Ki a hülye? – Empatikus álláskereső kerestetik!
Van itt egy faktor, amiről talán még sosem írtam. Mindenki empatikus toborzót/interjúztatót szeretne, aki érti és megérti az ő problémáit, jóindulattal viszonyul hozzá. Visszafelé a legritkább esetben (sem) látom, hogy az álláskereső mutatna némi empátiát vagy legalább (meg)értést a kiválasztók felé. (A valós folyamatok ismerete sokat segít ebben, lásd itt és itt)
Az álláskeresőnek sürgős, más az „időszámítása”, mint egy munkáltatónak. Egy egyén bármikor bármit el tud dönteni, de a bevétel nagyon tud hiányozni. Egy szervezetben ezerféle folyamatot kell kiszolgálnia a toborzónak is, egy kis cégben a tulajdonosnak komoly kockázatokat kell mérlegelnie minden egyes új kollégával.
A munkáltatónak is sürgős, ha keresnek valakit, de mindenféle akadályok vannak. Pl. hogy várnak egy projekt elindulására, amire kell majd az ember. Az értékesítő (sales) majd megszakad, hogy meglegyen az a bizonyos szerződés, de amíg nincs meg, mindenki vár. Csak ő pörög, és segíteni sem tud neki senki. És/vagy, évvégén, év elején folyik az év lezárása, a jövő év tervezése, és sokféle terület vár mindenféle információra cégen kívülről és belülről, hogy összeálljon a terv. Ezért hosszabbak az átfutási idők.
Év végén sem volt könnyebb, akkor mindenki az üzleti évet akarta lezárni, a lehető legtöbb árbevételt hozva, vagy azt támogatva, hogy mások tudják hozni. Ez a napi munkában az elsődleges. Aztán vannak multik, akiknek az üzleti éve nem egyezik a naptári évvel, ők évet zárnak épp októberben, vagy május végén vagy ahogy épp az anyavállalat meghatározta. De nap végére már nincs idő tovább csinálni, a kollégákat nem illik munkaidő után zargatni. Érdemes észben tartani, hogy a kiválasztók is emberek. Oké, dolgozzon, az a munkája, hogy törődjön a jelöltekkel. Dolgozik. Jó cégben napi 8 órát, önszorgalomból, lelkiismeretből vagy kényszerből akár többet is. Na de akarsz te olyan cégben dolgozni, ahol túlórákkal oldható meg csak a működés? Ahol az a standard, hogy mindenki erőn felül kell, hogy teljesítsen, és minden azonnal kell? Na ugye.
Akkor korrekt ezt elvárni a toborzóktól? Hallom a válaszod, vegyenek fel több embert, ha sok a munka, valaki még majd biztos bedobja azt, hogy biztos improduktíve kávéznak napi több órát (khm, jóindulat?) . Ez megoldás lenne, ha meglenne rá a fedezet, mert ugye te is jó fizetést akarsz, az meg úgy van, ha költséghatékonyan és profitorientáltan működő cégben dolgozol. Ha olyan pozícióban vagy, hogy közvetlenül nem tudsz profitot termelni (lsd. még toborzók), akkor mégis, mivel indokolod, hogy legyetek többen? Igen, segítesz a több profit elérésében annak, aki közvetlenül csinálja. És máris véges az időd. Ha olyan pozícióban vagy, hogy profitot tudsz termelni, vajon elfogadod-e, hogy azért kell a célszámaidat megszorozni 1,5-tel – értsd, neked erőn felül dolgozni – mert kell még egy toborzó? Na ugye. A közvetlenül profitot nem termelő funkciók jórészét lecserélik szoftverre, de szeretnél-e robottal interjúzni a hatékonyság jegyében? Na ugye.
Sőt, olyan is van, hogy nem az emberi kapacitáson múlik egy ügy (9 nő egy hónap alatt nem szül meg egy gyereket), egyszerűen végig kell mennie egy/több folyamatnak, olyan dolgokat kell csinálnia, amik nem viszik előre az ügyeket közvetlenül. Adminisztráció, kimutatások, várakozás mások lépéseire. Gyorsítani akkor tudunk a folyamaton, ha segítjük a toborzót, kiszolgáljuk információval (pl. informatív álláspályázatot adunk be), mert akkor gyorsabban tud dönteni.
Nem ciki állásinterjún rákérdezni, mi a következő lépés, mik a terveik, hogyan megy a toborzási folyamat, a kommunikáció a szakmai vezetővel, milyen határidők kötődnek a pozícióhoz. Ha értjük a toborzási folyamatot, akkor részt tudunk venni benne, aktívan. Egyébként csak elszenvedői vagyunk a történéseknek, és várakozásra kárhoztatjuk magunkat.
Ki a hülye?
A közösségi médiában egyszerre futott ismerősi köreimben két tartalom, az egyik arról szólt, hogy hát micsoda lények ezek az álláskeresők, még a CV fájlnevét is rosszul adják meg. Hát miért hívja valaki a CV-jét „önéletrajz.pdf”-nek? Tényleg nem tudod elképzelni, miért? 🙂 Miután ezt nem kellően empatikus stílusban adta elő a jó influenszer, mint az álláskeresők védangyala, hozzávágtam a glóriámat és megcsapkodtam az angyalszárnyaimmal, miszerint helló, emberek sorsáról vicceskedsz itt épp. Sokkoló volt, hogy sokan csatlakoztak hozzá: igeeeen, az álláskereső a hülye, hát még ezt sem tudja? Mégis, honnan tudná, hol tanítanak álláskeresést szakmányban? Végül abban maradtunk, hogy drága munkáltató, ha azt szeretnéd, hogy az önéletrajz fájlneve tartalmazza a pozíció nevét és a jelölt nevét, valamint PDF-ben óhajtod, mert neked így kényelmes, akkor ezt írd bele az álláshirdetésbe. Micsoda világrengetően korszakalkotó megoldás, 57 tanácsadó sem tudott volna jobbat összehozni 42 brainstromingon, minthogy „írd le, hogy mit akarsz”! Kellett ehhez egy Jobangel tizenévnyi álláskeresési tanácsadói tapasztalata, és őszinte felháborodása.
Ezzel egyidőben egy másik poszt szerint hülye volt egy toborzó is, rossz visszajelzést küldött a jelöltnek. Ment egy email, hogy egy teszteredménye nem lett jó, de ő nem írt tesztet, kifogásolta az álláskereső, értem én, hogy jogosan. Hát miért nem figyel oda, hát mit képzel? – háborgott tovább. Itt is jól elment a kommentelés mindenfelé, toborzók védték a mundért, álláskeresők hoztak további elrettentő példákat. Megint kellett volna 1. némi belátás és empátia, 2. mi több, önző érdek, ami mentén felismeri, hogy 1. a toborzó is ember, aki tévedhet 2. itt a remek alkalom felhívni a toborzót, és eladnia magát.
Látszik, hogy még mindig a hibát keressük a másik félben, magyarázandó miért nem találunk jó állást/jó jelöltet. Ha elkezdünk együttműködni, álláskereső a toborzóval, toborzó az álláskeresővel – amit én minden egyes álláskeresőnek egyesével megtanítok – akkor abból kijön az eredmény…
Együttműködés, de hogyan?
Az megoldás, hogy együttműködést teremtsünk, de egyben magas szintű süket duma is, ha a gyakorlatba ültetve nem tudjuk, hogyan nézzen ez ki. Pár „apróságra” azért azonosítható:
Pl. az álláshirdetésbe a valós elvárásokat kell beírni. Mint fent: ha az az elvárásod, hogy a CV legyen valamilyen, akkor írd bele a hirdetésbe. Ha szeretnél motivációs levelet, akkor adj hozzá egy vázlatot. 3 kérdés pl., amire adjon választ. Ha az a bajod, hogy túl kevés (jó) jelölt van, akkor írd meg feladatalapon az álláshirdetést: pl. ne azt írd, hogy „ügyfelekkel kapcsolattartás”, hanem azt, hogy el kell adni a milyen portékát kinek-hogyan-mikor-mennyit. Ne fogalmazd meg virágnyelven, hogy unalmas adminisztráció a feladat, hanem írd be bátran, hogy monoton a munka. Döbbenj meg, van, aki pont erre vágyik, mert van elég zizi az életében, nem kell neki még a munkában is adrenalin. Máris csak az fog jelentkezni, aki ezeket akarja. De akkor ne nyavalyogj, hogy semmi ambíciót nem mutat! Ha kifejezetten egy célcsoportnak hirdetsz, pl. GYES/GYED visszatérőknek, akkor írd bele, hogyan vagy te családbarát cég, mivel segíted az ő kisgyerekes életvitelüket egészen pontosan? Értsd: a sablon álláshirdetésekből vissza kell térni a gyökerekhez: milyen feladatra keresel embert, és mi vár rá. Hagyd a fiatalos csapatot, mert a többség kor alapú diszkriminációnak érti, és lássuk be, igazuk van.
Álláskeresőként le szabad írni konkrétan, mit csináltál/szeretnél csinálni. Nem ügyfeleket kezeltél, hanem felhívtad azokat, akiknek lejár a szerződése, és megpróbáltad rávenni a hosszabbításra. Persze ezt csak akkor írd be, ha ilyen munkát akarsz végezni. Jól lehet „játszani” azzal, hogy olyan feladatokról írsz részletesen, amikkel megtalálhatnak a jövőben, és egyáltalán nem, vagy pár szó erejéig beszélsz arról, amit inkább nem csinálnál. Az én CV-mben pl. ilyen a marketing és a minőségbiztosítás pl. – csináltam a múltban, de a tudásom nem naprakész, meg nem is érdekel annyira ez a téma, hogy dolgozzak benne – csak foglalja a helyet a CV-ben. Ne általánosítsd agyon, ne hivataloskodd el a CV-det. Ember írja embernek, ez az alap. És nahát, működik is.
Ezekkel az egyszerű lépésekkel máris többre juthat mindkét fél, mint a végnélküli egymásramutogatással. Közben rájöhetünk, hogy valójában nem is hülye senki, csak emberek vagyunk mindannyian…
# # #
Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg! Egyetértesz? Vitakoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!
Ha te is szeretnél egy olyan munkahelyet, ami neked jó, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vezetőként nézd meg a vezetői portfólióban rejlő lehetőségeket!
További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!
# # #
F. Pignon
mondta:Ezt általánosságban, meg javarészt a Balfredo által írtakra is:
a probléma, hogy minimálbéres álláskereső és csúcsmenedzser álláskereső nem ugyanaz.
Családi körben – magyar vidéki rögvalóság, anno 2022 – sokan a skála minimálbéres feléhez esnek közelebb. Nekik hiába mondok bármit. Ők úgy vannak vele, mint a régi mondásban: „nincs rosszabb a sajtnál”. A nincs-nél bármi jobb, így hát bármilyen megalázó kulimunkát megcsinálnak éhbérért és annyit és úgy dolgoznak, mint egy rabszolga. Nincs bennük emberi tartás, mondhatnám. Egyetlen ismerősöm van, aki ezt a kutyakomédiát megelégelte — ő most készül visszaköltözni Angliába.
A cikk szerintem remek. Épp azért járok vissza a blogra, mert Mentőangyalunk 🙂 a piac mindkét oldalára rálát.
Balfredo Alfredo
mondta:Gondolod, hogy pusztán csak emberi tartás kérdése? Nyilván kell tartás is, de valamilyen képzettség meg munkatapasztalat nem árt. Esetleg egy kis pénz, amivel kihúzod addig, amíg normális (bármit is jelentsen ez) munkát találsz.
EmpátiaB|
mondta:Bennem meg van/lenne az empátia. De ehhez arra lenne szükség, hogy munkáltatói oldal is világosan beszéljen. Szerintem ritkán kommunikálnak nyíltan, őszintén.
Milyen szempontokat kell mérlegelni egy felvételi döntéskor?
A döntés halasztása/halogatása nem hordoz-e hasonlóképp nagy kockázatokat?
Egyszer volt egy pozitív élményem. Megkértek, hogy készítsek SWOT-analízist magamról a pozíció tükrében és erről tudtunk beszélgetni. Néhány napon belül jött az elutasító válasz. Így érthető volt számomra: a döntéssel a kockázatoktól (veszélyektől) megszabadultak ugyan, de sok lehetőséget elszalasztottak.
jobangel
mondta:Köszönöm a kommentet, ez a SWOT-sztori érdekes.
A munkáltatói őszinteség sem működik, sokan próbálkoznak pedig.
– Beírja az álláshirdetésbe az ajánlott bért (ennek nem vagyok híve, de mindegy) – Hát mit képzel, csak ennyi?
– Beírja, hogy micsoda jóságok vannak nála, konditerem, ingyen kávé – Mit képzel, majd hasraesek az ingyenkávétól?
Akkor? Tökmindegy, hogy ilyeneket ír, vagy önállóan dolgozni tudó csapatjátékost keres, amíg az álláskeresői oldalon mindenképp ellenségként tekintenek rájuk…
Balfredo Alfredo
mondta:Amikor a gazdag ember arról beszél, hogy valami nem pénzkérdés…
Természetesen empatikus vagyok, de csak egy bizonyos mértékig. Nem érdekel, hogy a toborzónak kevés az erőforrása vagy rossz a fizetése. Azt várom, hogy ésszerű időn belül foglalkozzanak velem vagy egyértelműen közöljék, hogy nem vagyok kiválasztott. Különben is, ugyanez a toborzó, akkor már háerré átlényegülve szemrebbenés nélkül közli majd velem, hogy ki vagyok rúgva, amikor én hivatkozom erőforráshiányra egy feladat határidőre el nem készültekor.
„itt a remek alkalom ez felhívni a toborzót, és eladnia magát.”
Ahogy vesszük. Esetleg elgondolkodik a munkavállaló azon, hogy _valóban_ olyan cégnél szeretne dolgozni, ahol ekkora szarvashibát vétenek? Mi van ha felveszik és emberi mulasztás folytán egy nullával kevesebb fizetést kap? 🙁
jobangel
mondta:A gazdag ember azért mondja, hogy nem pénzkérdés, mert tudja, hogy nem az. A pénztelen azért mondja, hogy pénzkérdés, mert erre a legkönnyebb hivatkozni. Különösen igaz ez az álláskeresésre. Jaj, honnan indultam, úgy nem lehet karriert építeni, jaj, nő vagyok, jaj, x éves vagyok… Én is mind vagyok, és mégis. 25 év alatt 9 napot voltam munkanélküli 🙂
De erre visszatérve: attól, hogy téged nem érdekel, ezek még vannak… Ha a péknek nincs lisztje, nem fog tudni kenyeret sütni, hiába várod el, és hiába ez a szakmája. És hiába méltatlankodsz, hogy de neked jár a kenyér (állást akarsz azonnal). Érteni kell, hogy mindenki egy folyamat része. A toborzó is. Egyedül nem tud működni egy cégen belül. Ebben a folyamatban kell tudni részt venni álláskeresőként.
A remek alkalomról: akarok-e olyan cégnél dolgozni, ahol nem látják be azt, hogy hibázni mindenki fog? És akarok-e olyan munkavállalót, aki maga is azt gondolja, hogy hibázni főben járó bűn? Lehet-e esetleg egyfajta teszt egy ilyen hibának álcázott akció akár? (ha az lett volna, remek ötlet lett volna – többet ér, mint bármely személyiségteszt).
Nagyon kevés olyan hiba van egy átlagos munkahelyen, amit ne lehetne kijavítani. Nálam a toleranciahatár a hibákra viszonylag egyszerű: ha nem bűncselemény kategória vagy nem illegális akció, és nem személyes konfliktus jellegű hiba, hanem szakmai, akkor ki fogjuk javítani, és kész. Nem hal meg senki, ha hibás egy számla, vagy lejár egy határidő, és hosszabbítást kell kérni. Igen, macera, túlmunkát okoz, ez van. Mutass nekem valakit, aki még sosem hibázott.
És igen, pl. az egészségügyben ez a toleranciahatár nem működik, ott másképp kell meghatározni ezt.
Balfredo Alfredo
mondta:Az empátia olyan dolog, aminek – ideális esetben – mindenki a birtokában van. Ennek megfelelően el is várjuk a másiktól, hogy legyen empatikus és megértő.
Különösen elvárható az empátia attól, aki írást szentel az álláskeresőktől elvárható empátiának. Az ilyen írás legyen annyira empatikus, hogy figyelembe vegye, netán meg is említse, miszerint az álláskereső és a toborzást végző személy nem egyenrangúak. Minden esetben az álláskereső a kiszolgáltatottabb fél, ennek megfelelően tőle másképp és más mennyiségben várható el az empátia.
Egyébként pedig az előző hozzászólásomban sem azt írtam, hogy nem vagyok empatikus, hanem pont a mértékről szóltam. Megértem, hogy a toborzó is ember, meg egyáltalán, az új munkaerő keresése és kiválasztása a munkáltató cég belső folyamatai szerint történő, sok tényezőtől – többek között pont a toborzó, mint humán erőforrás leterheltségétől – függő valami. De az empátiából nem tudom kifizetni a villanyszámlát,.
„Lehet-e esetleg egyfajta teszt egy ilyen hibának álcázott akció akár?”
Nyilván hibázni emberi dolog, ezt nem vitatja senki. Ezzel együtt és empátia ide vagy oda, részemről nem is próbálok úgy tenni, hogy minden hibázás egyforma számomra. Igenis másképp viszonyulok az olyan hibákhoz és tévedésekhez, amik a rovásomra történnek. Bizonyára sokan mások is így vannak vele, maximum nem vállalják fel nyíltan.
Az meg, hogy a hibának álcázott teszt jó ötlet-e, sok mindentől függ. Személyes meglátásom szerint elsősorban a meghírdetett munkakör jellegétől. Ha olyan munkakörről van szó, ahol gyakran kell váratlan helyzeteket kezelni, teljesen helyénvaló az ilyen teszt.
jobangel
mondta:Határozott célom, hogy egy állásinterjún egyenrangú felek vegyenek részt, és bizony munkáltatói oldalon is van kiszolgáltatottság. A megfelelő embert meg kell találni, mert van belső nyomás, piaci verseny, amin a cég működőképessége, versenyképessége, azaz léte múlik.
Ha ezt tudjuk és értjük, máris nem lesz kiszolgáltatott az álláskereső. Mert ha ezt érti, akkor tisztában lesz az értékeivel, tudja képviselni az érdekeit.
Balfredo Alfredo
mondta:„Határozott célom, hogy egy állásinterjún egyenrangú felek vegyenek részt, és bizony munkáltatói oldalon is van kiszolgáltatottság”
A cél nemes. Mindazonáltal a munkavállaló/állásra jelentkező egy személy, miközben a munkáltató egy szervezet, folyamatokkal, belső feszültségekkel, szociopatákkal, kevésbé rátermett emberekkel, rugalmatlansággal. Ebből nem lesz egyenrangúság.
Azt meg, hogy a munkáltatói oldalon kiszolgáltatottság van, meg az állás betöltése sürgős, stb. elég jól szokták álcázni. Természetesen empatikus vagyok, de azért a saját villanyszámla problémám hadd legyen már fontosabb, mint a leendő munkáltató belső bajai.