Kitörés egy rossz állásból

Kitörés egy rossz állásból

Folytatva a már megkezdett témát, a rossz állásból való „kitörést” járom körbe egy kicsit.

Miért is kitörésről beszélek? Mert tényleg (lelki)erőből kell csinálni, gyorsan, hatékonyan, és bizony lesznek károk is, fájdalmak is, mint minden törésben. És mert racionális választás ugyan, de külső kényszer hatására.

Milyen a rossz állás?

Miután régóta motivál egy kedves kommentelőm, hogy írjak majd a sikerről 😉 , most akkor kezdjük a sikertelenséggel. Értékrendtől függően sok mindentől lehet rossz egy állás. Az általános definíció mégis az, hogy akkor rossz, ha nem érzed jól magad benne, és magyaráznod kell magadnak, miért vagy benne mégis.

    • A senior specialista meggyőzi magát, hogy jól néz ki a 7 számjegyű nettó havi fizetés, kényelmes a céges autó, épp lakásfelújításban van, állást keresni macera. Csak valahogy mégsincs jól ebben. Nem tudja, mi a baj, de már szombat délben összeszorul a gyomra, hogy mindjárt itt hétfő reggel.

 

    • A kisgyerekes anyuka vigasztalja magát, hogy jó, hát nem fizetnek sokat, de kevés olyan helyet találna, ahol rugalmasan kezelik a home office-t, a főnök is érdekesen viselkedik, néha kicsit többre sikeredik a munka, mint átlag napi 8 óra, de hát mások sokkal rosszabb helyzetben vannak, ő még örülhet… De akkor miért frusztrált, fáradt örökké?

 

    • A tizen/huszonéve ugyanott dolgozó győzködi magát: sosem volt könnyű, eddig mindent túlélt. Igen, sok a nehézség, de mindig is így volt. És mi várhatja „odakint”? Mondják, hogy macerás az álláskeresés, és máshol sem könnyebb, mindenki panaszkodik. Inkább foglalkozzunk a problémák megoldásával, azért fizetnek. Jó, megoldani nem tudjuk, akkor éljünk együtt velük.

 

Rengeteg energiát, munkát tesznek abba, hogy fenntartsák a rossz körülményeiket, pedig ezekkel az energiákkal akár jobbíthatnának is a helyzetükön.

Megtörés, kitörés, áttörés

Egyszercsak elkeverednek hozzám, és egy közös pontot találok bennük: sokat tapasztalt, erős tudással, munkarutinnal rendelkező emberek ők, akik nem mernek nagyobb változást felvállalni. Megtörtek már a nehézségek súlya alatt. És akkor jön egy válság, leépítés, átszervezés, muszáj változtatni. Vagy csak egy felismerés, hogy most volt elég!

Majd jövök én és a gyakorlati lépések:

  • Össze kell szednie az anyagot egy kompetencia-alapú önéletrajzhoz. Kap rengeteg kérdést hozzá segítségül. Amíg a munkahelyeit, és az ott végzett feladatait bárki mechanikusan fel tudja sorolni, azt, hogy milyen tudás és készség kell ahhoz a munkához, nem könnyű összeszedni. És akkor ezt a rengeteg tudást, készséget, rutint rögvest két dologra kell használnia: egyfelől ez a „termék”, amit eladunk. Másfelől ez az az eszköztár, amivel állást keresünk! Ha megvan a CV, abból már megvan a Linkedin-profil is.

 

  • Meg kell fogalmaznia, milyen egy jó állás számára. Itt elkezdi azt mondogatni, hogy milyen NE legyen. Nem hagyom. Az a fontos, hogy milyen legyen. A rekorderem tizenhétszer írta újra ezt a féloldalas esszét… muszáj volt, mert amíg nem tudja, mit keres, addig nem is tudja keresni, és én sem tudok segíteni, hogy megtalálja.

 

  • Piackutatás: hol vannak ilyen állások? Hogyan lehet oda eljutni? Kapcsolatrendszer-elemzés, Linkedin Jobs-ra felkészített profil, ajánlások, álláshirdetések. Össze kell raknia kb. 500 karakterben egy „ajánlom magam” szöveget: mit tud, mihez ért, mit szeretne.

 

    • Kudarctűrés: A legtöbb álláskeresés, ha önállóan csinálja, itt akad meg. Sokan visszafordulnának az önáltaltásba, de ha a segítségemet kéri, akkor nem hagyom. Nem kezdünk el azon nyavalyogni, hogy nem jeleznek vissza. Nem azt keressük, hol nem sikerült, hanem azt, hol sikerülhet.

 

  • Állásinterjú-felkészülés: tanuljunk meg tárgyalni! Béralku, munkaidő-alku, saját érdekeink képviselete.

 

És amíg ezeket csinálják, addig is ott pörögnek a rossz állásban… A rossz állás és annak fenntartása annyira elfárasztja őket, hogy nem jut idő az álláskeresésre. Erre szoktam azt javasolni, hogy ki kell jelölni minden nap egy órát, amikor semmi mással nem foglalkozik. Hétvégén is. Akkor önéletrajzot ír, állásinterjú-stratégiát tervez, kutatja az újabb lehetőségeket, még bejelöl két embert a Linkedinen, még feltölti egy újabb állásportálra vagy céges karrierportálra a CV-jét – a lehetőségek végtelenek, ha tenni akar magáért.

Közben a gondolatai is változnak: amikor a villamoson ülve már nem azon pörög, hogy milyen probléma várja a munkahelyén, hanem azon, hogy egy állásinterjú-kérdésre hogyan válaszol, akkor megjött az áttörés! Már megint törünk, igen. Amikor a munkahelyén az eddigi harsány viaskodás helyett hideg racionalitással reagál a konfliktusokra, akkor valami történt végre.

Fejben dől el, hát persze…

A színpadokon mikrofonnal a fejükön szaladgáló „motivációs trénerek” a.k.a. „guruk” a rossz élethelyzetekre szokták volt mondani, hogy minden fejben dől el, ezt a mondást sűrítik bele másfél órányi süket dumába. Ami után a közönség hazamegy, és nem változtat semmit az életén, mert nem tud. Nem kapott hozzá eszközöket.

Igen, kell a mentális összpontosítás, – ez ugye faék egyszerűséggel a „fejben dől el”. Ha mentális összpontosításról beszélünk, máris tudni kell, mire is összpontosítsunk. Ha fejben dől el, akkor meg tökmindegy mi a fene dülöngél a fejünkben… Tudatosság vs. süket duma.

A fenti folyamat ezért a tudatosságot, az aktivitást támogatja: kijelöljük, hogy mire figyelünk, mit kell elérni. Minden lépésnek célja van, nem dől el semmi sehol, max. a vasalódeszka a mosókonyhában. Előbb összeszedjük, mi az eszköztár, utána használjuk azt. A magabiztosságát az álláskereséssel kapcsolatos tárgyi tudása, a felépített akciótervei adják. Amikor nem reméli, hanem tudja, hogy van más lehetősége is, mint vergődni a rossz állásban, mert naponta egy órát találkozik más lehetőségekkel, akkor jönni fog a siker.

No, közben mintha megválaszoltam volna, mi a siker: dolgozunk valamilyen célért, ami fontos számunkra, és elérjük azt, miközben az értékeinket nem feladtuk, hanem a magunk javára fordítottuk.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Egyetértesz? Vitakoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vezetőként nézd meg a vezetői portfólióban rejlő lehetőségeket!  További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #

Írj te is!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. Francois Pignon
    mondta:

    Még valami (bocs a duplázásért): tudom, hogy negatív vagyok, de ettől még nagyon sok minden, amit itt és máshol olvastam-hallgattam az utóbbi időben, revelatív erejű volt, hogy merre-hova.

    Talán valami, ami másoknak is pozitív és előremutató lehet, aki hasonló cipőben jár: engem is abban a régimódi mentalitásban neveltek föl (és itt a régimódi semleges jelző), hogy ha dolgozol, akkor ember vagy. Tehát az olyan kérdések nem is értelmezhetők, hogy „jó” meg „rossz” állás. A munkának nem az a célja, hogy neked tetsszen. Végzed a dolgod, amit meg kell csinálni. Pl. évekbe telt elfogadnom, hogy nem feltétlenül csak pszichologizálás, nyavalygás a mérgező munkahely fogalma. Pl. konkrétan a munkahelyi kiégésről is csak idén hallottam, pedig a családban is volt, aki tartott fél év fizetés nélküli szünetet. Munkahelyi és személyes incidensek egész sora után kénytelen-kelletlen kellett bevallanom magamnak, hogy sajnos rám is jellemzőek a tünetek. Pedig nekem eddig mindig bevált az, amit az osztályfőnököm is idézett gyakran, amit a honvédségnél úgy mondanak, hogy „csak előre, édes fiam”. A feladás csak gyengeség, menekülés és kudarc.
    Szóval a cikkhez visszakanyarodva, ezért van az, hogy képtelenség megfogalmazni, milyen a „jó” állás. Én is ott tartok, hogy bajban vagyok ezzel.

  2. Francois Pignon
    mondta:

    Köszi a válaszokat. Próbáltam nem teljesen cinikusan fogalmazni, így visszaolvasva nem feltétlenül sikerült.

    Már megpróbáltam kiharcolni. Nálam se csak fejben dőlt el. 🙂 Össz-vissz két évet vesztegettem el rá. Egyébként amit leszűrtem az egész procedúrából, az semmi más, mint hogy mindent az anyagiak mozgatnak. Pl. nincs professional development review. Miért? Mert akkor egyebek között a bér kérdését is elő kéne hozni (főként, hogy egy saját vállalati gyakornoki programjukat végeztem el). A lényeg, hogy miután nekik mentem, nagy nehezen csináltak egy új pozíciót és munkakört, ami papíron is lefedi a napi munkámat. Tehát értsd, egy elsz*rt átszervezés után olyan munkakört töltöttem be, ami szerintük nem létezett. (Meg némi fizetést is emeltek, amiről már leírtam, hogy miért zsákutca.)

    De már akkor eldöntöttem, hogy ez az utolsó utáni csepp volt az egyébként is mérgező munkahelyi környezet mellé. Idén elvégeztem saját zsebből egy tanfolyamot, letettem pár vizsgát és most tartok ott, hogy konkrétan is elkerestem munkát keresni. Jól benne vagyok a lecsóban, kóvid meg brekszit együtt, de nekem békeidőben se lenne könnyebb, lévén nehéz pályát váltani ennyi idősen egy hosszútávú munkahelyről.

    Hab a tortán – itt le merem ezt írni, mert ezen a blogon értelmesen van szó erről a témáról –, hogy jött idén ez a hirtelen nagy aggódás a „BAME” (fekete és kisebbségi etnikum) érdekekért. A vállalatunk is alakított egy Diversity & Inclusion csoportot. Velük is volt egy telefonbeszélgetésem, hogy ez mind nagyon szép, de az én business unit-om nagyjából 95 százalékban brit, míg én külföldi vagyok. Értsd: fehér kisebbségi vagyok, bizony ilyen is létezik, még ha nem is tartják nyilván! Erősen ezzel összefüggő aránytalanságot véltem fölfedezni az én előmenetelem hiánya és a bármilyen bőrszínű, de brit kollégák sógor-koma-jóbarát alapú bekerülése és előmenetele között.

    Máig él szerintem egy olyan kép Nyugat-Európáról, hogy ott nincs ilyen káder-világ, meg mindenki egyenlő, míg Kelet-Európa a diszkrimináció csimborasszója. Ha diszkriminációt akar valaki látni, tudnék történeteket mesélni a brit ázsiai vállalkozókról. Feleségemnek volt szerencsétlensége több ilyennek is dolgozni: valami elképesztő a rasszizmus és a nőellenes diszkrimináció, ami a körükben megy (fehér nőként ugye ez még nyilvánvalóbb).

  3. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Babona: Hasonló helyzet Összeszerelőországban is előfordul. Mondjuk a pályakezdőket magasabb bérrel veszik fel, mint az évek óta ott dolgozó szaki bére.
    Amúgy meg várjuk meg a blog gazdáját, bizonyára tud Pignonnnak használható tanácsot adni.

  4. babona
    mondta:

    @Francois Pignon: “Te tanulsz és megszakadsz, hogy előbbre juss, más meg automatikus módon megkapja ugyanazt, hiába csak hobbiból és csak társasági életet élni jár be a munkahelyre”
    Érvényesítsétek a saját gazdasági érdekeiteket. Ha a Te tudásod tényleg annyival többet ér a képzetlen munkaerő tudásánál, akkor azt meg kell fizetni. Ezt kiharcolni pedig Neked kell, nem másnak. Magyarul megfordítom a dolgot: tényleg ér annyit a kézettséged? Akkor meg kell tudni fizettesd. Erről szólnak itt az anygalposztok, elvileg mindegy hogy melyik ország melyik rendszerében…

    1. jobangel
      mondta:

      Ollé, ezt én sem mondhattam volna szebben, köszi!

  5. Francois Pignon
    mondta:

    Sok igazság van abban, amit a kartársak már előttem leírtak. De! Én pl. azért találtam rá erre a blogra a közelmúltban, mert pont abban a cipőben járok, amit ez a cikk is megfogalmaz. Igaz, nem Gyártócsarnokisztánban, hanem Brexitisztánban. Szép harapófogóba kerültem: egyfelől a szakmai fejlődésre tesz nagy ívből a vállalat (a szavak meg a szép brosúrák persze ott vannak e-learninggel, csak lehetőség nuku); másfelől a sült bolond politikusok évről-évre emelik itt a minimálbért presztízs-okból, a gazdasági helyzet teljes zárójelbe tételével (recesszió? no deal brexit? ugyan már!), ergo lenyomják a képzett munkaerő bérét (azaz hogy törjek ki, ha kanyit se fizetnek máshol se). A minimálbér is csak egy polkorrekt megnevezés: az nem “minimálbér”, hanem a képzetlen munkaerő bére. És az inkompetens politika jóvoltából most már jelentős rétegnyi képzett munkaerőé is. Te tanulsz és megszakadsz, hogy előbbre juss, más meg automatikus módon megkapja ugyanazt, hiába csak hobbiból és csak társasági életet élni jár be a munkahelyre. Tudom, tudom, Mo-on a helyzet e téren más, de szerintem (is) a blogon sok helyen elemzett berögzült mentalitásból kifolyólag: “jaj, csak rosszabb ne legyen” alapon gyakorolja mindenki a mélytorok technikát. (Vagy az az útleveles vicc is találó ez ügyben.) Így aztán nyilván sose lesz senkinek jobb. Tudásalapú társadalom, aha…

    Másik vesszőparipám, hogy vajon mikor lesz vége ennek a ma is kényszeres, de rég elavult 8 órás munkaidőzésnek. Semmi, de semmi értelme 2020-ban. Lefogadom, hogy a nagypályás munkahelyek többségénél úgy megy ez, mint nálunk, hogy felírogatják-levonogatják a túlórát-hiányzást papíron, és mindenkinél a 8 órába passzírozva könyvelik el a heti/havi zárásnál a vállalati szoftverekben, hogy csak csorba ne essen a stratégiailag kőbe vésett KPI-n. Mintha azt nem lehetne a 21. sz-i realitásokhoz igazítani, hogy ne kelljen ügyeskedni. Nem, 8 óra és fix. Ma a munkaerő ott kell, hogy tévézzen, trécseljen vagy mobilozzon teljesen fölöslegesen a munkahelyén, nehogy levonjanak bármit is a béréből. Lényegtelen, hogy GDP-t így senki sem termel (hogy Jobangel szavajárását idézzem).

    Egyszóval hiába idealisztikusak az ilyen cikkek, mert amíg az ideálisat se fogalmazzuk meg, addig nem is lesz változás a munkáltatói hozzáállásban és a politikai szabályozás szintjén.

    1. jobangel
      mondta:

      Kezdeném a második felvetéseddel:
      A 2012-ben írt magyar Mt. a 70-es évekbeli munkamorált, munkamódszert írja le. Munkaóra, jelenléti ív stb. A munkaidőkeretes szabályozással még rosszabb lett a helyzet. Ez ugye a munkaerőhiányt hivatott megoldani, de nyilván nem oldotta meg. Az ember munkakapacitása véges, még akkor is, ha törvénybe írjuk, hogy nem az. Amikor az ezért lobbizó érdekembereket nem küldték haza a törvényhozók azzal, hogy “barátom, ha kevés a munkaerő, akkor optimalizáld a munkafolyamataidat, robotizálj, innoválj, és jó lesz”, akkor azzal hibát követtek el. Ja, hogy ehhez a feladathoz HR-es is kellett volna, aki nincs vagy adminisztrációs üzemmódban van, mert a munkavállalónak sem fontos, hogy legyen, akkor valahol mindezért a munkavállaló is hibás. Lehet megenni, amit főztek… és akkor lehet összeszerelőországozni, de vajon hány munkavállaló mondta, hogy én csak addig összeszerelgetek, amíg el nem végeztem az egyetemet, utána megyek specialistának?

      1. Balfredo Alfredo
        mondta:

        @Jobangel: Még szerencse, hogy nem vagy cinikus, nem vagy elfogult a háeresek irányában és nem alkalmazol kettős mércét háeres kontra munkavállaló viszonylatban.
        “Ja, hogy ehhez a feladathoz HR-es is kellett volna, aki nincs vagy adminisztrációs üzemmódban van”
        “de vajon hány munkavállaló mondta, hogy én csak addig összeszerelgetek, amíg el nem végeztem az egyetemet,”
        Eszerint teljesen normálisnak tartod, hogy a háeresek, akik a vállalati hierarchia magas szintjén vannak, közvetlenül a vállalatvezető beosztottjai, saját titkos véd- és dacszövetségük van, valamint külön internetes portáljuk, sehol, semmilyen formában nem emeltek szót a rabszolgatörvény ellen (mert nyilván a rabszolgatörvényre céloztál*) sem külön-külön, sem testületileg.
        Ezzel szemben egy szerencsétlen, műszakban+túlórában keccsölő, a hierarchoa legalján csücsülő beosztottól elvárod, hogy nagydobra verje: el akar menni onnan.
        Mindnyájan – így te is – tisztában vagyunk vele, hogy amint a közvetlen kápója megtudja, hogy a melós egyetemet kar végezni, azonnal keresztbe tesz neki, ahol csak tud. Az, hogy a munkáltató támogassa valakinek a felsőfokú tanulmányait, a szocialista rendszerben sem volt egyszerű és gyakori, napjainkban meg gyakorlatilag lehetetlen. Ezen állításomat természetesen visszavonom, ha tudsz olyan konkrét munkáltatókat, aki nyilvánosan vállalják az összeszerelőként dolgozó munkvállalók továbbtanulásának támogatását.

        *A rabszolgatörvény történetesen valahol az Óperenciás tengeren túl született, így elég nehéz lett volna a bevezetését megakadályozni, de ez nem jelenti azt, hogy egy igazi háeresnek nem kellett volna szólnia az ellenében.

      2. L. Cz.
        mondta:

        Az, hogy a jogszabály leragadt a ’70-es években, szerintem nem anakronizmus. Sokkal inkább egy létező társadalmi igény kiszolgálása. A munkavállalók jelentős része is a ’70-es éveket éli meg fejben. A meló az köll, hogy “legyen valami a személyibe’, be ne vigyenek káemkáér”, de nem abból akar megélni. Szakmájukban ügyes fiatal férfiak mennek el tűzoltónak, mert bár a fizetés kevés, a munka pedig veszélyes (már ha van munka), de a 24/48-as munkarendben bőven van idejük maszekolni. Más azért megy a MÁV-hoz, mert ott sincs ugyan agyonfizetve, de “a vonatról leesik ez-az, lehet bizniszelni”. Megint más inkább csak tessék-lássék módon dolgozik hétfőtől péntekig, hogy biztosan ne végezzen a heti munkával és szombaton be kelljen jönnie túlórázni plusz pénzért.
        Ez pedig torz világot teremt az álláspiacon. Engem például szabályosan hülyének néztek, mikor legutóbb állást váltottam: a fizetésemmel elégedett voltam, viszont szerettem volna a folyamatos 12 órás munkarendből nappalosba váltani, akár kevesebbért is, hogy a munkán kívül is legyen életem. A kollégák nem értették: há’ a tizenketőzés a legjobb, otthol vagyol egy csomót, lehet építkezni. A munkáltatók sem értettek: hát de nálunk szokás túlórázni, mindég is így vót, meg ki is fizessük, hát maga mér’ nem akarja? De hogy még szebb példát mondjak: láttam már olyan álláshirdetést, ahol az “amit nyújtunk” szakaszban kiemelték, hogy van lehetőség túlórára. Ez tényleg akkora előny lenne?
        Igen, tudom, Összeszerelőország, meg ha rendes fizetések lennének, nem túlórázna a munkavállaló, nem örömében csinálja – ezt majd Balfredo kartárs kifejti. De az a szomorú, hogy sok olyan kollégám van, aki huszonéves, karrierje elején jár, ez az első munkahelye és ugyanazt mondogatja, amit annak idején nagyapámtól hallottam: “nem egy nagy vaszisztdasz, de van túlóra meg mellette van idő maszekra, meg azér’ itt benn se figyelik annyira, ezt-azt meg lehet esztergálni vagy hegeszteni otthonra”. Holott ők a ’70-es években még tervben sem voltak, de a szüleik is még csak a csattogós lepke tologatásával múlatták az időt akkoriban. A mentalitás viszont szépen öröklődik.
        Szerintem ez termeli újra a rengeteg minősíthetetlen munkahelyet. A munkaadó tudja, hogy minimálbérből vagy garantált bérminimumból lehetetlen megélni, mégis nyugodtan kínálhat ennyit, mert van, aki el fogja fogadni: mellette ezzel-azzal okosít és máris a pénzénél van. Aki meg esetleg komolyan gondolja a heti 40 órás munkaidőt és munka után nem a másodállásával, fusizással, sefteléssel és egyebekkel foglalkozna még 4-6 órán át, hanem mondjuk pihenne vagy a gyerekeivel játszana, az sem talál állást, mert a munkáltatók bizonyos szektorokban teljesen beálltak arra a rendszerre, hogy csak minimális, létfenntartáshoz is kevés fizetést adnak, a nagyját majd úgyis összeszedi innen-onnan a dolgozó, de legalább a járulékokat fizetik utána.
        Aki meg mást szeretne, azt szimplán hülyének nézik. Ha neki nem elég ez a kis péz, akkó’ ne lustálkodjon munka után, tessék szépen otthon fusizgatni, sógorral menni ótóért nímettbe, hétvégén meg lehet jönni tulórába’, azt’ abbul van péz rendessen. Aztán majd 50 évesen lehet szedni egy marék gyógyszert naponta háromszor, dugdosni a borítékot az orvos zsebébe, hogy legyen már fél évnél hamarabb időpont CT-re és várni a térdprotézis-műtétre éveket. Egy generációt már alaposan tönkretett ez a munkamorál, de nem változik semmi.

        1. jobangel
          mondta:

          Remek meglátás, amit a túlórával kapcsolatban írsz, régóta aggódom rajta. Hogy megélhetést nem a munkabér hoz, hanem a munkabér+túlóra… Miközben a túlóra, az valami rendkívüli dolog kellene, hogy legyen, ami hirtelen megoldás, terv nélkül – aki pedig önkéntesen(!) vállalja, azt megjutalmazzuk a túlórapénzzel. Ehhez képest kapacitásokat terveznek úgy, hogy már a túlóra is bele van tervezve…

          Társadalmi igény egyébként nem nagyon van a 70-es évekbeli világra, ami a sok elvándorlóból is látszik. Amint a “munka hőse” szemlélettől megszabadulunk, változna a világ.

          1. Balfredo Alfredo
            mondta:

            @Jobangel: Kerülgeted a témát, mint a macska a forró kását!
            A munka szükséges rossz, aminek célja, hogy az érte kapott jövedelemből a munkavállaló saját maga és családja létfenntartását megoldja.
            Jelenleg ott tart Üzemcsarnokisztán, hogy már az alapbér+túlórából SEM lehet megélni. Az álláshirdetésekben konkrét alapbér összege nagyon ritkán szerepelt, helyette inkább a versenyképes fizetés vagy hasonló jelent meg a szövegben. De már ezek is kikoptak, helyettük más bullshitek vannak, mint bejelentett munkaviszony, vagy épp a túlóra lehetőség. Mintha nem a bejelentett munkaviszonynak kellenne az alapnak lennie és mintha a túlóra bármiféle előnyt jelentene.
            Ezzel együtt van fogadókészség az ilyesmire. Nem mindenki jutott el az öntudat azon szintjére, hogy normális munka = napi 8 óra, aminek a béréből meg lehet élni.

  6. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @L. Cz.: “a lényeg csak az, hogy mindig legyen miért elégedetlennek lenni.”
    A valós helyzet, amit minden nyitott szemmel járó ember lát az az, hogy Összeszerelőországban a fizetések a háeresek és kápók kivételével alacsonyak (akár más országokhoz képest, akár a megélhetés költségeihez képest), olyan számítógépeket és más technikai eszközöket használnak, amiket máshol már réginek és elavultnak nyilvánítva használatból kivontak, ugyanakkor rekorderedményt várnak el.
    Erre a helyzetre kétféleképpen reagálhatsz. Az egyik az elégedetlenség. A másik a viccbeli ember reakciója, akit útlevél hiányában csak úgy engedtek át a határon, ha megeszik egy nagy bili sz@rt, méghozzá kiskanállal; amikor aztán átért, jól kiröhögte a határőröket, elvégre amikor nem néztek oda, ő még marékkal is ette.
    Mindenki eldöntheti, melyik forgatókönyv a szimpatikusabb neki.

    1. L. Cz.
      mondta:

      Szerintem nem egyről beszélünk. Akikről én szóltam, azok az örök elégedetlenek, akiknek soha, semmi nem jó. Ha A, akkor miért nem B, ha B, akkor hülyeség, csináljuk C-t, ha megvalósítod a C-t, akkor mér’ ez a sz*r, há’ az A jó vót, aztat keletett vón folytatni, nem variálni mindég. Ha megengeded (és nem forgatod ki a szavaimat), hoznék pár példát, hogy pontosan mire is gondolok.
      Folyamatos munkarend, 8 órás műszakokkal, eleinte 3+1, később 6+2 beosztással. Morognak a dolgozók: nem jó ez így, mindig itt vagyunk, nincs fixen szabad hétvége, majdnem minden nap be kell jönni és haza kell menni, sok idő elmegy vele. Legyenek inkább 12 órás műszakok, akkor több pihenőnap van egyben, ritkábban megy el idő a bejárással, ha meg már úgyis itt van az ember, mindegy, hogy 8 vagy 12 órát dolgozik-e, azt a plusz 4 órát már kibírjuk. Igen, tudom, a folyamatos műszak 8 és 12 órában sem embernek való, meg Összeszerelőország, de szépen kérlek, most ne menjünk el ebbe az irányba. A dolgozók 12 órás műszakokat akartak tömbösített pihenőnapokkal és megkapták. Lehet örülni.
      De ők nem örültek. Mer’ sok ez a 12 óra, nem tudunk pihenni, nekem még 12 óra munka után haza is kell menni, otthon nincs időm a családra, nem jó ez így, csináljuk vissza a 8 órát, de több pihenőnappal. Ugyanazok nyígtak a 12 óra bevezetése után, akik annak idején kardoskodtak érte. Nem értem.
      Másik példa: karácsonyi csomag. Igen, tudom, Összeszerelőországban elég baj, hogy a cég karácsonyi csomagot ad alamizsnaként, inkább adjon olyan fizetést, hogy be tudjunk vásárolni az ünnepre, de megint csak kérlek, ne ez legyen a téma. Szóval karácsonyi csomag volt évről évre, de sokaknak ez sem tetszett: nem hogy adnák ide az árát, én jobban tudnám, mi kell nekem, mert én eztet a fajta darált mákot meg nem eszem, de vennék belőle amazt, mosószer is minek – addig mantrázták, hogy egyik éven aztán utalványban kapták a csomag értékét. Akkor meg az volt a baj: most én ezzel a papírral mit csináljak, még akkor mehetek a boltba is sorban állni, bezzeg régen jobb vót, csak ideadták a csomagot, hazavittük, azt’ kész vót.
      Az ilyen dolgozóknak soha, semmi nem jó. Mindegy, mit csinál a munkáltató, az pont úgy nem jó. Hogy hogyan lehetne jó, azt nem tudják, de nem úgy, ahogy van. Esetleg valami réges-régi megoldást emlegetnek, mert régen minden jobb volt. De akármennyire is rossz a munkahelyük, nem fognak lelépni. Morognak, puffognak, hisztiznek, de ez az egész csak arra jó, hogy egyfajta felsőbbrendűséget bizonyítsanak vele maguknak és a kollégáknak. Mert ők jobban tudják ám, mit hogy kellene, de őrájuk nem hallgat senki.
      Na, ők azok, akikkel sem JobAngel, sem a többi karriertanácsadó nem tud mit kezdeni.

      1. Balfredo Alfredo
        mondta:

        @L. Cz.: Talán a munkáltató tudna valamit kezdeni velük, ha normálisan megfizetné őket.
        Vegyük már észre, hogy ez lenne az alap! Ezzel szemben a valóság az, hogy a munkáltató nem akar fizetést emelni mindaddig, amíg az összes más lehetőséget ki nem merítette. Jelenleg az összes más lehetőség különféle változatait éljük, cafeteria, csúsztatás meg tudomisénmi formájában.
        Ha viszont nincs normális fizetés, felfoghatjuk úgy is, hogy ez az állandó elégedetlenség egyfajta természetbeni bérpótlék 😀

  7. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @L. Cz.: Valóban, munkahelyváltásra az ember akkor gondol, ha az új munkahely _várhatólag_ előnyösebb mint a jelenlegi.
    Azért csak várhatólag, mert a munkáltatók a honlapjukon, álláshirdetésben, interjún hajlamosak szebb képet mutatni magukról, mint ami a valóság. Hogy ténylegesen mi a helyzet, az csak a megkezdett munkaviszonyban, de jó esetben még a próbaidő alatt derül ki.

    Egyébként meg az a fajta kitörés, ami alapjaiban változtatja meg a munkavállaló életét és életszínvonalát, elég ritka. Ha eléggé népszerű végzettsége és tapasztalata (informatikus, mérnök, senior specialista) van valakinek, azzal bizonyára alapban is elég jól keres és adott esetben egyszerű munkahelyváltásról beszélünk, nem pedig kitörésről. A skála másik végén is van munkahelyváltás, mert mondjuk betanított munkásként valaki eddig hervellit cservellizett, míg az új munkakörében cservellit hervellizik. A különbség minimális, az egyik helyen valamivel többet fizetnek vagy kevesebb időt vesz igénybe az ingázás, de egyébként mindkét helyen műszakba kell járni. Ezt sem mondanám kitörésnek.

    Amúgy meg, ha valaki azért akar úgymond kitörni, mert senior specialistaként minden szombaton összeszorul a gyomra, akkor az a munkavállaló egyszerűen nem való senior specialistának.

  8. L. Cz.
    mondta:

    Úgy gondolom, a cikkben említett három példából csak egynek van valódi lehetősége a kitörésre. A megfelelő önéletrajz elkészítése, a piackutatás, a célok meghatározása és a felkészülés az állásinterjúra jó dolog, de megette az egészet a fene, ha nincs alternatíva, amire váltani lehetne. Márpedig én úgy látom, csak a senior specialistának van alternatívája.
    Úgy gondolom, akkor van értelme váltani, ha az új munkahely összességében nem rosszabb, mint a régi. Lehet, hogy hülye példa, de olyan ez, mintha pontozná az álláskereső a régi és az új munkahely egyes tulajdonságait a saját értékrendje és súlyozása szerint és ha az összesített pontszám legalább ugyanakkora az újnál, akkor azt tekinthetjük értelmes alternatívának.
    A senior specialista például mehet máshová senior specialistának. A hétszámjegyű fizetés és a céges autó ott is meglesz neki, csak más logó lesz a belépőkártyáján, más hárombetűs szakkifejezésekkel dobálózik és más szektorban tevékenykedik. De nagyot nem fog bukni, az új fizetéséből is be tudja fejezni a felújítást, nem vágja el magát a továbblépési lehetőségektől, sőt, még bővül is a személyes portfóliója. Aztán ha azt is megunja, mehet máshová, ha pedig végképp besokall, akkor… De ne szaladjunk ennyire előre, majd leírom a végén, ha marad még karakter rá. Egy szó, mint száz: neki nem lesz rosszabb. Az aktuális pozíciója jó belépő más cégekhez, a menedzserkeringő pedig már teljesen megszokott dolog. A Zoli ment a Tétől a Vodához a Gyuri helyére, aki lelépett a Siemenshez valami új hazai üzletágat bevezetni – nem nehéz ilyen sztorikat találni. Sokszor az aktuális pozíciót túlságosan is komolyan veszik a toborzók, erről is tudnék most mesélni, de nem szaporítom a szót ennél jobban.
    Az anyuka már nehezebb helyzetben van. Az ő pontrendszerében a munkaidő rugalmassága nagyobb súllyal szerepel. Lehet, hogy azt is vállalná, hogy valahol kevesebbet keressen, csak ép elméjű legyen a főnök és ugyanúgy el tudja vinni a gyerekeket reggel iskolába, Vikikét iskola után balettra, Zolikát karatéra, odaérjen az anyák napi ünnepségre, be tudjon vásárolni a nagymamának – ezzel pedig sok-sok terhet vesz le apa válláról, aki ha kell, túlórázhat is nyugodtan, hogy legyen pénz Vikike és Zolika első saját lakására, mert biztos lehet benne, hogy akármikor ér haza, otthon meleg lesz, a gyerekeknek lesz tiszta ruhája, készen lesz a házi feladat és nagymamát sem csak a túlhajszolt, megalázott, cserében viszont alulfizetett szociális gondozók látogatják. Viszont ezt a kegyet – mármint a családanyának is vállalható munkarendet – ritka kegyként osztogatják a cégek. Csak irodai dolgozóknak jár, így akinek nincs diplomája, az már el is felejtheti. De ott sem mindenkinek: az új belépőnél sokszor elvárás, hogy “dolgozza be magát”, ha majd 1-2 éve ott van, akkor lehet szó valóban rugalmas munkaidőről (vagyis be lehet érni 9 után és el lehet menni délután 3 előtt), home office-ról és egyebekről. Annyit pedig lehet, hogy nem tud várni anyuka, mert nem mondhatja meg a gyerekeknek, hogy most két évig csak munkaidőn kívül lesznek hajlandóak leesni az óvodában a mászókáról és apa sem biztos, hogy egyik pillanatról a másikra át tudja szervezni a munkáját úgy, hogy bármikor ugorhasson. Úgyhogy anyuka számára nem nagyon van alternatíva, mert neki az kell, hogy az új helyre érkezve rögtön úgy folytathassa a munkáját, mint eddig.
    A harmadik játékosunk, aki tizensok éve egy helyen van, valószínűleg nem épített ott karriert, nem lett belőle senior specialista. Megrekedt valami beosztotti szinten, szarkavaró kollégákkal, idióta kisfőnökkel, túlhajszoltan. Átmehet máshová ugyanolyan beosztottnak: ott vár rá egy csapat új szarkavaró kolléga, egy másképp idióta kisfőnök és ugyanaz a túlhajszolás. Nincs vele előrébb, ezt már legalább ismeri. Ráadásul nem is szeretik a cégek az egyszerű munkakörökben a huszonévesnél idősebb munkavállalókat. Azoknak már több az életkor után járó pótszabadságuk, van gyerekük és nem veszik be, hogy a garantált bérminimum csak az első időre szól, amíg belerázódnak az új környezetbe, aztán majd újratárgyalják a bért. Tudják, hogy ha egyszer aláírták a szerződést a GBM-mel, akkor annál többet soha nem fognak kapni a cégnél.
    Persze ne felejtsük el, hogy sok olyan is van, aki már tizensok éve ugyanott dolgozik, puffog mindenért, de esze ágában sincs váltani. Ha megváltozna az, amit kifogásol, akkor másért panaszkodna: a lényeg csak az, hogy mindig legyen miért elégedetlennek lenni. Velük még te sem tudsz mit kezdeni, kedves JobAngel, ez nem a karriertanácsadók működési területe.

  9. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Jobangel: “akinek ez az alap, annak sosem lesz jó állása, de igaza lesz.”
    Több helyen magad is írtad, hogy a villanyszámlát valamiből fizetni kell. Számos lehetőség van, hogy hozzájuss a villanyszámla befizetéséhez szükséges pénzhez. Például az, hogy valakitől rendszeres életjáradékot kapsz. Vagy például az, hogy elhunyt amerikai nagybácsidtól örökölsz pár millió dollárt. Sőt vannak esetek, amikor nem is kell villanyszámlát fizetni, mert mondjuk egy lakatlan szigeten élsz és teljes önellátásra rendezkedtél be.
    Szóval lehetőség van sokféle, de a blogot látogatók az emberiség azon nagy, mondhatni legnagyobb csoportjához tartoznak, akik a villanyszámlát a munkájuk ellenértékeként kapott pénzből (másnéven bér) fizetik. Innen kezdve a munka igenis szükséges rossz.
    Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a munkavállaló utálja azt a tevékenységet, amit munkaként végez. Van aki imád takarítani (mint a példád is mutatja), sőt bizonyára olyan is van, aki örömmel csavaroz össze alkatrészeket egy szerelősoron, vagy szeret vonatot vezetni, számlaadatokat SAP rendszerbe bevinni. Ezzel szemben van olyan ember, aki hibamentesen összecsavarozza az alkatrészeket, vagy éppen elég nagy mennyiségben ad el terméket vagy szolgáltatást, de valójában nem ezt szeretné csinálni, hanem mondjuk énekelni szeretne. Az éneklésért viszont többnyire nem lehet pénzt kapni, különösen akkor nem, ha valakinek nincs is hangja.

    “Kinek mi a sok pénz, és mi a kevés munka?” Nekem például havi egymillió forint nettó, napi két óra munkaidőért cserébe, hétvége és túlóra nélkül, nem háeres és nem kápói munkakörben. Mit tudsz ajánlani?

    “Miközben semmilyen gyakorlati haszna sincs az álláskereső számára, sőt, kifejezetten káros tud lenni” Ha ez ilyen pofonegyszerű, mint ahogyan írod, vajon miért nem vállalták a háeresek a megmérettetést a Treff Bubi által említett esetben? Az meg személyiségfüggő, hogy mi a károsabb illetve mi okoz nagyobb frusztrációt: az, ha egyáltalán nem kap a munkavállaló visszajelzést, vagy ha negatív visszajelzést kap.
    Amúgy ügyesen próbálod elterelni a témát a lényegről, mivel a visszajelzés hiánya csak egy volt a háeresek által megválaszolandó kérdések listáján.

  10. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Hellsangel: “En a szakmai sikert ugy ertelmezem, hogy…”
    Részben lelőtted a poént, mivel a blog gazdájától – aki amúgy lépten-nyomon emlegeti a sikert, bár ‘szakmai’ előtag nélkül – várnék választ.

    “a vilagnak is veszteseg minden perc, ha egy ember nagyon ert valamihez, de inkabb zabot hegyez.” Ez nézőpont kérdése. Részemről nem azért dolgoznék inkább x munkakörben és nem y munkakörben, mert ezzel veszteséget okoznék a világnak. Azért dolgoznék x munkakörben, mert – bár az y munkakört is el tudnám látni – az x munkakör betöltését valamilyen szempontból előnyösebbnek ítélem (többet fizetnek, közelebb van így nem kell ingázni, fix munkaidő van így jut idő a hobbimra is, stb)
    Ha a világnak olyan fontos és olyan veszteséges, akkor majd megfelelő körülményeket alakít ki ahhoz, hogy magam is az x munkakörbe kívánkozzak.

  11. HellsAngel
    mondta:

    En a szakmai sikert ugy ertelmezem, hogy valakinek
    1. mas szakemberek (es nem mindenfele fogalmatlan emberk) elismerik a kepessegeit
    2. az adott szakma uzese hozzaad az integritasahoz, teljesebbe teszi ez az eletet
    3. keres a szakmajaval annyit, hogy abbol kenyelmesen eljen

    Ha valaki 1+2, az az ehezo zseni (aki sose tanulta meg, hogy lehet penzre valtani a tehetseget), az 1+3 az a palyat tevesztett korrekt iparos, a 2+3 a magat nagy erokkel nyomo sikerember illetve a mega troll, mint pl. Donald Trump. Ha valaki csak 1, az a hobbit, a termeszetes tehetseg munkamania nelkul, a csak 2 a lelkes dilettans es a meg nem ertett zseni (akik kozott vekony a vonal), a csak 3 pedig a lelketlen csalo.

    Arra nem gyogyulnek ra, hogy az illeto mennyire erzi magat jol abban, amit csinal (es nem mennek bele ilyen spiritualis dolgokba, hogy a kereszt hordozasa meg a szentlelekkel valo egyesules aktusa mennyire kellemes, mindenesetre a komforterzetre es a latszatboldogsagra valo torekves sokszor felrevisz). A tehetsegre se gyogyulnek ra, valemennyi kell de egy szint felett alig szamit. Ahhoz viszont ragaszkodnek, hogy abbol jojjon a penze az illetonek, amihez ert. Vannak kivetelek, de az elet nagyon rovid es a vilagnak is veszteseg minden perc, ha egy ember nagyon ert valamihez, de inkabb zabot hegyez. Jegyzeteim szerint az ilyen embereknel nyomorultabb nincs, en is javasolnam mindenkinek, hogy inkabb kuzdjon azert, hogy azt csinalhassa, amihez ert es amit szeret.

    Arra a jelensegre se mennek ra, hogy valaki ilyen tanyasi eminemkent igy Detroitbol indul, aztan kitor es o lesz a sikerember, szerintem ez egy modern mitosz. Egy sablonsztori, amit az emberek magukra froccsontenek, miutan lattak egy filmet a moziban. Kivulrol figyelve altalaban inkabb vicces mint latvanyos.

    1. jobangel
      mondta:

      @HellsAngel: Hogy mennyire van jól valaki abban, amit csinál, számomra nem spirituális kérdés, hanem racionális. Amíg elvárjuk, hogy legyen szakmailag elismert, keressen sok pénzt, adjon hozzá a világhoz valamit, addig mindenki frusztrált lesz, aki erre valamiért nem képes. Az, hogy nem képes rá, soktényezős, lehet, hogy csak rossz helyre született, lehet, hogy úgy szocializálódott, hogy ne is legyen képes rá. Ellenben, ismerek olyat, aki _szeret_ takarítani. A lenézett takarítónő, ugye. Vigyázz fiam, mert ha nem tanulsz, csak kukás lehetsz vagy takarító! Ismerjük? Na, ezek pont nem kellenek. Az illető, aki _szeret_ takarítani, annyira szeret, hogy a saját takarítócégében is kijárogat ügyfélhez – takarítani.

      A tehetség fontos, de önmagában nem garancia a sikerre. Ahogy a kiemelkedő tehetség hiánya sem a sikertelenségre! A tegnapi HRFest előadásom (toborzók hogyan saleskedjenek az ügyfélnél témában) legfontosabb gondolata szerintem az volt, amit Jeffrey Gitomertől idéztem: “A vásárlás motivációja milliószor fontosabb mint a te értékesítési képességeid.” — azaz nem kell kiemelkedőnek lenni, elég ha csak kiszeded a vevőből a motivációját.

      Kb. az egész karrierre így van ez. A legtöbb komoly karriert befutott ember nem zseni, “csak” sokat tanult és tudatosan építkezett. Ritkább esetben szerencséje volt, de akkor már nincs benne jól, frusztrálódik az imposztor-szindrómában, ül a milliárdos cége tetején, és ordít az alkalmazottaival, mert home office-ban nem talpig puccba öltöztek. Azaz sikeresnek látszik ugyan, de nincs jól benne. És nem a sikeréből származó jól-léte (nem jóléte!) irányítja a tetteit, hanem a szorongásai. És akkor még egyszerűbben a szorongásmentes élet már lehet sikeres élet – aminek nem túl sok köze van a karrierhez, szakmához.

  12. Treff Bubi
    mondta:

    @Jobangel: a béralku témájáról tervezel írni (vagy írtál már korábban és nem láttam)? Az én tapasztalatom eddig, hogy az interjúkon vagy még az előszűrésnél megkérdezik, milyen fizetésre gondoltam. Én általában egy sávot adok meg, hogy lehessen egy kis mozgásterük. Ha ezután az én sávomban mondanak egy ajánlatot, ott már nem tartom érdemesnek a változtatást, hogy “de én többet is megérek nektek”. Jobb megoldás konkrét összeget mondani?

    1. jobangel
      mondta:

      Sávot ne adj meg, de majd belemegyek a részletekbe is egy posztban 🙂

  13. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Jobangel: Melyik országra vonatkoznak a fejtegetéseid? Csak azért, mert Összeszerelőországban minden állás olyan, mint amiket a ‘rossz állás’-ra hozott példákban felsoroltál. Vannak kivételek, mint a háeres meg a kápói állások, de ezek pont erősítik a szabályt.

    “Meg kell fogalmaznia, milyen egy jó állás számára.” Kiindulási alap, hogy a munka szükséges rossz (természetesen ha észérvekkel tudod ezt az állítást cáfolni, szívesen elolvasom). Ennek folyománya, hogy az a jó állás, ahol keveset kell dolgozni és sokat lehet keresni. Ilyen állások viszont Összeszerelőországban nincsenek. Legfeljebb a háeres meg a kápói állások ilyenek, de ezek csak kivételek, amik erősítik a szabályt. Arról nem is beszélve, hogy ilyen pozíciókhoz nem mindenkinek van gyomra.

    “Nem kezdünk el azon nyavalyogni, hogy nem jeleznek vissza.” Helyesebb, ha helyette elolvassuk Treff Bubi hozzászólását egy másik topikban, hogy lássuk, hogyan működik a háeres társadalom:
    “Egy HR-es rábeszélte a szintén HR-es kollégáit, hogy válaszoljanak meg egy kérdéssort a legtöbb kritikával kapcsolatban, ami érni szokta őket (hülye feltételek, CV-kre nem válaszolás, hülye interjúkérdések, stb). A 25 jelentkezőből 21-en visszavonták a részvételi szándékukat, mindössze 4 ember vállalta hogy őszintén beszél arról, az ő oldalukról hogyan látszik a toborzás-kiválasztás folyamata.”
    (https://jobangel.hu/oktober-17-szegenyseg-elleni-harc-vilagnapja/)

    1. jobangel
      mondta:

      “Kiindulási alap, hogy a munka szükséges rossz” — akinek ez az alap, annak sosem lesz jó állása, de igaza lesz. Szenvedni fog a munkahelyén, mindenféle rendszert szidni fog, és végigkesergi az életét. Ezt is lehet választani, ki mit szeretne.

      ” Ennek folyománya, hogy az a jó állás, ahol keveset kell dolgozni és sokat lehet keresni.” — Kinek mi a sok pénz, és mi a kevés munka? Upszi, ezzel meg fog fogalmazódni számára is, milyen a jó állás. Én megválaszoltam volna úgy a kérdéssort, hogy a kérdező szégyelli el magát 🙂 – de én nem vagyok HR-es, úgyhogy meg sem kérdezett.

      A tegnapi HRFest kerekasztalokon is volt szó a vissza nem jelzésről, ott is mondogatták a HR-esek, hű de nagyon fontos az. Miközben semmilyen gyakorlati haszna sincs az álláskereső számára, sőt, kifejezetten káros tud lenni – mert nem azzal foglalkozik, hogy hol van lehetősége, hanem azzal, hogy hol nincs.

      A “HR-es társadalom” is vegyes, mindenféle nézetek és helyzetek vannak ott is.