Komfortzóna, mi?

Az ingázás előnyeit ecsetelő tavalyi cikkemre többen reagáltak úgy, hogy nem, nem jó ingázni. Mint írtam volt, mérlegelés után el tudja dönteni mindenki, neki jó-e? Én leírtam, racionális és szubjektív indokokkal, másnak miért lehet jó, nekem miért jó. Talán ez volt az első olyan téma (az ingázás), ami sokaknál felháborodást váltott ki: utazni egy állásért? A strukturális munkanélküliség egyik jellemzője, hogy a szabad munkaerő és a betölthető munkahelyek nem egy helyen jelennek meg. Ezért érdemes lehet utazni. Az „ingázni nem jó” tétel mellett is sokan felsoroltak racionális érveket, emellett viszont felmerültek bizonyos szubjektív szempontok is (korán kell kelni, messze van a busz/vasút), amik sokszor akadályozzák az álláskeresés sikerességét.

Sokan írták, hogy kényelmetlen ingázni. Értem, néha tényleg az, mindenkinek, még nekem is. De ha a munkanélküliség kényelmetlenségéből vagy az ingázás kényelmetlenségéből kell választani, akkor melyik a racionális választás?

Csapatépítőkön, tehetségfuttató vetélkedőkön folyamatosan halljuk, a „komfortzóna” kifejezést, és hogy abból ki kell mozdulni/mozdítani embereket. A „komfortzóna” az a megszokott rendszer, amelyben a tudatalattink is biztonságban érzi magát, tehát nem racionálisan győzzük meg magunkat arról, hogy ez jó, hanem érezzük is. A munkanélküliség biztosan kimozdít ebből az állapotból, de később egy másfajta „komfortot” is képesek vagyunk általa megteremteni, ettől veszélyes. Pl. lesz idő házimunkára, lehet tovább aludni, és gyorsan kialakul egy új rend, amikor álláskeresőnk jól érzi magát otthon, ha félre tudja tenni a szorongását pl. az anyagiak miatt (esetleg van tartaléka, másik kereső a családban). Elfogadja, hogy nincs munkája, és ebbe belenyugszik. Kényelmessé válik, mert nem kell stresszelni az újabb és újabb állások megpályázásán, feladja, közben „elvan”, élvezi(?) a szabadságot. Egyes életvezetési tanácsadó cikkek félreérthető vagy konkrétan téves közlései szerint az elfogadás megnyugvást hoz, ha ilyen került az álláskereső látókörébe, még inkább meggyőzi magát, hogy milyen jól teszi, amit tesz. De nem véletlenül használtam a kiemelt kérdőjelet és idézőjelet… Ez nem komfortzóna, ez hamis biztonságérzet, ill. önámítás.

És a megnyugvás után gyorsan eléri teljes anyagi csődöt, ha valaki nem mozdítja ki. Tévesen ilyenkor mondják, hogy „ki kell mozdulni a komfortzónából”, miközben sosem volt benne az álláskeresés során. Hozzám ilyen álláskeresők az utolsó pillanatban érkeznek: mikor elfogy a tartalék, szól a szülő, családtag hogy lassan dolgozni kéne járni, mert elég volt az eltartásból. Családi konfliktusok kerülnek elő, esetleg türelmetlenné válik a főbérlő, hogy hol van már az albérleti díj? A komfortzónának hitt állapotból pokol lesz és idegeskedés. „Állásangyal, gyorsan valami tanácsot, mert most bajban vagyok…” Első kérdésem ilyenkor, hogyan jutott ide (hogy lássam, mit rontott el, milyen tanács lesz jó, és mi nem fog beválni nála), második a szokásos: CV, motlevél, esetleg megpályázandó álláshirdetés.

Az álláskeresők legnagyobb része köznyelvi és/vagy klinikai értelemben is depresszióba süllyed, ők az állástalanságot a bizonytalansággal együtt nem tudják megszokni, nem érzik komfortosnak, de kimozdulni sem tudnak ebből. Ők sok-sok lelki támogatással fognak tudni változtatni a helyzetükön, ez egy másik poszt témája lehetne… őket, és a „komfortzónázókat” könnyű megkülönböztetni, már az első levélből is.

Akik belekényelmesedtek az állástalanságba (de nem, ez nem komfortzónában létezés), azoknak elsőre csak egy dolgot érdemes megtanítani: ebből kimozdulni mindig érdemes, ha az eredménye több, jobb lesz a mostani állapotnál. Ez persze igaz a komfortzónából kimozdulásra is, de ismétlem, álláskereső esetén nem beszélhetünk komfortzónáról. A kimozdulással lesz állásod, bevételed, jobb-e ez, mint eltartottnak lenni, folyamatos fenyegetettségben, hogy ezt elveszíted? Igen, kényelmetlen lesz újra napi 8 órában állást keresni, esetleg egy nehéz munkát elvállalni, de hosszútávon mégiscsak biztonságosabb, komfortosabb.

Fontos tudni, hogy a komfortzónából kilépés veszélyes, ha olyasmit vállalsz, ami jóval többet igényel tőled, mint amennyit képes vagy befektetni. Időben, anyagiakban, képességekben.

Ezért nem tartom jónak a tehetségkutatók „kimozdítgatós” akcióit, mert az pont erről szól: hogy olyasmire vennék rá szegény versenyzőt, ami inkább meghaladja a képességeit, semmint fejlődési lehetőséget ad neki, több esélye van beégni, mint sikert elérni. Ezért nem jó ötlet hosszabb munkanélküliség után eldönteni, hogy vállalkozást indítasz utolsó fillérjeidből, más szakmákban próbálkozol, amihez nem is passzol a végzettséged. Ha lejjebb kell adni az igényekből, azt is be kell látni, és el kell fogadni. Ezzel ki is lépett a „komfortzónából”…