Mentsük meg a munkamániásokat! Vagy inkább mégse?

Sokkoló kutatás volt huszonéve, hogy az alapvetően szomorú, boldogtalan életű emberek hatékonyabban dolgoznak. Ezt a HR-esek úgy fordították le, hogy aki sokat túlórázik bent, az valójában csak nem akar hazamenni.

A Magyarországra érkező multik pl. a 90-es években az össztársadalmi pesszimizmusból, bizonytalanságból, apátiából így konvertáltak sikeresen épülő cégeket – nyilván nem ezzel a tudatossággal, mert ez a kutatás 10 évvel később született és – talán nem véletlen – nem terjedt el még HR-szakmai körökben sem. De az idetelepülő multik azt látták, hogy a rendszerváltással hatalmas növekedési potenciál is jár, sok ambíciózus ember került a köreikbe a gyártósoroktól a menedzsmentmunkákig bárhová. Ebben persze a magas fizetések is komoly szerepet játszottak. És sajnos ekkor teremtődött meg a magyarországi közvélekedés, hogy a multikban lelketlenül sokat dolgoztatják az embereket.

A kutatás eredményének magyarázata

az irányított figyelemben van. Aki el akarja terelni a figyelmét az élete nehézségeiről, elkezdhet máshová koncentrálni: a munkájára vagy a hobbijára/sportra/társadalmi szerepvállalásra stb. Nagyon leegyszerűsítve pedig a munka a legkönnyebben elérhető alternatív fókuszterület, így lesz sokkal több „munkamániás”, mint élsportoló… és természetesen nem szabad arra következtetnünk még ebből sem, hogy aki szereti a munkáját, annak nehézségei vannak az élete más területén. 

Tényleg mánia? Függőség? Betegség?

Pszichológusok, szociológusok gondolkodnak azon, hogy a „munkamániás” tényleg gyógyítandó-e. Vagy vannak, akik így vannak jól, és semmi bajuk sincs abból, hogy a munkájukban teljesednek ki? Mi több, a társadalomnak is lehet jó ez. Sajnos önjelölt motivációs trénerek, botcsinálta guruk és celebpszichológusok is felültek már a workaholicmentő-vonatra, a női magazinok is cikkeznek róla, hogy jujderossz ám a munkamánia, mert nekik ebből lesz a bevételük. Pedig ez ennél sokkal összetettebb…

A mánia betegségként azonosítható, nyilván káros: szakirodalom szerint a mániás ember kórosan felhangolt, téveszméi vannak a saját erejéről. Így lesz felelőtlen, ami költekezésben, felsőbbrendűségi érzésben, magas kockázatvállalásban, ebből következően akár törvénytelen cselekedetekben nyilvánul meg, és a rendszeres agresszió sem áll távol tőle. Amikor kimerül, akár illegális szerekkel is próbálja fenntartani a képzelt erejét. Ha már így sem megy, akkor depresszióssá válik, annak tüneteivel. Ennek a kórképnek a pörgős szakaszát remekül össze lehet keverni a „munkamániás” pörgős működésével, és tévesen meg is lehet jósolni a végére egy kiégést, amit szintén a nőimagazinos vonalról ismer csak a közvélemény. Ne keverjük a mániás beteget a munkáját szerető emberrel, akiről a tévesen feltételezzük, hogy majd össze fog omlani. A munkában tutira nem fog.

A függőség (itt viselkedési addikció), a valóban workaholic kategória. Ezt releváns az alkoholizmussal párhuzamba tenni, de a munkafüggő nagyon ritka. A munkafüggőség jelei teljesen eltérnek attól, amit a laikusok gondolnak. A függőnek testi tünetei vannak, fejfájás, gyomorfájdalom, légszomj stb. Túl sok feladatot vállal ÉS nem hoz örömet számára a munkavégzés és a feladat befejezése sem. A munka összetört hőse, semmi örömöt nem látsz rajta soha, folyton panaszkodik, nem is pörög látványosan. Az eredményei sem kiemelkedőek. Simán csak mindig csinálja – nem mert szereti, hanem mert kényszert érez erre.

Ezek jelentős különbségek a munkájukban jól pörgő emberekhez képest. Túl sok feladat vállalása sem jellemző arra, aki „csak” szereti a munkáját – az vállalhatatlan kockázat lenne számára, később még lesz erről szó itt.

Most pedig gondoljunk a „munkamániás” ismerőseinkre! Szenvednek ők a munkájukban? Önpusztítóan élnek? Nem valószínű. Sokkal valószínűbb, hogy csak szenvedéllyel végzik a munkájukat, mert így vannak jól benne. Ha a munkahelyi környezetük is jól van, akkor miért kellene változtatni bármin is?

A „munkamániás”, ha álláskereső

Álláskeresési tanácsadóként egyetlen hátrányt látok a szenvedélyes munkavégzőknél: összeomlanak, ha elvesztik a munkájukat. Mivel a magánéleti hátterük nem elég stabil (ez sem igaz mindig!), nem találnak állandó lelki támaszt, egyedül maradnak a sokk-kal. És nem azért, mert a megélhetésük került veszélybe – sőt, az eddigi sikeres munka eredménye, hogy nem igazán vannak anyagi gondjaik.

A sokk megelőzése az én tanácsadói a szintemen kétrétű, ezeket kell megtanítanom:

1. Legyen a munkája része, hogy a karrierjét tervezze, építse (ahogy a sportolónál is része az edzésnek a pihenés!). A saját maga iránti felelősség pont olyan fontos, mint a munkája iránti felelősség.
2. Forduljon kifelé: látnia kell mi van a kerítésen túl, nem szabad szakmailag beszűkülnie. Szakmai kapcsolatokat kell teremtenie cégen kívül, ismerősöket gyűjteni, közösen szakmázni. Tudnia kell, hogy van máááásik!

Ezzel elkerülhető, hogy el se tudja képzelni, mit csinálhatna, ha elveszik szeretett feladatait. Ha épp az állást vesztettek sokkjában van, álláskeresési akciótervvel tudom kisegíteni onnan. Ha feladatot kap, elvégzi, így van összerakva. Az eredmény nem kétséges: sikerülni fog. Már csak az kell, hogy jó is legyen az az állás – neki jó – amit így megtalál. Ezért alaposan fel kell mérnem a preferenciáit: mihez ragaszkodik valójában? Feladathoz, kapcsolatokhoz, iparághoz, pozícióhoz, témához stb… Azt is ki kell találnom, hogy hogyan mérje majd fel, hogy szeretni fogja-e az új területet, ami esetleg szembejött, mint lehetőség.

A „munkamániás”, mint munkavállaló

Jobb munkahelyek rájöttek, hogy ha az emberek ott akarnak lenni a legtöbbet, ahol jól vannak, akkor olyan munkahelyet kell teremteni, ahol jól vannak. Nem csocsóasztal, babzsákfotel kell, inkább people management, cégkultúra, agilis szervezet, feladatalapú munkaszervezés. Ez mindenkinél működik.

A „munkamániással” kapcsolatban az első feladat: beazonosítani. Jó cégnél többen is lesznek 🙂 Utána tisztázni a cégkultúrában, hogy nem mániások, nem betegek, ÉS nem elvárás, hogy mindenki ilyen legyen. A „munkamániások” utálnak bezzegemberek lenni, nem tudnak mit kezdeni az elismerésekkel. Ha egy kapcsolatorientált nyilvános elismerést kap, szorongani kezd, hogy elszakad a kapcsolataitól ezzel, hiszen kiemelték. Egy feladatorientált rákönyveli a dicséretet a feladatra, örül ugyan a sikernek, aztán a következő feladat felé fordul. Nem mások lenyűgözésére csinálják, amit és ahogy, hanem a maguk elégedettségére. Fontos, hogy ez a cég elégedettségét is magával hozza, tehát tessen nekik világos célokat adni. A mániás és függő betegekkel ellentétben kifejezetten NEM kockázatvállalók. Ezért a kiégéstől sem kell félteni őket: nem vállalnak erőn felül semmit, az már kockázat lenne.

A szakmai beszűkülésük ellen dolgozni kell: képzésekkel, új feladatokkal, akár rendszeresített áthelyezésekkel. Betenni őket rövidtávú, de fontos projektekbe. Ha kapcsolatorientált, biztosítani neki cégen kívüli kapcsolatot is. Segíteni őket a pörgésük közben, ami mindenkinek jó, mert hozzájuk csatlakozva teljes csapatok érhetnek el jó eredményeket. Ehhez még csak vezetői pozíció sem kell nekik, többségükben nincs is hatalomvágy, vezetői ambíció. Hatalmaskodni nem munka, az nem hozza őket lázba 🙂 Ha mégis vezetők lesznek, akkor tranzakciós vagy transzformációs típusúak, mert a vezetésben is a feladatot látják. Érdemes karrierutat tervezni velük cégen belül, mert akkor hosszú időre lehet lelkesedésben tartani őket, és folyamatosan számíthatunk a jó teljesítményükre. Kérdezni kell őket az ötleteikről: jó ötleteik lesznek, végig is tudják vinni őket – mivel nem kockázatvállalók, eszükbe sem jutna olyan ötlettel előállni, amibe belebukhatnának.

Hibás gondolkodás ezeket az embereket szabadságra küldeni, figyelmeztetni, hogy pihenjenek, akár viccesen/erőszakosan szabadság kiírására kötelezni őket. Ismerik az erejüket, tudják, mikor kell pihenniük – és ezt képesek összehangolni a munkával.

Ha vigyázni akarnak rájuk a munkáltatóik, akkor arra kell figyelni, hogy ne váljanak mobbing áldozatává – ez nehéz, hiszen nem panaszkodnak, mert a problémákra a feladatokba fordulás a megoldásuk… Vigyázni kell a környezetükre is: a pörgésüket nem mindenki képes követni, ez szorongásba viheti a beosztottjakait, ha vezetők. Ezesetben meg kell tanítani őket visszajelzést adni. Óvni kell a velük azonos munkakörűeket is: a pörgős munka mellett a normális elhalványulhat. Így a pörgéssel akaratukon kívül lesznek dominánsak, ami ellenérzéseket szül a kollégákban. Az azonos munkakörűek csoportszintű elismerése emiatt is fontos – ezzel elejét lehet venni a „munkamániás” ellen irányuló mobbingnak.

——————–

És akkor mindezek fényében gondold át azt a két kifejezést, amit szinte biztosan megtalálnék az önéletrajzodban: feladatorientált, eredményorientált.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Egyetértesz? Vitatkoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, pályaorientációban, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vagy nézd meg hogyan tudok segíteni egy vezetői portfólióval eligazodni az álláskeresés útvesztőiben!  További információkért látogasd meg Facebook-oldalam, vagy kövess a Linkedinen!

# # #