Élménybeszámoló egy álláskeresési tanácsadásról

Élménybeszámoló egy álláskeresési tanácsadásról

Ezt az olvasói levelet olvasva egyik döbbenetből a másikba estem. Íme, az álláskeresési tanácsadás állatorvosi lova… Az elrettentő példa kifejezés mellett ez szerepelhetne az értelmező szótárban. Szerencsére a levél írója tudja, mi fán terem a tanácsadás, így mert „lázongani”. De aki nem mer, annak mennyi kárt okoznak vajon? (A posztban tárgyalt kurzus ingyenes – legalább pénzt nem kérnek… ezért…)

——————————–

Kedves Jobangel!

Szeretném veled megosztani azokat a tapasztalataimat, amiket egy 3 napos álláskereső tréningen szereztem. A tréningen ingyen vehettem részt, tekintve, hogy pályázati pénzekből szervezi egy humánerőforrás-menedzsmenttel (is) foglalkozó civil csapat. Állítólag akik elvégzik ezt a tréninget (és egyéni tanácsadásra is lehetőség van szintén ingyen), azoknak 80%-a állást is talál utána.Szóval örömmel áldoztam rá 3 napot, és végül is sokat tanultam, bár talán nem úgy, ahogy terveztem. Egy szó mint száz: megdöbbentő tapasztalataim voltak.

Az álláskereső csapat, aki részt vett a tréningen, meglehetősen vegyes volt, pályakezdő mérnöktől munkájából kiábrándult angoltanáron át olyan résztvevőkig, akik még azt sem tudják, mik is akarnak lenni igazából. A munkatapasztalatok, a tréninggel kapcsolatos várakozások így sokrétűek és sokszínűek voltak. Az első nap javarészt ismerkedős játékokkal, bemutatkozással telt, megbeszéltük kiscsoportos munkában, hogy ki milyen állást szeretne, milyen félelmei, gátjai vannak ezzel kapcsolatban. Már itt meglepetés ért, mert ahelyett, hogy azon ötleteltünk volna, hogy az én álmomat hogyan lehet elérni (budapesti munkáltató, miközben az én szakmámban elérhető állások zöme vidéken – többnyire messzi megyékben – van), inkább le akartak beszélni erről az álomról. Afféle „törődj bele, hogy Pesten nincs számodra lehetőség és költözz Bivalybasznádra, örökre” attitűd volt az irányadó. Sajnos ezt a tanácsot én megkapom a családtól, barátoktól, profi segítőktől inkább azt a hozzáállást vártam volna, hogy abban támogatnak, és adnak tanácsot, hogy hogyan tudnám mégis elérni azt, hogy pesti állásom legyen.

A második napon számba vettük ki-ki jó tulajdonságait, méghozzá úgy, hogy ezen tulajdonságainkat úgy kellett előadnunk, mintha egy interjún lennénk, és a többiek lennének az interjúztatók. Igazából itt értek az első igazán döbbenetes tapasztalatok. Mert az, hogy az álláskeresők javarésze vészes önbizalomhiányban, kisebbrendűségi érzésben szenved, nem csoda, főleg azoknál, akik már hosszabb ideje keresnek állást. Az ilyen tapasztalatokat átélt emberektől azonban azt várná az ember, hogy tekintve, hogy ők is már régóta meg nem értéssel, el nem fogadással találkoznak saját maguk irányába, legalább másokat megértenek és elfogadnak. Ez nem így van.

Én például vezető jó tulajdonságomnak tartom – okkal vagy ok nélkül, az mindegy –, hogy okos vagyok. Hogy ezzel a kijelentésemmel mekkora vihart kavartam! Azokat a döbbent és értetlen arcokat látni kellett volna. Először is, mit jelent az, hogy okos? Mint kiderült, mindenkinek mást. Van, aki az intelligenciát sorolja ide, más a gyors észjárást vagy tanultságot, műveltséget. Nekem mindezeket együtt. De ez még a kisebbik baj volt. A nagyobbik az volt, hogy mindenki meghökkent azon, hogy én azt merem állítani magamról, hogy okos vagyok. Ugyanis ilyent nem mond magáról az ember, hiszen miféle nagyképűség már ez? Hát hogy illik ilyet mondani magunkról, még akkor is, ha igaz? Pláne, egy nő hogy meri azt mondani magáról, hogy okos? Még a végén kisebbrendűségi érzést okozna a férfiakban! 🙂 Azt is megemlítettem, hogy mennyire meglep, hogy a többiek jótulajdonság-listájában egyszer sem szerepelt az, hogy az illető okos, vagy semmi olyan tulajdonság, ami az illető észbeli képességeire utalna. Mindenki „segítőkész”, „empatikus”, „kommunikatív”, „terhelhető”, „barátságos”, „precíz”, „kreatív”, de hogy esze is lenne? Álláskereső társaim tehát szinte egy emberként ítéltek el ezért a kijelentésemért, és azt javasolták, hogy ilyesmit ne említsek majd interjún, mert esetleg rossz fényt vet rám. Egyetlen támogatóm volt, az említett angoltanár, ő volt az, aki egyetértett velem és felvetette, hogy micsoda szégyen, hogy nőként főleg nem lehet azt mondani magunkról, hogy okosak vagyunk. Vajon miért ciki azt állítani magunkról, hogy eszünk is van? Miért tabu?

Még ugyanezen a napon egy játékot is játszottunk. Mindenki elhozta a kinyomtatott önéletrajzát, és körbeülve mindenki odaadta a magáét a tőle jobbra ülőnek, akinek 1 perce volt arra, hogy értékelje az adott CV-t, és külön papírra „ellene” és „mellette” érveket sorakoztasson fel. Az 1 perc leteltével tovább kellett adni a CV-t ismét jobbra, majd újabb 1 perc után megint tovább egészen addig, míg az összes CV egyszer körbe nem ért. Ez borzasztóan tanulságos játék volt, mert mindenhol arról cikkeznek, hogy a HR-esek csak 8-10 másodpercet szánnak egy CV-re. Nos, nekünk 1 percünk volt rá (igaz, közben írni is kellett) és azt a felfedezést tettem, hogy egyrészt nem hogy 8 másodperc, de 1 perc is kevés arra, hogy egyáltalán elolvassunk egy CV-t. Másrészt, hogy ha nekem lenne egy HR-esem, aki csak 8 másodpercet szán annak az embernek a kiválasztására, akin később akár milliókat veszthet vagy nyerhet a cég, hát azt a HR-est vagy kirúgnám, vagy elküldeném tréningre, ahol megtanítják neki a hatékony időbeosztást és a priorizálást, mert mint tudjuk, azzal érvelnek a 8 másodperc mellett, hogy több idejük nincs erre a feladatra. Szerintem szégyen, hogy miközben a cégek mindegyike azt hangoztatja, hogy legfőbb értéke az ember, ennek a legfőbb értéknek a kiválasztására 8 másodpercet szán. A zoknivásárlást hosszabb ideig fontolgatjuk! A CV-mről egyébként az volt a legfőbb vélemény, hogy túl részletes, és tele van szakszavakkal, de amúgy jól strukturált és áttekinthető. A többiek önéletrajzában én legtöbbször azt a hibát véltem felfedezni, hogy majdnem mindenki beleírja a születési idejét (pedig az diszkriminációra adhat okot), és az enyémmel ellentétben, egyáltalán nem elég részletesek.

Harmadik napon próbainterjúkat vettünk fel. Mindenki hozott egy álláshirdetést, amit meg szeretne pályázni, és két általa választott „pályáztató” 10 percben meg is interjúvolta rá. Ezt a gyakorlatot fel is vettük videóra, majd az egyes interjúkat ott helyben értékeltük is tartalom és forma (azaz mit mondott, hogyan mondta, milyen volt a testbeszéde stb.) szerint. Az én értékelésem megint lesújtó volt. Túl öntudatos vagyok, túl karakán, nem vagyok elég alázatos a munkáltatóval szemben, pedig rajta múlik, lesz-e munkám, és például túlságosan magasra emelem a fejem, de ugyanakkor keresztbe teszem a lábam, és ezzel zárkózottságot mutatok. Valamint a „hol képzeli el magát 5 év múlva” kérdésre túlságosan nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy igazi tekintélye akarok lenni a szakmámnak, ami abban is megnyilvánulna, hogy könyvet tervezek írni róla. Hát ilyet megint nem mondunk, mert ez rossz fényt vet rám, hiszen a céget nem az érdekli, hogy én mit akarok elérni, hanem hogy őneki milyen hasznot tudok hozni. És a cégnek abban mi a jó, ha egy munkatársa könyveket irkál a szakmájáról? Na jó, ebben végül is álláskereső társaimnak igaza volt. Nem irkálni kell, hanem dolgozni! 🙂

Abban viszont nem értettünk egyet, hogy túl öntudatos vagyok. Egyrészt nekem olyan szakmám van, amiben nekem kell hatással lenni másokra. Egy nyuszi, „bocsánatot kérek, hogy élek” típusú ember ezt nem fogja elérni. Másrészt vannak munkáltatók, akik szeretnek visszaélni a helyzetükkel, az ilyenekkel szemben csak az öntudat segít, harmadrészt pedig úgy gondolom, hogy senkitől nem várhatjuk, hogy kiálljon értünk, csak mi magunkért tehetjük ezt. Egy másik társam próbainterjúján engem választott interjúztatónak, és az interjú végén megkérdezte, mettől meddig fog tartani a munkaidő. Én válaszoltam neki, és még meg is köszöntem a kérdést. Persze mindenki elítélte, mert „ilyet nem kérdezünk, mert azt a képet festi rólunk, hogy mi csak 8-tól 4-ig vagyunk hajlandóak dolgozni”. Én voltam az egyetlen, aki védelmébe vette, sőt megdicsérte, hogy meg merte kérdezni. Ha a munkaidő 8-tól 4-ig tart, akkor senkinek nem lehet egy szava sem, ha a munkavállaló 8-ra jön és 4-kor hazaindul. Ha túlórázni kell, az rendben van addig, amíg valóban szükséges a túlóra és megfelelően kompenzálják akár pénzben, akár szabadidőben – de még ebben az esetben sem elfogadható, ha minden nap túlórázni kell. De ne játsszuk azt, hogy azért maradunk bent ötig, mert nem illik előbb hazamenni!

Ami a többiek próbainterjúját illeti, egy kivétellel (aki egy marketinges srác volt, bár szerintem ő is túl szerény volt), ezt a „bocs hogy élek”, „bármit elvállalok, csak vegyetek fel” illetve a „tulajdonképpen nem is tudom, miért vagyok itt” attitűdöt hozták. Egyre inkább az a véleményem, hogy aki az életét a túlélésre rendezi be, az soha nem is fog mást tenni, csak túlélni. De élni soha nem fog.

Summa summárum, szemmel láthatóan nem vagyok alkalmas álláskeresőnek, mert túl öntudatos vagyok, mert nem szégyellem, hogy okos vagyok (hiába vagyok nő), mert nem vagyok elég alázatos a leendő munkáltatómmal szemben, és mert amikor a jövőmre gondolok, akkor abban másnak is helyet hagyok a munkáltatóm érdekei mellett (pedig nem is magánéleti terveimről beszéltem, hanem egy szakkönyvről és a szaktekintéllyé válásomról). Persze az, hogy nem vagyok alkalmas álláskeresőnek, nem lomboz le, hiszen nem vágyom állandó álláskeresői pozícióra. 🙂 Így hát amikor a 3. nap legvégén arra került a sor, hogy mindenki értékelje az elmúlt három napot, helyénvalónak éreztem, hogy kivágjak egy „lázító propagandát”, egy olyan motiváló beszédet, aminek az volt a lényege, hogy ne nyuszuljunk, merjük vállalni önmagunkat, higgyük el, hogy a cégek nem istenek, nem kell leborulni előttük. Együttműködni kell, nem talpat nyalni. Legyen célunk, álmunk, amit ha kicsit is megvalósíthatónak érzünk (mint én a budapesti állást), akkor ragaszkodjunk hozzá, és igenis, vannak értékeink, akár észbeliek is, és lehetnek céljaink a munka világán túl is. Nem tapsoltak meg, de az egyik résztvevő felkapta a fejét és rám nézett, szóval remélem, azért legalább az egyik fejben elindult valami, aminek a segítségével előbb-utóbb Magyarországból is egy élhető, sikeres ország lesz, mert ehhez oroszlánok kellenek, és nem nyuszik.

Amúgy a tréning jó volt, ajánlom mindenkinek! Ez a 3 nap tulajdonképpen abban segítség, hogy segít feltérképezni a gyengeségeket és erősségeket, megmutatja, hogyan látnak mások minket mint álláskeresőt, így ezekre a területekre lehet koncentrálni az ezt követő többalkalmas egyéni tanácsadáson, (amiben CV- és motivációs levél írás, interjútechnikák, pályaválasztási tanácsadás, de akár pszichológiai tanácsadás is szerepelhet igény szerint), amire egyébként mindenki feliratkozott, én is.

üdv

egy lelkes olvasód

——————————–

– A 8 másodperces dogma kitalálója remélem, most nagyon csuklik… Ekkora ökörségre építeni egy „tanácsadást” önmagában elég hiba, de van itt még bőven.

– A második súlyos hiba ebben a „tanácsadásban”, hogy laikusokkal véleményeztették a CV-ket, akik semmit sem tudnak arról, hogyan is néz ki egy cég valós igénylistája egy új munkatársról.

– Sorstársakat moderátor nélkül hagyni közösen elmélkedni a bajaikon nagy hiba. Nem tudják segíteni egymást, mert a maguk baja lefoglalja őket, csak abban tudják megerősíteni egymást, hogy bajban vannak. Erre pont nincs szükség.

– Az álmáról lebeszélték volna az álláskeresőt, anélkül, hogy lett volna alkalmuk meggyőződni arról, reálisan teljesülhet-e ez az álom, utána a meggyőződéssel előadott jó tulajdonsága miatt döngölték földbe. Az álláskeresési tanácsadás célja az ambíciók, tettek, lehetőségek feltárása, akcióterv készítése ezekre, és nem ennek ellenkezője. Ha az álom teljesülésének nincs realitása, azt fel kell ismertetni az illetővel, rá kell vezetni, hogy ő maga lássa ezt be, nem a fejéhez kell vágni a „tudást”. (A konkrét esetben nem tudom, az álom megvalósulhat-e, van-e realitása)

– Állásinterjúkkal kapcsolatos tárgyi tudás nélküli laikusokkal próbainterjúztatni ugyancsak szakmaiatlanság. Mégis mit vártak, mi sül ki ebből? Mennyire életszerű próbainterjú az, ahol a pályázó maga választja az interjúztatóit, akikkel előtte 2 napig már mindenféle gyakorlatokat megcsinált? Az „interjúztatók” pedig nem tanultak soha állásinterjút tartani, jelöltet kikérdezni.

– Egyáltalán milyen tematika alapján ment a tanácsadás? A folyamatnak, amit minden tanácsadó ismer, nyoma sem látszik… (Röviden: információgyűjtés, elemzés, lehetőségek feltárása, akcióterv).

Erre a „tanácsadásra” igaz lehet, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Hiszen ingyenes, jót akar, pályázati pénzt szerez rá, megszervezi, munkát fektet bele, és tessék… Ha ezután a „tréning” után valóban 80% helyezkedik el, annak egy oka lehet: ide olyan céltudatos álláskeresők érkeznek, akik hajlandók 3 napot rászánni álláskeresés-tanulásra, egyáltalán felmerül bennük a professzionális segítségre való igény. Tehát a tevékeny álláskeresők típusát képviselik, akik valószínűleg enélkül a bohózat nélkül is találnának állást. Annak ellenére, hogy a levélíró ajánlja a tréninget mindenkinek, én nem. Hacsak nem ilyen öntudatos, magát megtörni nem hagyó ember, mint levélírónk.

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Válasz Ann1294 hozzászólására

Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. Névtelen
    mondta:

    A levélíróval részben egyetértek, de csak részben. Abban igaza van, hogy nem kéne nyuszinak lenni. Ellenben az okosság annyira relatív fogalom, hogy ha valaki magáról mondja, akkor hogy is mondjam, tényleg az van, hogy az öndícséret büdös. Okos? Milyen szempontból? Mennyire? Kihez képest? Most random kiválasztanám kettő ismerősömet, hogy összevessem, melyik az okosabb, nagy eséllyel nem tudnám eldönteni, mert mondjuk az egyik szuper módon oldja meg a bonyolult problémákat, a másik annyira nem, de sokkal kreatívabb.

  2. Online Távmunkás
    mondta:

    Tipikus EU-s pénzt lenyúló kommunikációs tréning, kicsit adaptálva…

    A 8 másodperc igaz a népszerű állások első körös szűrésére, amikor 300-400 CV-t kell gyorsan végigpörgetni és gyorsan kiválogatni azt a felét, akinek nincs meg mondjuk a végzettsége. Aztán jöhet a részletesebb olvasás…

  3. szerdika
    mondta:

    Ja, a gimi kéttannyelvű volt, ezért írtam bele, de igazad van, lehet, hogy azt is kiveszem az életrajzból, végül is nem annyira számít.

  4. szerdika
    mondta:

    @jobangel: Köszönöm a választ, igazad lehet, ki fogom venni a születési dátumot. Bár ha egy munkahelyre az életkorom miatt nem kellek, akkor talán jobb is, ha be sem hívnak interjúra és nem raboljuk egymás idejét.

    Egyébként a tapasztalataim alapján ez a PC diszkriminációmentes világ csak a mesében létezik. Másfél éve keresek új állást és ez idő alatt egyetlen cég kivételével MINDENHOL fényképes önéletrajzot kértek. Neves, nagy multik is! A jelenlegi főnökömnek (szintén multi) pedig már a legelső telefonbeszélgetésünk alkalmával szinte az első kérdése az volt, hogy van-e gyerekem. Ilyen „élmények” mellett azt gondoltam, hogy a születési dátum már a legkevesebb, de megfogadom a tanácsodat és kiveszem.

  5. jobangel
    mondta:

    @McZozo: Igen, tudom, de ott van is rá fizetőképes kereslet. Én egyszer akartam a CV-met kijavíttatni, csak hogy legyen munícióm a bloghoz, de a 150 EUR-t sajnáltam rá 🙂 és ezért még csak review adtak, és árajánlatot további javaslatokra :))

  6. jobangel
    mondta:

    @szerdika: Nem hülyeség, csak semmi szükség rá. Viszont ha beírod, diszkriminációnak helyet adsz, és ha a CV elejére, akkor már nem is olvassák tovább a CV-det. Ezért nem szoktam javasolni beírni. Ahogy a gimit sem, ha egyetemre is jártál 🙂 , hacsak nem kéttannyelvű vagy valami másért fontos a gimi.

  7. szerdika
    mondta:

    Ugyan nem ez a poszt leglényegesebb pontja, de én mindig beleírom a születési dátumomat a CV-be, mert az az érzésem, hogy éppen az kelt gyanút, ha „titkolom” annak ellenére, hogy úgyis kiderül abból, hogy mettől meddig jártam középiskolába, illetve egyetemre. Ez hülyeség?

  8. élhetetlen
    mondta:

    @HellsAngel: Erről csak eszembe jutott egy helyes sztori. A feleség mesélte el. Papa tervező mérnök, és mikor az óvodában megkérdezték, hogy mit csinál a papa, azt válaszolta a gyerek, hogy radíroz.

  9. McZozo
    mondta:

    @jobangel: Alapjaban egyetertenek, de itt a kudos albionban egesz iparag van arra hogy oneletrajzot cover letter linkedin profilet epitenek. Nem olcso jatek 30£-500£ ig terjed egy ilyen csomag. Valasztani lehet igeny szerint mit kerulnk. Hogy megeri e mindenki dontse el maga. en annyit tudok, hogy ket eve sajat cv vel masfel honap alatt talatam melot. most tavasszal ugyanilyen alapon valaszra se meltatott egy ceg se akinek elkuldtem a cv met, vagy ket honapot probalkoztam semi. s nem ertettem. Aztan felfogadtam egy ilyen ceget 100 fontot kertek atirtak a cv met a mai elvarasok alapjan irtak cover letter mintat nekem es atirtak alinkedin profilomat. Jelentosen meglatszott a kuonbseg a reakciok aranyaban. Ugyan nem mondom hogy tolongtak igy utanam de amint az uj cv t kuldtem el azonnal legalabb reagalni kezdtek. felhivtakbeszeltek velem interjukbecsusztak stb stb. Sajnos a fejvadaszok kozott is valtoznak a trendek, es keresoi oldalrol nemmindig vagyunk kepben.

    PAr eve meg pont a fejvadaszok duzzasztottak az oneletrajzomat 7-8 oldalasra hogy mindent reszletesen fejtsek ki. most meg az a divat hogy max masfel oldal ha valamit tudni akar akkor majd az interjun megkerdezgeti. Illetve nagy valtozas hogy minden a linkedin fele tolodott korabban elenyeszo volt az ott forgo lehetosegek megkeresesek szama. most meg szinte minden ott folyik elsodlegesen. igy megeri az allaskereses idotartamara beruhazni egy preium hozzaferesre.

  10. Male39
    mondta:

    @jobangel:

    1. „Kitalálta, h pénzért ad tanácsot álláskeresőknek (cv írás, interjútechnikák stb).” – erre válaszoltál úgy, hogy en block erkölcstelen, de akkor tisztáztad, hogy nem az

    2. akkor máshonnan van a tapasztalatunk, ez akkor a különbség, értem

  11. jobangel
    mondta:

    @Male39:
    1. Segítségért nem kérünk pénzt, attól segítség. Ha valaki karriertanácsadást, coachingot szeretne, az más kérdés. Annak előre meghatározott ára van, amiről dönthet, hogy kell-e neki vagy sem.
    2. Az állástalanok halmazán belül nagyon kevés embernek van erre költhető pénze, ez meg tapasztalat. Az álláskeresési járadék 3 hónapig jár, tovább nem pl.

  12. Male39
    mondta:

    @jobangel:

    1. miért erkölcstelen szakmai segítségért, munkáért pénzt kérni?

    2. miért ne lehetne neki pénze?

  13. HellsAngel
    mondta:

    Ahogy a szerzo elmenyeit olvasom, az jut eszembe, amit nehany napja olvastam, hogy a sikeres vallalati karrier titka, hogy az embernek egyszerre kell elveszitenie a szemelyiseget es tokelyre fejleszteni azt. Mert aki nem veszti el, azt felorlik a napi harcok es az ertelmetlen surlodasok, aki pedig elveszti, abbol hianyozni fog az ero, a kreativitas es a frissesseg. Vagyis az, aki minden pillanatban batran beleall a pofonba, hogy „en rettento okos vagyok”, az eppen annyira nem jo, mint aki minden pillanatban arra gondol, hogy egy kis senki vagyok. De persze ennek semmi koze az egesz tortenet eszmeisegehez, ez csak ugy eszembe jutott.

    Ahogy a „ne konyvet irjon, hanem dolgozzon” c. reszrol is eszembejutot egy vicc, ami szinten nem relevans: Az elozo rendszerben egy magas parthivatalnok latogatoba erkezik egy gyarba, mindenhol buzgoan dolgozo munkasok fogadjak. Ahogy jar-kel, benyit egy ajton, meglatja, hogy egy kopasz ember a tervezoasztal folott maga ele nez a semmibe, valami irdatlanul fajdalmas arckifejezessel. Raformed: Hat maga mit csinal? En kerem mernok vagyok, gondolkodom. Mire a parthivatalnok: Hat ne gondolkodjon, dolgozzon!

    Egyebkent ennek a tanacsadasnak igy valoban leginkabb a Das Experiment c. filmhez van a legtobb koze, csak itt mindig valtogatjak a bortonorok es a rabok szerepet.

  14. Ann1294
    mondta:

    Egy jo life coach kellene az allaskersoknek, akivel megbeszelik az erosseguket, realis celokat tuznek ki es kidolgoznak egy utat, hogyan erik el a celjaikat. Mindenkinek van erteke, csak meg kell talani a helyunket. Neha kell egy kis pomromisszum, mert fizetni kell a szamlakat… de el lehet erni, hogy azt csinaljuk, ami a hobbink. Ehhez kivanok mindenkinek epito, tamogato, biztato embereket. Nem olyanokat, akik visszahuznak az o kis sebnyalogatos, siro-rivo vilagukba. Az nem segit. Tenni kell, masokat dicserni, biztatni, orulni masok sikerenek… Ej, van meg hova haladnunk. Kellemes napot, meg akkor is ha hetfo van. 😉

  15. jobangel
    mondta:

    @Rókica25: Juj. Álláskeresőtől alapból nem kérünk pénzt, mert 1. erkölcstelen 2. nincs neki, tehát nem „fizetőképes” kereslet. Így aztán az erre épülő üzleti modell sem az értelemszerűen.

  16. Rókica25
    mondta:

    Ennél csak a jobb: van 1 bnőm, 3 éve munkanélküli Hr-es.
    Kitalálta, h pénzért ad tanácsot álláskeresőknek (cv írás, interjútechnikák stb). de:
    1. nekem nem lenne pofám pénzt lehúzni bajban lévő,évek óta munkát akaró álláskeresőktől
    2. ha ő sem tud elhelyezkedni 3 éve, akkor az Ő cv-jével, tudásával is gond lehet, mit akar tanácsot adni?!

  17. Rókica25
    mondta:

    „Kaptak rá uniós pénz.” Aki dolgozott már pályázatíró cégeknél, meg kormányzati szervnél az tudja, h a pénzeket el kell szórni, akár erre is. Nyugi, a pénz kis része lett a tanácsadás effektív része (terembérlet, papírok), a többi része az előadók pénze, munkadíja, azaz haveroknak szétosztani, ha túl sok továbbosztani belőle. Ledokumentálni, h megtörtént a tréning, lepapírozni és ennyi. Hogy valóban 80% elhelyezkedik-e a tréning után (főleg, h a tréning miatt), azt akkor hiszem el, ha valóban látom, de kötve hiszem. Mondani bármit lehet…