Állásinterjú vagy pókerjátszma? – Amikor a blöff mindkét oldalon rossz üzlet
Szoktam volt mondani, hogy az álláskeresés is egyfajta értékesítés, de azért egy-két különbség mégis akad. A B2B értékesítés blöfftechnikáiról külön tréninget is tartok értékesítőknek és beszerzőknek is, ellenben, ha álláskereső jön olyan kérdéssel, hogy „mi a jó taktika arra, hogy …” akkor más irányt veszek. Az állásinterjúban a blöfföknek nincs helye. A B2B értékesítésben végül minden kitisztázódik az üzleti érdekek mentén, a tranzakció lezárásával az ügy véget is ér, de az állásban munkavállaló és munkáltató között folyamatos kölcsönös bizalom is kell. Bizalom pedig blöffre nem tud épülni.
Az állásinterjút naivan vagy korrekten úgy képzeljük el, mint egy kölcsönös ismerkedést. Két fél leül, őszintén beszélget, majd eldöntik, szeretnének-e együtt dolgozni. A valóság ennél kreatívabb.
Mai jó hír az állásinterjúzóknak: nem minden rólad szól
Miközben rengeteget beszélünk arról HR-es csoportokban, vagy csalódott álláskeresőkkel, hogy az interjúztatók milyen előítéletekkel és hibás következtetésekkel dolgoznak, szinte szóba sem kerül, hogy az álláskeresők sem objektív megfigyelői az állásinterjúiknak.
Állásinterjú után az álláskereső fejében azonnal megkezdődik a kiértékelés – ahol nincs jelen HR-es, szakmai vezető, cégtulajdonos, akik pl. a panelinterjút tartották. Csak ő van és a pszichológiai torzításai. Amikor én kérdezem meg tőle, hogy hogyan sikerült az állásinterjúja, semmi mást nem kell tennem, mint az álláskeresőtől kapott válaszokat a helyükre… Azért érdemes ezekkel a torzításokkal foglalkozni, mert meghatározza az első interjú utáni következő lépéseket, ami elvezet az állásajánlathoz, vagy elutasításhoz.
„A cégtulajdonos mosolygott. Biztos felvesznek.”
Vagy: „A tulajdonos nem mosolygott.
Elég volt a motiválásból!
Mi motivál téged? – kérdezik állásinterjún, és sikítani akarok az ezt épp elszenvedő jelöltjeim nevében is. Miért nem értik, hogy a (leendő) munkavállaló nem így működik? Vagy, még az álláshirdetésbe beírták, hogy motivált embert keresnek. Sok probléma van ezzel, egyszerű történés döbbentett rá, hogy írjak erről.
Napi 2 liternyi tiszta víz megivása fontos egészségvédelmileg, amit nekem elég nehéz összehozni, ha csak nincs folyton előttem a téma. Be kellett hát ruháznom egy 2 literes kulacsra, azaz mindig a szem előtt lesz – valójában asztalom alatt és folyton felrúgom, tehát elvárásom, hogy záródjon jól 😊. Az egyszerű use case mellett tovább finomítottam a specifikációt, hogy passzoljon az íróasztalomon lévő cuccok színéhez (jó’van’na, ilyen vagyok). Így indultam túrázni a webáruházak erdejébe. Egy idő után elemi düh fogott el a mindenféle feliratos tartályoktól, miszerint óránkénti rovátkákkal felcimkézve „kitartás!” „jól csinálod!” és egyéb idióta, motiválásra szánt szlogenek jöttek elő. Kiegészítettem a specifikációt azzal, hogy ilyen irományok nem lehetnek azon a kulacson, amit beengedek az életembe. Makacs kereséssel megtaláltam az ideális ivócimborát, megrendeltem, happy end.
Mi bajom volt a motiválással?
Az egybites szlogenek, amik inkább feldühítettek, és másfajta akcióra késztettek, napi szinten jönnek szembe velem a jobangeli munkám során is,
Jobhopper vagy csak ügyetlen álláskereső?
Korábban arról írtam, hogy hogyan tudjuk a szakértőinket a stratégiánkról, víziónkról meggyőzni, és ezzel támogatójává tenni. Ez a megtartás eszköze. A megtartás viszont fura módon már az állásinterjún elkezdődik, és a munkavállalónak már jelölt korában tennie kell azért, hogy meg akarják majd tartani. Ez most zavarosnak tűnik, de rögvest kifejtem.
A jobhopper cimkét úgy lehet megkapni, hogy megnézik az álláskereső utóbbi munkahelyeit, és ha 5 éven belül azok száma 4, 10 éven belül 5-7, akkor itt bizony jobhopperség van, jujuj, most mi legyen? Természetesen ennél komplexebb a kérdés. Az állásinterjún (előszűrő telefonbeszélgetésen) lehet megtudni, megfelelő kérdésekkel, hogy egy ügyetlen álláskeresőről van szó, aki mindig elvállalta az első szembejövő állást, vagy egy minden hájjal megkent szerencselovagról. Előbbiből megfelelő támogatás és megtartási akciók mellett remek karrierváltó, lojális, sokáig maradó kolléga lehet, a második lesz az, aki több kárt csinál majd, mint hasznot. Pedig CV-jük szerint egyformán cégek közötti vándormadarak… Van még egy kategória, a „sikertelen megváltó”, akit utolsó csodatevőként vettek fel egy-egy válságban lévő céghez, de nem sikerült csodát tennie, így a cégek „elmúltak” alóla.
Állásinterjú a leendő vezetőddel – Mottó: a vezető is ember.
A pár hónapja írt beosztottképzőm nagyobbat ment, mint hittem, még mindig jönnek a kérdések a vezetőjüket kiismerni akaró beosztottaktól…
– a vezetők sötét oldalairól (erre nem kaptok választ, mert nem célom ártani senkinek, és nem a kiismerésben, hanem a megismerésben hiszek), és arról, hogy
– egy szakmai állásinterjún, viszonylag rövid idő alatt hogyan lehet az egyes típusokat felismerni/meggyőzni.
Ez utóbbit már érdemes körüljárni, mert segíthet a hosszútávú jó állások megtalálásában. Nem áltatlak, nem ígérem, hogy egy-két kérdésből azonosítani tudod majd, mi az ő vezetői stílusa, és pikk-pakk rá is tudsz hangolódni, így ezt ne is várd el magadtól. Ha van tárgyalási rutinod, arra támaszkodhatsz, de egy állásinterjú akkor is speciális tárgyalástípus, ahol másfajta szerepek és érdekek(!) vannak, mint egy üzleti tárgyaláson.
A felismeréshez jó eszköz a megfelelő kérdések elhelyezése, de ehhez van egy nulladik lépés, amit mindenképp tarts szem előtt: a vezető is ember!
Állásinterjú szakmai vezetővel
Hogy egy HR-essel hogyan kell állásinterjúzni, arról sok-sok cikk szól, jobb-rosszabb példakérdésekkel, példaválaszokkal. De akkor mi történik, ha a leendő főnököddel állásinterjúzol? Jól választottál magadnak főnököt? Jól elbeszélgettetek a szakmáról, iparágról? Vagy: Vizsgáztatott? Hibákat keresett, azt kereste, mit nem tudsz? Hogyan érezted magad vele? Egyáltalán, találkoztál vele? Mert időnként még az is előfordul, hogy rejtegetik előled a leendő vezetődet. Vajon miért?
Szakember állásinterjún
Állásinterjún hallottuk már a hol látja magát 5 év múlva kérdést, amire épeszű választ
Elb@szcsiztad? Üdv a klubban!
Az elkövetett hibáinkra igaz, hogy a mostani elvárások szerint tanulni kell belőlük. Állásinterjún, munka közben ez hatványozottan jön elő, és persze jó sok mellélövés is van ezügyben. Ezért most kicsit a hibákról elmélkednék.
Úgy érzem, szükség van erre, mert
- Egyes cégek átestek ama bizonyos lónak a másik oldalára, és már bukta-partit tartanak, ahol valósággal ünneplik a hibáikat, hogy jajdejó, hogy megtörtént, lehet belőle tanulni. Arról nem akarnak tudni, hogy jobb lett volna, ha nem történik meg. (itt most nem viccelek!)
- Mindenki tudja, hogy a hibákból tanulni kell, csak azt nem, hogy hogyan… magánvéleményem, hogy tanulni először inkább könyvekből kell, utána a tapasztaltabbaktól és akkor kevesebb lesz a hiba.
- Úgy szocializálódtunk az oktatási rendszerünkben, hogy hibázni tilos, 3 éves korától 24 éves koráig azt kereste mindenki az oktatási rendszerben, hogy hol hibázott a tanonc, hol nem elég jó, és ezért következetesen, mindig büntetés járt. Vagy a megalázó „még kapsz egy utolsó esélyt„, kegynek, megbocsátásnak tálalva, megúszásra szocializálva a „hibást”. A legkiválóbbak sem úszták meg, nekik folyamatosan jól kellett teljesíteni, a legkisebb hiba vagy teljesítménycsökkenés is azonnali, arányaiban is nagyobb büntetéssel járt egy kiválóságnak – csakhogy ne érje meg kiválónak lenni. A leginkább bevált stratégia ezek elkerülésére mások hibáztatása, hazudozás, mismásolás volt – megúszni kellett a hibát, nem kezelni. Akiknek sikerült, azok érvényesültek igazán nem is olyan régen még. Ezek után most többen számonkérik az önismeretet, mint hiányosságát annak, aki nem meri vállalni a hibáját. Nem-e esetleg-e lehetséges-e, hogy pont olyan igazságtalan ez velük szemben, mint az oktatási rendszer volt?
Számonkérés az állásinterjún
Az állásinterjúkon egy kemény és a pályázók szerint rosszindulatú kérdés az, amikor a kudarcairól, elrontott szakmai ügyeiről kérdezősködnek.
A mérgező munkahelyek és az „érdekmatek”
Az állásinterjú jelentősége az álláskereső szempontjából az is, hogy felmérje: _neki_ jó lesz-e az az adott pozíció, munkahely. Nagyon rövid idő alatt, formális viselkedéssel, szóhasználattal, úgy, hogy a szakmai jövője múlik rajta. Természetesen nem lehetetlen jól csinálni, de kell hozzá tudatosság, rutin, merészség – néha akár pofátlanság 🙂
Amikor valaki benne van egy állásban, és nem esik jól neki benne lenni, egyből jön, hogy a főnök alkalmatlan, rossz ember (pszichopata, nárcisztikus stb.), a munkahely konfliktusos, stresszes, kizsákmányoló, szorongást okoz, „mérgező” –nőimagazinosan semmitérő mondások ezek így. Laikusan könnyűnek tűnik ezt megoldani, ne legyünk ilyenek és kész. De néha még az ilyen cégek vezetői sem tudnak ellene tenni… Mert szinte nincs is eszköztáruk megoldani mindezt: multiban érdekek és célok globálisan definiáltak, és a szervezet felépítése, a teljesítménymérés is. Vagy, mert kis cégben a tulajdonosok, vezetők érdeke és a cég érdeke nem egyértelműen megfeleltethető egymásnak. Hogy miért nem hagyják ott? Mert pl. mégiscsak próbálnak változtatni, elhivatottságból is küzdenek… nem minden rossz munkahelyet vezet rossz vezető.
Állásinterjún többnyire szimpatikus, kedves, intelligens emberekkel találkozunk. Nehéz észrevenni a rejtett frusztrációjukat, mert ők már alkalmazkodtak valahogy a nyomasztó környezethez. Csak azt érzed, hogy valami nem stimmel… Tőlem szokatlan módon azt tanácsolom, hogy ha megmagyarázhatatlan rossz érzésed van a leendő vezetőddel beszélgetve, ne keress észérveket, hanem engedj a megérzésednek. Hagyd ki a „lehetőséget”. Ami első pillanatban rossz érzéssel tölt el, az később sem fog megjavulni.
A mérgező munkahelyekkel a vezetéselméleti szakirodalom sokat foglalkozik, szakcikkek sorolják a jellemzőket:
ArrayA pszichopata, a nárcisztikus meg a többiek…
Úgy dobálózunk e szavakkal, jellemezzük az embereket, mintha értenénk hozzá, mit is jelentenek ezek. Én sem értek hozzá úgy, ahogy lélektanban jártas szakmabelieknek kell, de a káros voltát e dobálózásoknak remekül tudom azonosítani álláskeresőkben, karrierépítőkben, karrierben megrekedtekben.
Pszichopata! Nárcisztikus!
Ezekkel jellemzik rossz exvezetőiket, exkollégáikat álláskeresők időnként. Értem a csalódottságukat, fájdalmukat, de valószínűleg más miatt nem illettek a csapatba. Vagy a csapat nem illett hozzájuk. De ez nem jelenti azt, hogy bárkivel is baj lenne. Ide sodorták a körülmények a kapcsolatukat, esetleg már a közös munka elkezdése sem volt jó döntés. A sikertelenségért másokat okolni kényelmes, és teljesen nem is söpörném le ezt az asztalról, mert bizony tény: mások működése hatással van a mi sikerünkre – vagy sikertelenségünkre. Józan ésszel nézve a „minden fejben dől el”, lózung szintén tévedés, mert ugyan mindig te döntesz, de hogy miről kell dönteni, azt nem te döntöd el…Array
Miért akarja elhagyni a jelenlegi munkahelyét?
Kínos állásinterjúkérdésként említik az álláskereső ügyfeleim ezt, amire külön felkészítést kérnek tőlem. Már a címbeli módon feltett kérdés is manipulatív, lelkiismeretfurdalást ébresztene, de ne hagyd magad.
Itt szabad igazán őszintének lenni – és diplomatikusnak is kell lenni egyben. A kérdésre úgy kell tekinteni, hogy a célja az, hogy megtudják, mivel tudnak téged ott tartani, milyen elvárásaid vannak egy cégnél, mit nem kapsz meg, ami miatt akár váltani is hajlandó vagy. Nem kell mentegetőzni, magyarázkodni, manapság már nem udvariatlan dolog állást váltani. A félelem a régi világ beidegződéséből ered, hogy aki felmond a munkahelyén, az nem akar dolgozni, és hát mit képzel…. Ez kb. 50 éve nem releváns – mégis sokakban ott a gátlás, és akkor erről állásinterjún beszélni fesztelenül, ahol a karrierünk újabb lépése dől el… értem, hogy nem tűnik könnyűnek. Mégis, itt az ideje letenni ezeket a félelmeket.
Szabad elmondani, ha rosszul érzed magad a cégnél, ha valami nem felel meg, hiszen, ha minden jó lenne, nem váltanál. De semmiképp se legyen sárdobálás, átkozódás!Array