Elb@szcsiztad? Üdv a klubban!

Elb@szcsiztad? Üdv a klubban!

Az elkövetett hibáinkra igaz, hogy a mostani elvárások szerint tanulni kell belőlük. Állásinterjún, munka közben ez hatványozottan jön elő, és persze jó sok mellélövés is van ezügyben. Ezért most kicsit a hibákról elmélkednék.

Úgy érzem, szükség van erre, mert

  1. Egyes cégek átestek ama bizonyos lónak a másik oldalára, és már bukta-partit tartanak, ahol valósággal ünneplik a hibáikat, hogy jajdejó, hogy megtörtént, lehet belőle tanulni. Arról nem akarnak tudni, hogy jobb lett volna, ha nem történik meg. (itt most nem viccelek!)
  2. Mindenki tudja, hogy a hibákból tanulni kell, csak azt nem, hogy hogyan… magánvéleményem, hogy tanulni először inkább könyvekből kell, utána a tapasztaltabbaktól és akkor kevesebb lesz a hiba.
  3. Úgy szocializálódtunk az oktatási rendszerünkben, hogy hibázni tilos, 3 éves korától 24 éves koráig azt kereste mindenki az oktatási rendszerben, hogy hol hibázott a tanonc, hol nem elég jó, és ezért következetesen, mindig büntetés járt. Vagy a megalázó „még kapsz egy utolsó esélyt„, kegynek, megbocsátásnak tálalva, megúszásra szocializálva a „hibást”. A legkiválóbbak sem úszták meg, nekik folyamatosan jól kellett teljesíteni, a legkisebb hiba vagy teljesítménycsökkenés is azonnali, arányaiban is nagyobb büntetéssel járt egy kiválóságnak – csakhogy ne érje meg kiválónak lenni. A leginkább bevált stratégia ezek elkerülésére mások hibáztatása, hazudozás, mismásolás volt – megúszni kellett a hibát, nem kezelni. Akiknek sikerült, azok érvényesültek igazán nem is olyan régen még. Ezek után most többen számonkérik az önismeretet, mint hiányosságát annak, aki nem meri vállalni a hibáját. Nem-e esetleg-e lehetséges-e, hogy pont olyan igazságtalan ez velük szemben, mint az oktatási rendszer volt?

Számonkérés az állásinterjún

Az állásinterjúkon egy kemény és a pályázók szerint rosszindulatú kérdés az, amikor a kudarcairól, elrontott szakmai ügyeiről kérdezősködnek.

Erre külön fel kell készítenem az álláskeresőket, mert a magyarázkodás, mentegetőzés ösztönös reakció erre a kérdésre. Meg hogy tanult belőle, soha többet nem lesz ilyen – mert azt írják az állásinterjús kérdéseket tárgyaló cikkek, hogy ezt kell mondani.

És persze a bevállalt hiba nem lehet nagy hiba, mert jaj, azt felvállalni, az már nagyon veszélyesnek tűnik. Megnyugtatok mindenkit: nem az. Egészen másfajta következtetéseket vonnak le a válaszokból, mint általában az álláskeresők sejtik – legalábbis jobb helyeken, rossz munkahelyre meg úgysem akarunk menni dolgozni.

Alapvető, hogy merje valaki vállalni, hogy hibázott. Aki sosem hibázott, az vagy hazudik, vagy nem is ismerte fel, hogy hibázott. IIyeneket nem kérünk, ez egyértelmű.

A mentegetőzés, kifogások elmondása sem segít az interjúztató meggyőzésében, mert az is egyfajta felelősségvállalási nehézségeket mutat. VAGY azt, hogy ahol elkövette ezt a hibát, súlyos megtorlás járt érte. Értsd: rosszul bántak vele, mint munkavállalóval. Ez nyilvánvalóan nem az ő hibája, de egy motiváció lehet arra, miért keres állást. Az interjúztató felelőssége ezt kideríteni.

A jól felépített válasz

A hibáidat firtató kérdésre választ legegyszerűbb STAR (Situation-Task-Action-Result) modellben felépíteni, azaz röviden felvázolni azt, hogy milyen helyzetben milyen feladatokat kellett (volna) meglátnod, milyen lépéseket kellett (volna) tenned, és mi lett az eredmény/következmény.

Miután hibáról beszélünk, folytathatod azzal, hogy mit tanultál belőle, de még egy dolog fontos lehet, és ezzel ráfordulsz a elvárásaidra: hogyan kezelte ezt a cég, a kollégák, és bárki, aki érintett volt a hibád mentén? TE hogyan élted meg azt, ahogy ők kezelték? Mi az elvárásod a céggel szemben a hibakezelésben?

A támogató közeg, a hibák megfelelő értékelése, a bizalom a vezetőben és a kollégákban egymás iránt, kölcsönösen mind fontos tényező abban, hogy ki merje valaki mondani, hogy „hibáztam”. Tehát, ezt a kérdést az állásinterjún vissza is fordíthatod: az adott cégnél hogy van ez? Érdekes hebegés szokott volt lenni a válasz sok cégnél.

Sőt, azt is meg lehet kérdezni, mi az, amit ők hibának tekintenek? Én pl. nem tudok hibaként gondolni arra, ha valaki késik 5 percet… Mert olyan környezetben dolgozom, hogy ez nem tragédia. Sőt, a legtöbb hibát ki lehet javítani az én világomban. Nem hal meg senki, nem lesz visszafordíthatatlan katasztrófa. Nehézség, plusz költség esetleg lesz, azt rendbe kell hozni később. De ehhez az is kell, hogy aki hibázott, merje nekem elmondani, hogy hibázott, kérje a segítségemet a hiba kijavításhoz. Meg fogja kapni, hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy ki legyen javítva a hiba. Emellett tudatában vagyok annak, hogy létezik olyan munkakörnyezet, ahol egy hiba következménye akár emberéletekbe is kerülhet. Ott egészen más intézkedések kellenek a hibák megelőzésére, és ha megtörtént, a kezelésükre.

Természetesen az üzleti világban is létezik az elfogadhatatlan hibák kategóriája: a törvénybe ütközés vagy az etikátlanság nem tolerálható, ott nincs második esély, meg „legközelebb figyelj jobban”. De az ott nem az adott ügybeli hiba – az tudatlanság és/vagy személyiségbeli hiba. By the way, ha vezetői pozícióra állásinterjúzol, mered azt mondani, hogy van olyan beosztotti hiba, amiért azonnal felmondanál a beosztottadnak? Mert bizony ezt is tudni kell vállalni.

Elb@szcsiztad? Üdv a klubban!

Hogy állsz a saját hibáiddal? Mi történik, ha te hibázol? Leírtad már valaha, hogy „elnézést, ez az én hibám volt”? Vagy pánikba esel, megpróbálod kijavítani úgy, hogy ki ne derüljön, hogy hibáztál?

Ha elismerted, hogy hibáztál, milyen következménye lett? Remélhetőleg nem fatális: ki tudtad javítani, helyére kerültek a dolgok? Akkor kell-e félni a hibától? Jobb, ha nincs. De ha van, akkor kezelni kell tudni. Régi mondás, hogy aki nem hibázik, az nem dolgozik, és valóban, a nagy számok törvénye alapján minél több feladatot csinálsz meg, annál biztosabb, hogy lesz valahol egy hiba. És igen, más is hibázik. Hogyan gondolsz más hibáira, tudván, hogy te is hibáztál már? Tolerálod, segítőkészen állsz hozzá?

A hibát az okai és a következményei alapján lehet értékelni leginkább – és kijavítani is ezzel a hozzáállással érdemes.

A hiba, mint veszteségforrás

A hibák többnyire attól hibák, hogy valamiféle veszteséget okoznak. Ha ez csak vélt veszteség – pl. 5-10 perc késés egy meetingről – akkor egy elnézéskérés után illik továbblendülni. Nem érdemes dédelgetni a hibákat, hogy „felnőve” szép nagy károkat okozzanak, sértődés, vagy bármikor felhánytorgatható hibalista elemeként például. Olyan is van, hogy egy alkalommal kis hiba, rendszeresen elkövetve a kis hibát, már komoly probléma.

A veszteségtudatosság megtalálása is fontos: amikor egy hibázó beosztottal üvöltöző vezetőt látunk, akkor ugye ez hiányzik. 5 perc késés+5 perc hiszti, az +2×5 perc önként csinált veszteség – megoldásra pedig ezesetben nincs is szükség, tehát kár vele foglalkozni.

Pedig a hiba kiderülése után – ha professzionálisan akarjuk kezelni – végig kell menni a kötelező lépéseken, a sorrend pedig vezetői stílus és a hiba milyensége mellett is ez kell, hogy legyen:

  • mi volt a hiba maga? – ha nem azonosítjuk, nem tudatosítjuk, kezelni sem tudjuk.
  • mit okozott? – minden következményt végig kell venni, akkor is, ha kevés az idő. A következmények kezelését is priorizálni kell. Ha nincs értelmezhető következmény, akkor itt abba is kell hagyni, mert innentől maga a hibakezelés a veszteség (idő és kapacitás)
  • a következményeit hogyan kell kijavítani? – akcióterv, lépésenként hozzuk helyre
  • MOST következhet a felelős keresése, az okok keresése, és a jövőbeli ilyen jellegű hibák megelőzésén gondolkodás

Ha a veszteség nemcsak anyagi természetű a cégre nézve, akkor a veszteségkezelés érzelmi részét is ki kell találni. Bizony, egy bukott, elkaszált projekt, vagy egy elveszett ügyfél önmagában gyászszerű vagy traumatikus érzéseket is kelthet, amit mindenképpen kezelni kell. És persze azt is érdemes tudni, hogy nem minden veszteség hiba következménye (Szakirodalom a témában: Hajdu-Kiss Diána: Az üres asztal c. könyve – nem könnyű olvasmány, de vezetőkkel – akár projektet, akár embereket vezet – kötelezően elolvastatnám… )

Hibáztál, tehát nem vagy profi?

Tipikus reakció, hogy ha valaki hibázott: hogy lehetett ilyen hülye/figyelmetlen/amatőr? Nem is ért hozzá? Nem fontos neki? Na, így lehet jófajta szorongást kialakítani bárkiben – igen, felsővezetőben is. Furcsa jelenség: nem biztos, hogy a hiba okozta veszteség arányában jönnek ezek a reakciók. Sokkal inkább jönnek, ha valakinek a hiúságán, tekintélyén esett sérülés a hiba által. Pl. a már említett késés tipikusan ilyen „hiba”. Valójában semmi szörnyű nem történt, de azért bolhából elefántot remekül lehet csinálni.

Az igazi profi igenis hibázhat. Michael Schumacher is csapta falhoz az autóját, bármelyik NBA kosaras dobott mellé, bármelyik híres, agyonfizetett focista lőtt kapufát. Ettől még a profizmusát senki sem vonta kétségbe.

Azaz, magadban is tudatosítanod kell, és ezt kell tudnod átadni: hibáztál már, tudod is, mi volt a hiba, tanultál belőle – tényleg tanultál belőle, nemcsak bukta-partiztál! – és figyelsz rá, hogy többet olyan ne legyen. Profi vezető arra is figyel, hogy az emberei ne hibázzanak, vagy ha mégis, ne legyen belőle szorongás, csak tanulság.

A profi definíciója elég összetett, nagyon röviden talán úgy lehetne összefoglalni, hogy kompetenciahatárain belül erős tudással és tapasztalattal képes dolgozni. Ha átlépi a kompetenciahatárokat, akkor onnantól megszűnt profinak lenni. A cápa a parton csak levegőért kapkodó halacska. Ha itt, a határain kívül hibázik, akkor dupla hiba: átlépni a határait önmagában hiba volt (ugye, a komfortzónás bullshit visszavág). Ha még a kimenete is az, akkor azt nagyon át kell beszélni majd hibakezeléskor, és mindenféle kontrollokat kell tenni a rendszerbe.

Mi a hiba a hibakezelésben?

Mentegetőzni, tagadni, másra mutogatni, felelősséget nem vállalni, felelősséget szétkenni, sunnyogni, megúszásra játszani – ezek olyan hibakezelési hibák, amiket választani döntés kérdése, és aki így dönt, az szakmailag alkalmatlan. Őt azért nem vesszük fel, vagy tőle azért válunk meg, mert így kezeli a hibákat, nem azért, mert hibázik. Ezek a „hibakezelési módok” magukban hordozzák a megoldásra NEM törekvést, így ebből a szempontból is elfogadhatatlanok.

Szorongani, pánikba esni, menekülni – ezek lelki reakciók, személyiségtől és körülményektől függenek. Ezen egyénileg is dolgozni kell, és ha megkérdezik, miben kell fejlődnöd, szabad mondani, hogy ezen még dolgoznod kell. A pánik kapkodásra késztet, a sokk megbénít, a szorongás halogatást eredményez, a menekülés pedig biztosan nem hoz megoldást a hiba okozta veszteségekre. Tehát tudnod kell elmondani: a hiba megoldása a következő lépésed, uralkodni már most is tudsz a rossz érzéseiden – ugye, tudsz? És vissza kell kérdezni egy állásinterjún és/vagy egy új vezetőnél: ő hogyan viszonyul a hibákhoz?

Egy cuki történet, tanulságul

Szó szerint cuki: A Sütimester c. angol hobbicukrász-vetélkedő tévéműsor egyik érdekes pillanata volt számomra, amikor 3 emeletes torta volt a versenyzőknek kiadott feladat, és a sokórás munka végén, fél órával a határidő előtt az egyik versenyző elejtette a szépen megalkotott tortáját, ami nagyot puffant a padlón. Sírva fakadt, fogta a fejét, sokkolta a történés és feladta. Ennyi volt, ő itt most kiesik, micsoda szégyen, hogy ráadásul így. A két igencsak szigorú zsűritag, Mary Berry és Paul Hollywood a katasztrófaövezetbe sietve ránéztek a romokra, és jöttek a „vezetői” megoldásfókusszal, a tapasztalt mesterek hozzáállásával: semmi baj, szedd fel szépen, ami nem érintkezett a padlóval, abból építs valamit, van 25 perced. Kezdj el dolgozni! A jó mesterek határozottsága túllendítette emberünket a pánikon, dolgozott tovább. Amikor sor került a műve bemutatására, már összeszedte magát is, kivitte a zsűrinek a 3 emeletes torta megmaradt két emeletét, renoválva, újracicomázva. A két zsűritag pont úgy nézegette, mint a többi alkotást, Mary rezignáltan megjegyezte: szép a díszítés, jó az íze, szép az állaga, de hát 3 emeletest kértünk, ez csak kettő, milyen kár, így nem kaphat teljes pontszámot. Ezek után az ízben, kompozícióban, állagában leggyengébben sikerült torta – ami nem a kétemeletes volt – készítőjét szavazták ki a versenyből. Nem hangzott el, hogy hogy lehetsz ilyen ügyetlen, miért nem figyeltél oda, ez ide kevés lesz és semmi hasonló negatív megjegyzés. Mi történt? Egy rossz mozdulat. Mit lehet ebből tanulni? Közvetlenül semmit, mindig lesz véletlen rossz mozdulat, bárkivel bármikor előfordulhat ilyesmi. Általában a konyhában is, versenyhelyzetben meg pláne, munkahelyi pörgésben is… Azt lehetett itt megtanulni, hogy sosem kell pánikba esni, meg kell nézni, mit lehet tenni, menteni az adott helyzetben. Ez a profizmus, nem a hibátlanság.

 

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Egyetértesz? Vitatkoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, pályaorientációban, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vagy nézd meg hogyan tudok segíteni egy vezetői portfólióval eligazodni az álláskeresés útvesztőiben!  További információkért látogasd meg Facebook-oldalam, vagy kövess a Linkedinen!

# # #

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Írj te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. Belavoltam
    mondta:

    Nem regen lattam a linkedin-en egy kepet, ami azt illusztralta, hogy sok fele modon lehet tanulni, tapasztalatot gyujteni, de a legtobbet az elszabott esetekbol lehet. Ezek azok az alkalmak, amikor a dolgok melyere kell asni, megerteni, mi hol csuszott felre, es kozben sokat lehet tanulni, tapasztalni.

    Persze nem csak igy, es csak a tanulas kedveert nem kell elrontani a dolgokat 🙂

    1. jobangel
      mondta:

      Kérdés, hogy mibe kerül ez a szervezetnek? Lehet, hogy mégis olcsóbb képezni és nem hibázni? 🙂