak, ráadásul sok vezető 60+ éves, keresik az új vezetői generációt. Így gyorsan meg fogják találni őt mindenféle jónak tűnő ajánlatokkal, és ha nem vigyáz, el is fogad valamit, ami aztán katasztrófához vezet. Most a „vigyázásról” értekezek picit.

Cégest játszanak

Ezt a kifejezést régesrég egy kollégámtól hallottam, amikor egy startupban közösen dolgoztunk.

Arra értette, hogy vannak helyzetek, amikor nevetségessé válik, ha egy kis cég nagy cégként akar viselkedni. Sajnos, ez a kis cég – amiben nagy potenciál volt – pont ezt csinálta, kifelé, az ügyfelek felé, és befelé a kollégák felé is. Így pokollá vált gyorsan a nagy lehetőségnek látszó pozíció. Az ügyfelek sem szerették a tízoldalnyi ÁSZF-t, mindenféle jogi csapdákkal megtűzdelve, a kollégák sem bírták az ijesztően toporzékoló vezetőt… ez lett a cég halála, amivel nyilván a benne lévő pozíciók is elmúltak. Más is könnyen járhat így. Aki első vezetői pozícióját szeretné megszerezni, jó eséllyel kis cégek nagy vezetői pozíciójára tud pályázni először. Ennek a helyzetnek van nem kevés interjúzási sajátossága, amivel csökkenthető a kockázat (de sosem nullára).

A kérdéseket arra építjük fel, hogy a veszélyeket feltárjuk. A cég vezetőjének céljai, elképzelései adhatják ezeket meg leginkább. A célok mély bizonytalanságából hatalmas manőverezési szabadság születik – szokták volt idézni, de ez nem tesz jót egyetlen karrierútnak sem. Tehát, az intő jelek, tünetek:

  • A túlzott optimizmus: Az ilyen helyen majd a szakmai problémáidra úgy tekintenek, hogy rossz a hozzáállásod, az objektív akadályokra meg úgy, hogy hozz megoldást, amit majd nem támogatnak, mert plusz költség, vagy simán csak lesöpörhető tulajdonosi tekintéllyel, miszerint „ÉN ebben nem hiszek”. Az eszetlen optimizmus az elvárás, ami gyors falnakmenést is fog eredményezni – mindig. Biztos lehetsz benne, hogy nem a te karriered fogja túlélni, ha épp ott dolgozol vezetőként, amikor ez megtörténik.
  • Ha túl gyors növekedést mutat már most a cég, akkor azt kell keresni, hogy a további növekedésre felkészült-e. Általában nem. Pl. a tipikus értékesítői probléma itt jön csak ki igazán (bár multiban is előfordul, de ott más akadályok miatt): „Én eladom, de akkor mit csinálunk, ha megveszik?” Be akar jutni nagy céghez beszállítóként? Oké, mi a terv? Mit kínálunk, milyen időtávra, milyen háttértámogatással stb. Generáljon sok leadet az új marketinges? Jó, ki fogja ezeket nyert üggyé fordítani, és hogyan? Alakítsa ki a valós cégszervezetet egy HR-es? Rendben, mekkora a mozgástere az átalakításra? Hozzányúlhat-e pl. a teljesítményértékeléshez – jaaa, az nincs, mindenkit a közvetlen vezetője értékel, szubjektíven, jó’vanazúgy.
  • Ha felteszel pár nemszép kérdést, elsőre szinte mindegy lesz a válasz. A reakciót figyeld!

Pl. a szépen felvázolt víziókra visszakérdezhetsz: és mi a kilépési terv? (Exit policy) Vagy mi az a konkrét cél, ami segít majd a vízióban leírtakat megvalósulni? Ezt már többször kipróbáltam, válaszul jött hebegés, még nagyobb álomkép (majd megveszi valami naaagy multi a terméket, vagy bejutunk a legnagyobb céghez, mint beszállító, és irány is a Karib-tengeri saját sziget… hát így megy ez, persze…). Vagy felháborodik: hogy ő nem akadékoskodó embert keres, hanem aki tud és mer dolgozni, kockáztatni. Vicces, amikor már az állásinterjún úgy leteremt, mint egy kollégát, pedig még nem dolgozom ott, és nyilván nem is fogok. Vagy, egyetlen egyszer egy rendkívül meggyőzően előadott kapitális baromságot kaptam válaszul, ami annyira precízen volt kidolgozva, hogy látszott: készült az állásinterjúra, és külön erre a kérdésre. – Hmmm, emberünk olvassa blogomat?

  • A lojalitást és a tekintélyt megkövetelni, kikényszeríteni gondolja. Nem kétséges, egy saját szakmájában minden irónia nélkül elismerhetően rendkívül okos ember ő, aki leginkább azért van a cégben, mert szakmailag nagyon érti a saját témáját. Nem jófej, hanem karótnyelt, teljesen korrekt, nagyon formális embernek tűnik, aztán benyögi, hogy tudsz-e számlát hozni üzemanyagról… Nyilván nem.
  • Szívesen mesél a saját multis karrierjéről, kapcsolatrendszeréről (nem a szakmai tudásáról, pedig az is van neki bőven!): hogy mekkora multiban mekkora vezető volt, onnan hozta a tudást. Ebből lesz aztán a cégest játszó vezető, amikor pipeline-t építtet excelben, mert még egy alap CRM-re sem költ, az ingyenesben meg „ÉN nem hiszek”, meg 50 oldalas SZMSZ van a 10 fős cégben – cserében mindig felemlegeti, hogy mi mennyibe került neki – eddig terjed a tulajdonosi szemlélet. A multis tudás kkv-ra adaptálása nem lehetetlen, de elég nagy körültekintést igényel – külön tudásanyag, és külön tanácsadó cégek vannak rá, akik képesek ezt jól megcsinálni az ügyfeleiknél.
  • Kész embert akar: semmi időt nem gondol adni a tanulásra (ami NEM betanulást jelent, hanem a szükséges szakmai ismeretekben elmélyülést).
  • Konzultációt csinál az állásinterjúból: Fel fog vázolni neked néhány olyan szakmai problémát, amire választ vár, úgy csinál, mint aki vizsgáztat (ugye, karótnyelt, formális), de valójában tanácsot kér. Ha a cég egyetlen és első specialistája lennél a témában (tipikusan ilyen a startup/kkv HR, marketing, értékesítés, üzletfejlesztés, PR, logisztika), akkor különösen visszatetsző lesz. Ha how-to-ként megadod neki a jó válaszokat, szinte biztosan tiéd lesz az állás, de akarsz-e ilyen állást, ilyen cégnél, ahol akkor is fent kell tartani a látszatot, hogy ő tudja jobban, ha te vagy a szakértő?
  • Nem törődik a te biztonságoddal: amikor egy új dolgot kell felépíteni, ahhoz már tudja mindenki, hogy pénz, paripa, fegyver kell. És IDŐ. Ez utóbbit nem szokták tudni megtervezni, és megadni sem. Érdemes kérdezgetni a mérföldkövekről, a céljaik mellé rendelt határidőkről különösen. Mennyi idő alatt akar hová eljutni? Milyen objektív tényezők fogják mutatni azt, hogy odaértek? Ő ezeken sosem gondolkodott…
  • Ügyetlen az állásinterjún – cégvezető létére egyáltalán nem tud normális kérdéseket feltenni, normális válaszokat adni. Lazáskodik, haverkodni próbál, feszegeti a magánéleted.

Jól látod, ezek között nem szerepelnek azok az objektív tételek, amikor a cég anyagi helyzetét, jogi körülményeit, piaci pozícióját megnézzük. Ezeket még állásinterjú előtt kell…

Amikor konkrét állásinterjúra, pozícióra készülünk az ügyfeleimmel, és kialakítjuk a saját kockázataikat kereső, kockázatcsökkentő kérdéssort, felépítve ezzel az ő biztonságukat, a lehető legkisebbre csökkentve a kockázatát, akkor mindig látom a döbbent arcokat: hű, itt ennyi csapda van? Az elsővezető meglepődik: eddig „élvezte” a beosztottsággal járó másfajta problémákat, de azokat már tudja kezelni, 15-20 éve benne van, átélt pár álláskeresést is. Ezek most teljesen új dilemmák, sejtette, hogy lesznek, azért is jött hozzám, de ekkora lenne a kockázat? Már táncolna vissza az egészből, inkább a langyos állóvizes állás, mint ez… Érdekes módon a nők jóval bátrabbak ilyenkor. Azért mindenkit megnyugtatok a végére: a kockázatvállalásnak van értelme, amit majd az általa vágyott cél elérésében, a pozitív változásban fog meglátni. És még pár dolgot elmondok neki az álláskeresési stratégiáról, hogy az állásváltásának kockázatát tovább csökkentsük, szóval, folyt. köv. az elsővezető álláskeresési startégiájával.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Egyetértesz? Vitatkoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vezetőként, elsővezetőként 🙂 nézd meg a vezetői portfólióban rejlő lehetőségeket!  További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #

Írj te is!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Jobangel: “aki életkora miatt is elvárja magától (és/vagy mások tőle), hogy feljebb lépjen, felkészültnek érzi magát egy vezetői szerepre,”
    Érdekes kérdés: Mindenkinek, aki a cikkben jelzett életkort eléri, tényleg vezetővé kell válnia? Tényleg az a cél, hogy több vezető legyen, mint beosztott? És ha ennyire kevés a beosztott, ki fog dolgozni és értéket teremteni?

    1. jobangel
      mondta:

      Nem feltétlenül vezető, lehet specialista is. Ha marad generalista, azzal az lesz a baj, hogy megragad minden szempontból: sem szakmailag nem tud fejlődni, sem anyagilag. 50 éves korára pedig ott fog állni azzal, hogy semmi olyat nem tud, amit más ne tudna vagy más ne tudna gyorsan megtanulni. Így nem őt fogják választani, hanem a jóval olcsóbb fiatalt, a jóval kockázatmentesebb friss tanulmányokkal rendelkezőt stb.

      Pl. a GYES/GYED visszatérők esetén van ilyen probléma: “valami adminisztrációs” állást keresnek sokan, amivel az a baj, hogy jóval kevesebb van belőle, mint amennyien ezt keresik – azaz kódolva van a megélhetési probléma a 10+ év munkatapasztalatú generalistákban. Specialista sok tanulással szinte bárki lehet, ezzel inkább az szokott a baj lenni, hogy a személyiségéhez vagy az életkörülményeihez nem passzol sokaknak az elmélyült munka. Akkor viszont vezető lehet vagy freelancer/vállalkozó, de ez utóbbikhoz kevésbé értek, ez már túlmutat a munkavállalás körén.

      1. L. Cz.
        mondta:

        Azt se felejtsük el, hogy nem mindenkiből lesz vezető, aki abban a korban és státuszban van. Láttam már olyat, akinél a “még egy fél évig itt vagyok, kényelmesen összeszedek egy kis pénzt arra az esetre, ha bármi történne, aztán megyek az X-hez, ott dolgozik egy egyetemi csoporttársam, pont area managerre van szükségük, akár már holnap kezdhetek” fázis egy évtizeden át tartott és félévente-évente változott az X helyén a cégnév. Elég komoly a társadalmi nyomás arra, hogy karriert építsen az ember, különösen a 35 év feletti, szellemi munkát űző férfiaknál elvárás, hogy legalább kisfőnökök legyenek, de elég sokan vannak, akik csak látszólag próbálnak ennek megfelelni, valójában időről időre felmérik, hogy a vezetői pozíció a több juttatás mellett több elvárással is jár és inkább lemondanak róla.
        A látszatot viszont fenntartják: akarnak ők vezetők lenni meg majd lesznek is, csak előtte még ezt, még azt, meg még amazt is meg kell oldani – hiszen ha bevallanák a családnak és a barátoknak, hogy semmi kedvük felfelé mászni a ranglétrán, mert tök jól érzik magukat a jelenlegi pozíciójukban, akkor azonnal rájuk sütnék, hogy lusták, nem akarnak semmit sem az életben, semmi ambíciójuk, így nem viszik semmire. Mondjuk ez szerintem egyáltalán nincs jól így.

        1. Balfredo Alfredo
          mondta:

          “Mondjuk ez szerintem egyáltalán nincs jól így.”
          Mi nem jó? Az nem jó, hogy nem akarnak vezetők lenni? Vagy az nem jó, hogy fenntartják a a látszatát az ellenkezőjének? Vagy az nem jó, hogy vezetőnek levést vár tőlük a környezetük?
          Ha kiindulunk abból, hogy a munka szükséges rossz, akkor nem vezetői pozícióra van szükség, hanem olyan munkakörre, ahol napi 8 óráért fizetnek annyit, hogy meg lehessen belőle élni. De ha nem ebből indulunk ki, akkor is.
          A vezetősdi egy nagy átverés! Látszólag több a pénzed, de több a freadatod, a felősséged és a munkaidőd! Kinek kell ez?

          1. L. Cz.
            mondta:

            Teljesen igazad van. Ha a munkára szükséges rosszként tekintünk, akkor semmi értelme a vezetői pozícióknak. Akar a franc másokat számonkéri, noszogatni, kitalálni, hogy ki mi csináljon, tartani a hátát a beosztottak hülyesége miatt. Utána meg lehet küzdeni az óvodás szintű hisztikkel: a Jani büdös, ültessed el jó messzire, Kriszta egy utálatos szemét, rúgd ki, vagy én mondok fel, Feri már ötször volt lenn cigizni, én meg addig is dógoztam, nekem is jár a cigiszünet. Akkor már inkább valami jó kis kényelmes beosztotti munka, ahol elvan az ember magának heti 5 nap napi 8 órát, egy perccel sem többet, néha-néha még dolgozik is, ha már nagyon muszáj, ezzel pedig keres annyi pénzt, hogy a hét többi 128 óráját tartalmasan töltse. Mindezt persze csak addig, amíg a Szerencsejáték Zrt. illetékes munkatársai nem találják el az ő számait az ötöslottó heti sorsolásán, mert onnantól kezdve a nyeremény biztosította passzív jövedelemből fog élni.
            Kész szerencse, hogy nem mindenki tartja szükséges rossznak a munkát, mert akkor nem lennének kis- és nagyfőnökök és a sok muszájból dolgozó beosztottnak egymást kellene utálnia, nem lehetne a főnököket szidni.
            Egyébként a “nincs ez jól így” megjegyzéssel arra utaltam: nem jó az, hogy egy bizonyos típusú karrierépítésre ilyen erős társadalmi nyomás van. Egy szellemi foglalkozású férfinak 30 éves korára már belépő szintűnél magasabb pozícióban kel dolgoznia, 35 év után már legalább kisfőnök legyen, addigra meg is kell nősülni, kell saját ház a kertvárosban vagy az agglomerációban (nem feltétlenül Budapest agglomerációjában, a vidéki városoknak is megvannak a maguk alvótelepülései), 40 éves korára már valami “rendes” főnök legyen, céges autóval, legkésőbb 45 évesen pedig már legyen egy jól bejáratott saját vállalkozása, amivel a munkája mellett foglalkozik, jellemzően tanácsadóként, de még jobb, ha szabadúszó és csak egy-egy projektre szerződik le, mert az az igazi élet, ott aztán végre a maga ura, magának keres. De ha szakmunkásnak tanul, akkor sincs ám nyugta: 25 évesen nehogy már beosztottként dolgozzon, addigra legyen önálló vállalkozó, akár van tehetsége a munkáján kívül a vállalkozáshoz, akár nincs. A nőknél pedig még bonyolultabb a dolog, mert a karrierépítés mellett még a megfelelő mennyiségű és minőségű gyereket is “le kell szállítania”, lehetőleg időben.
            Nincs ez jól. Ha apa az istennek sem akar felfelé lépkedni a ranglétrán, nem akar kisfőnök lenni, mert a munkájával és a fizetésével elégedett, a mellette maradó idejét és energiáját pedig a hobbijára vagy a családjára fordítaná, akkor általános megvetés tárgya lesz. Pedig lehet, hogy jól csinálja, csak valamiért nem tud mit kezdeni a társadalom azzal, aki nem akar mindenáron belepusztulni a melóba.

        2. Balfredo Alfredo
          mondta:

          Az utolsó bekezdésedet tömörebben fejezi ki egy közhelyes mondás: Aki 30 éves kor fölött is buszon utazik, az vagy ellenőr, vagy sikertelen a munkájában. Egy másik rendszerben úgy mondták: a munka becsület és dicsőség dolga. A mostaniban nem mondják, csak kimondatlanul elvárják. Normális? – kérdezhetné Besenyő Pista bácsi.
          Amúgy meg érdekes, hogy mindíg lehülyéznek (ha nem is szó szerint), valahányszor szóbahozom ezt a munka, mint szükséges rossz témát. Viszont észérveket senki sem tud felhozni, csak érzelmi érveket vagy példákat. Megoldás meg nincs. Csak ez a főnökösdi hülyeség van helyette :-((

        3. HellsAngel
          mondta:

          Nekem az egyik kedvenc konyvem a Mesek az erorol. Annak az egyik kulcsgondolata, hogy a varazsero csak tokeletes maganyban erheto el, mert az emberek, ha nagyobb csoportot alkotnak, akkor “fekete maguskent” mukodnek es elrontjak egymas varazserejet.

          Egyebkent az a resze erdekel, hol tapasztalsz ilyen es ennyire eros szocialis nyomast. De igazabol csak kivancsisagbol. Mivel ot percnel tovabb senkit se tudnek elviselni, aki ilyen, igy legalabb olvasni erdekes rola. (Most az jutott eszembe, hogy ceges brossurakban latni sokszor benefitkent, hogy “flat organization”. Nos egy ilyenbe bekerulve 0,001% eselyed van az altalad emlitett utat bejarni.)

          Nem lehet, hogy ez a jo csalad atka, hogy eleve sikerre vagy predesztinalva? Mindenki vallalkozo igy neked is vasvillaval kell hajigalnod a penzt az istalloba, vagy mindenki professzor, ezert neked is harom phd kell? (Lasd meg Ewing csalad – Bobby szeretett volna kenyelmesen elni, amig Paméla fel nem vilagositotta, hogy neki is fonoknek kell lennie, ezert bement az apja es a Jockey melle zakoban uldogelni az irodaba.)

      2. Balfredo Alfredo
        mondta:

        Jól hangzik ez a specialista dolog. Elméletileg.
        A gyakorlatban felmerülnek olyan apró-cseprő problémák, mint hogy a specialista tudást megszerezni évekbe telik, miközben a világ változásával esetleg e tudás feleslegessé válik, mire megszerzed. Ahogy valamelyik Murphy törvény változat mondja: Ha érted, akkor már elavult!
        Milyen specialista legyen az, aki évtizedekig dolgozott zabhegyezőként, és mire a téma minden csínját-bínját elsajátította, az országát elárasztja az olcsó, távol-keleti hegyezett zab?
        Vagy például szakterületeden, a háeren hogy lehet valaki specialista?

        1. jobangel
          mondta:

          A HR nem a szakterületem, de bizony lehet valaki HR-ben specialista.
          Pl. ismerek olyan magyar szakembert, aki global piacra recruiterkedik, amit ő mond, az standard lesz, és tanítja drágán adott masterclass-okon, amire Dél-Afrikából és Ausztráliából is bejelentkeznek. Aki évtizedekig dolgozott zabhegyezőként, az kezdje el gyorsan kitalálni, hol van a zabhegyezés szakterületén olyan tudás, amit fel kell szednie. És igen, a specialista kockázata az, hogy a vertikális tudását visszavetítve horizontális szintre, kiderülhet, hogy nagyon sokat tud a semmiről, de mivel specialista, ezt a kockázatot ismeri és tudja kezelni. Ha nem, akkor lesz diplomás árufeltöltő.

          1. Balfredo Alfredo
            mondta:

            “Ha nem, akkor lesz diplomás árufeltöltő.” Sztem ezzel sincs semmi gond, feltéve, hogy megfizetik annyira, hogy a napi 8 órában végzett árufeltöltésből meg tudjon élni.

          2. jobangel
            mondta:

            A diplomás árufeltöltővel több baj is van: a legnagyobb valóban az, amit említesz, hogy nem tud megélni belőle. Társadalmi szinten meg az a baj vele, hogy adóforintokba került, hogy ő diplomás lett, de a megszerzett tudással nem segíti a társadalmat… így az ő diplomája nettó veszteség. Ezért is lenne jó, ha odaengednénk mindenkit a tudásának megfelelő munkához – ha ő is akarja.

          3. Balfredo Alfredo
            mondta:

            “Társadalmi szinten meg az a baj vele, hogy adóforintokba került, hogy ő diplomás lett, de a megszerzett tudással nem segíti a társadalmat… így az ő diplomája nettó veszteség.”
            Úgy tudtam, hogy ez a blog az álláskeresők blogja. Ha valaki állást keres, különösen munkanélküliként, akkor pont nem törődik azzal (mert nem is áll módjában törődni vele), hogy mi van társadalmi szinten. Neki a saját szintjén kell boldogulnia, vagy inkább túlélnie.
            Egyébként még Összerelőországban, a rabszolgatörvény hazájában igen fejlett cinizmusra vall társadalmi szintet meg nettó veszteséget hozó diplomát emlegetni.
            Helyette sokkal jobb lenne egy gyakorlati példa, pár évtizeddel korábbról: a negyvenes Kovács Úr a cukoriparban dolgozott hosszabb ideje, ismerte a cukorgyártás minden csínját-bínját. Specialitása volt a szupersarkos kockacukor előállítása. Igenám, de jött kívűlről egy olyan parancs, hogy Összeszerelőországban az összes cukorgyárat be kell zárni (elvégre egy országot, ahol cukrot gyártanak, nem lehet Összeszerelőországnak nevezni, hiszen az tiszta röhely lenne). Az íly módon munkanélkülivé vált Kovács Úrnak három lehetősége volt. Az egyik az éhenhalás, ami egy kevésbé preferált opció Kovács Úr szemszögéből. Társadalmi szinten meg az a baj vele, hogy adóforintokba került, hogy ő diplomás lett, de a megszerzett tudással nem segíti a társadalma… így az ő diplomája nettó veszteség. A másik választás az, hogy Kovács Úr elhelyezkedik valahol, valamilyen teljesen más szakterületen, aminek nincs köze a cukorgyártáshoz (nem is lehet, hiszen a cukorgyártás eleve egy nagyon speciális szakterület). Ugye ezzel társadalmi szinten az a baj, hogy adóforintokba került, de a megszerzett tudással nem segíti a társadalmat… A harmadik lehetőség, hogy Kovács Úr külföldön helyezkedik el a cukoriparban. Ezzel ugye társadalmi szinten az a baj, ogy adóforintokba került, hogy ő diplomás lett, de a megszerzett tudással nem segíti a társadalmat… Sőt, ha a harmadik opció választása esetén Kovács Urat még nettó hazaárulónak is kikiálthatják, mivel az otthon megszerzett diplomáját, tudását és tapasztalatait idegen földön kamatoztatja.

            Szerinted a példabeli Kovács Úrnak mit kellett volna csinálnia, nehogy társadalmi szinten az legyen a baj vele, hogy hogy adóforintokba került, hogy ő diplomás lett, de a megszerzett tudással nem segíti a társadalmat s így az ő diplomája ne legyen nettó veszteség???

          4. jobangel
            mondta:

            A gondolatmeneted majdnem jó, egy apróságról feledkezel meg: az “egyetem” jelentése az, hogy “a teljes” (latin: universitas). Tehát, a cukoriparban tevékenykedő diplomás, ha belelapoz a diplomájába talál még olyan tudást magában, ami máshová is jó, nemcsak a cukoriparba. Ehhez persze az is kell, hogy a meglévő tudását már a cukoriparban pörögve is csiszolgassa évek alatt, így nem kerülhet abba a helyzetbe, amit te írsz. Ezt hívják karriertervezésnek, tudatosságnak, ami tudom, hogy “fujj”, mert micsoda dolog már, hogy karrier, de másképp meg nem lesz jó. Egy jó állásban a napi munkán túl, amit a cégért végez, a saját magáért is folyamatosan dolgoznia kell: tanulni, kapcsolatokat építeni, jövőt tervezni stb.

          5. Balfredo Alfredo
            mondta:

            Ügyesen forgatod a szavakat, ezt el kell ismerni. Mindig kiragadsz egy apróságot a hozzászólásból, arra reagálsz valamit, a többi lényegi tartalmát pedig figyelmen kívűl hagyod.
            Dolgoztál már a cukoriparban? Vagy egyszerűen csak hobbid az áldozathibáztatás?
            Lehet mondani, hogy egyetem meg izé, de ez kb. olyan, mintha neked azt mondanák, hogy értékesítő helyett a továbbiakban beszerző legyél, mert mindkettő kereskedelem, tehát belefér az egyetem/univerzum/mindenhatóság fogalomkörébe.
            Amúgy meg aki karriert tervez, az nem ér rá pénzt keresni.
            Ez mindegy is, tegyük fel, hogy a példabeli Kovács Úr, aki a cukoriparban dolgozott, az nem csak a szakma specialistája volt, de széles látókörű értelmiségi és egyben karriertervező is. Amikor Összeszerelőországban megindult a mozgolódás és az átrendeződés, Kovács úr a publikusan elérhető forrásokból feltért összefüggésekből megsejtette, hogy a cukorgyártásnak arrafelé hamarosan vége lesz, ezért jelentkezett több multikulti meg külföldi cégnél is. Nem hiába, mivel felvették a burkusországi N&N-hez, aholis a szuperszögletes csokigolyó fejlesztésébe terveztek éppen belevágni és úgy gondolták, Kovács Úr szakmai tapasztalatával erősíteni tudja a csapatot. Így amikor eljött a nap, és mindenkit páros lábbal rugtak ki a cukoriparból, Kovács úr, a specialista és tudatos karriertervező szépen fogta a bőröndjét meg a repülőjegyét és családostól távozott. Egykori kollégái, akik munka nélkül maradtak, elmondták róla a háta mögött, hogy “Társadalmi szinten meg az a baj vele, hogy adóforintokba került, hogy ő diplomás lett, de a megszerzett tudással nem segíti a társadalmat… így az ő diplomája nettó veszteség.” Kovács Úr pedig, aki nem csak cukorgyártási specialista volt, hanem – mint említettem – széles látókörű értelmiségi is, valahogy többszörös áttételeken keresztül visszahallotta ezt a mondatot a társadalmi szintről meg az adóforintról, de csak egyetlen dolgot tett vele: magasról lesz@rta. Egyébként azt beszélik, hogy Kovács Úr hamarosan elnyeri az Arany Cukorsüveg díjat, ami a szakma afféle Oscarjának számít.
            Szerinted most akkor Kovács Urat hogyan kell megítélni? Méltányolandó, mint tudatos karriertervező? Vagy megvetendő, mert “Társadalmi szinten meg az a baj vele, hogy adóforintokba került, hogy ő diplomás lett, de a megszerzett tudással nem segíti a társadalmat… így az ő diplomája nettó veszteség.”, tehát gyakorlatilag egy szintre süllyedt, mit süllyedt, egyenesen züllött a diplomás árufeltöltővel?
            (kíváncsi vagyok, hogyan fogsz kitérni az egyenes válasz elöl 🙂

          6. jobangel
            mondta:

            Hát ugye orosházi lennék, és pont végignéztem a mezőhegyesi cukorgyár sztorit a gimis osztálytársaimon keresztül, eléggé testközelből. Így nem áldozathibáztatás, simán, mai ésszel egyszerű ok-okozati összefüggés volt, ami a példád szerinti emberrel történt. “Amúgy meg aki karriert tervez, az nem ér rá pénzt keresni.” — Érjen rá, ez az ő érdeke. Pont annyira érdeke, mint a jó egészség, azért is tennie kell. Igen, 1 nap 24 órából áll, döntse el, mivel akarja eltölteni. És ebben azért vagyok “szigorú”, mert tudom, hogy a priorizálás is csak tárgyi tudás kérdése, tehát tanulható. Tessen hát megtanulni. És igen, a karriertervezésből az is kijöhet, hogy külföldön fog tudni boldogulni az ember, az viszont megint a társadalom baja. Tetszett volna megbecsülni a diplomást. Hupsz, körbeértünk, a diplomást úgy becsüljük meg, ha használhatja a diplomáért megtanult dolgokat.

          7. Balfredo Alfredo
            mondta:

            Nem válaszoltad meg az eldöntendő kérdést: Mit csinájunk Kovács Úrral? Méltányoljunk karriertervező képességeit vagy vessük meg, amiért külföldön hasznosította az itthon ‘ingyen’ megszerzett diplomáját? Újabb hozzászólásodból az előbbi, régebbi hozzászólásodból az utóbbi következik, sejtetni engedve az “Az a szabály, hogy nincs szabály” Murphy törvény-leszármazott egyetemességét 😛
            Részemről úgy gondolom, hogy társadalmi szintről szóló álokoskodás nem illik ebbe a blogba. Egy álláskereső nem társadalmi szinten, hanem egyéni szinten gondolkodik. Ez különösen igaz Összeszerelőországban, ahol egy főállású munkáért kapott bérből is csak túlélni, nem pedig megélni lehet.
            A társadalmi szint legfelejebb abban a nagyon elméleti esetben jöhet szóba, amikor négy-öt jobbnál-jobb állás között kell választani: az álláskereső mindegyiknél túljutott a többkörös interjún, részben az interjúkon, részben más csatornákon keresztül tájékozódott a munkáltatókról és az ottani folyamatokról és azokat megfelelőnek találta, mindegyik munkáltató megadná neki az igényelt havi nettó egymillió fabatka bért. Na, egy ilyen esetben szempont lehet, hogy a munkavállaló azt az állást válassza, amelyikben korábban megszerezett tudását leginkább hasznosítani tudja a társadalom számára. Egyébként nem.

            “Érjen rá, ez az ő érdeke.” Igen, érjen rá, miközben a munka mellett karriert tervez (mellékhatásként továbbképzi magát), családot alapít és tart fent, utóbbi részeként szaporodik, emellett gondosan ügyel az egészségére, ennek altevékenységeként rendszeresen sportol is, hogy szükség esetén lábon tudja kihordani a szívinfaktust, sőt mindeközben eleget pihen. Mindemellett az is az ő érdeke, hogy legyen valamilyen hobbija, amit művelve legalább átmenetileg kissé ellazulhat és kikapcsolódhat, hogy meg ne bolonduljon mindazon külső kényszer hatása alatt végzett (és emiatt el nem hagyható) tevékenységektől, amiket az előző mondatom felsorolt. Végülis egyszerű ez, elvégre minden fejben dől el!

            PS: Gimis osztálytársad hogyan és hol hasznosította azt a tudását, ami korábban a cukorgyárban történő munkavégézést biztosította számára?

  2. Balfredo Alfredo
    mondta:

    A lentebbi üzenetet az előző topikba többször próbáltam beküldeni, de nem jelent meg a hozzászólások között és hibaüzenet sem jelentkezett. Ez technikai probléma vagy a fórum moderált? Az oldal által felajánlott sütiket természetesen elfogadtam.

    >>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
    @Jobangel: Akkor te szerencsés vagy!

    Mindazonáltal nem ritka az sem, hogy valaki olyasmit csinál szivesen, amiért a munkáltatók nem hajlandók fizetést adni.
    Ha mondjuk valakinek az a hobbija, hogy gyufaszálakból rakja ki különféle híres építmények makettjeit, és más tevékenységek nem kötik le. Csak éppen a makettépítésért nem fizet senki. Mit csináljon az illető? Kényszerből elvállal valamilyen munkát, amit elvégez és ami fedezi a megélhetése és a hobbija költségeit, de továbbra is a hobbit és nem a munkát fogja élete fő tevékenységének tekinteni.
    Nyilván a valóságban nem ennyire szélsőségesen viszonyul valaki sem a hobbijához, sem a munkájához, de valamiből akkor is élni kell.

    Amúgy meg a hobbi pont attól hobbi, hogy saját kedvtelésből csinálja valaki, akkor és annyit, amikor és ameddig van kedve hozzá meg amennyire egyéb kötöttségei, úgymint család, barátok és munka nem zavarják. Ha a hobbit megpróbáljuk a munkaviszony keretei közé szorítani, akár munkavállalóként, akár egyéni vállalkozóként végezve azt, óhatatlanul teljesítménykényszeressé válik a dolog és elveszti hobbi jellegét. Sőt szélsőséges esetben az illető meg is utálja korábbi hobbiját. Kicst olyan ez, mint az ismeretlen helyről származó idézetben leírt helyzet: “Valamikor gyűjtöttem bélyeget. A papa hozott egyszer egy kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget.”
    >>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

    1. jobangel
      mondta:

      Ezt a kommentedet megtaláltam a spamek között sokszor egymás után, ezért vehette spamnek, tényleg technikai malőr lehetett… Szóval, érdemben is válaszolva:

      A “hobbid a munkád” kérdéskör akár posztot is érhetne, mert elég profán az ismert motivációsgurus duma, hogy ha a hobbid a munkád, többé nem kell dolgoznod, mert kell. Ezért koncentrálok inkább arra, hogy légy jól a munkádban. A makettépítő mit szeret a makettépítésben? Alkotni, létrehozni valamit? Ezt akár közgazdászként is megteheti egy cégnél… Vagy azt, hogy fókuszáltan egy dologra figyel, amiben nem zavarja senki? Hát ilyen munka is sokféle van. Az, hogy ő lelkileg miben van jól, nem az adott tevékenységtől függ, hanem attól, amit az adott tevékenység közben megél. Ezt a megélést persze megtalálhatja bárhol máshol is – ha keresi.

  3. L. Cz.
    mondta:

    A témával kapcsolatban eszembe jutott egy másik nézőpont is. Nem ide tartozik, de lehet, hogy majd egyszer egy blogbejegyzést megér.
    Vannak az ún. papa-mama Bt.-k, a ’90-es években egyéni vállalkozók által gründolt KKV-k, amiket még mindig az alapító irányít, esetleg a házastársával együtt és most már, túl a 60 éven időszerű lenne, hogy átadják másnak a stafétát. Ilyen helyeken láttam pár érdekes dolgot: a tulajdonos-ügyvezető egyszerűen nem tudta, ilyenkor mi a helyzet. Maradna ő a tulajdonos, a napi működést vigye más, ő már nyelt elég ideget – viszont volt, hogy kinyírta az új ügyvezetőt a tulajdonos a napi többszöri számonkéréssel, mikromenedzseléssel: mer’ mér’ az izétül rendeltetek írószert, mikó’ huszonöt éve a Marikáéktul hozzuk, osztán eddig semmi gond nem vót vele (csak éppen fele annyiért is megkapható az “izénél”). Ráadásul az addigi kapcsolatrendszer is felborult: onnantól kezdve Józsi, az ügyfélreferens már nem a főnök sógora volt, hanem egy megbízhatatlan, nagyszájú alkoholista, aki semmi értékelhetőt nem produkált, csak ült az irodájában naphosszat és ugráltatta a közelében lévőket. De olyan is volt, hogy az alapító mindenáron a gyerekéből csinált örököst, azt ültette az ügyvezetői posztra, pedig se kedve, se tehetsége nem volt hozzá, de “hát fiam, ez egy élet munkája, nehogy mán valaki idegené legyék, maradjon a családban”. Meg olyan is akadt, hogy a súlyosan demens főnök nem látta be, hogy alkalmatlan a feladatra, az élelmesebb alkalmazottak pedig kiskirályságokat hoztak létre, amiben vígan eléldegéltek munka nélkül.
    Abból a szempontból kapcsolódik ehhez a témához, hogy az “elsővezető” könnyen lehet egy ilyen nehezen visszavonuló egyszemélyi alapító-tulajdonos-ügyvezető-félisten-főtáltos utódja, akinek az a nemes feladat jut majd, hogy jó képet vághat az “öreg” folyamatos áskálódásához, közben pedig próbálhat lavírozni a különböző kiváltságokat élvező családtagok és régi dolgozók között, hogy azért valamiből mégis legyen eredmény.

    1. jobangel
      mondta:

      Igen, az a skála másik vége… De az ilyenektől általában azért úgy megrettennek, hogy a többség nem vállalja a papa-mama bt-s pozíciót.
      Ebben a helyzetben egyébként a régi jó káderek kirugdalása a legnehezebb. Akár a cég alkalmazottai közül, akár a beszállítói körből. De az igazi profi elsővezető az ügyfeleket is elkezdi megválogatni, aztán jön vissza a tulaj’bá, hogy a Józsi haverja miért nem kap féláron cuccot, mikor nála mindig úgy volt. Mert bevételre gyúrunk, meg piac van, pl. azért. Ééés, nem érti!