Álláskeresés AI segítségével
Az elveszi-e a munkádat kérdéskört én viszonylag röviden szoktam elintézni:
Ha olyan munkád van, amit AI meg tud csinálni helyetted, akkor el fogja venni a munkádat. A repetitív, könnyen betanítható, egyszerű lépésekre lebontható munkákat a jövőben el fogja végezni az AI az emberek helyett.
Ha olyan munkád van, ahol az AI egy eszköz számodra, amivel értéket teremthetsz a cégnek, több profitot termelhetsz, akkor nyersz az AI hype-on (is). Megrendelést, projektet generálni, innoválni, partnerrel, ügyféllel, beszállítóval tárgyalni, hatósággal beszélni, új törvényeket, szabályozásokat megismerni és betartatni a szervezettel, problémákat megérteni, új trendeket adaptálni cégbe nem fog tudni AI. Adminisztrációt ellátni igen. Érdemes hát az előbbiekre felépíteni szakmai önmagadat.
Nna, mostmár a raktárra aggódás helyett foglalkozhatunk azzal, hogyan lesz álláskeresést segítő eszköz az AI – és hogyan nem veszi el az álláskeresési tanácsadók, karriertanácsadók munkáját 🙂
Mire lesz jó az álláskeresőknek az AI?
Jelöltélmény és Mikulás
Alább végig kiválasztókat fogok említeni, nem HR-eseket, mert ezeket a hibákat nemcsak HR-esek követik el, sőt, ők ritkábban. Szakmai vezetők gyakrabban.
Leszögezem, hogy a jelöltélményben és a Mikulásban hasonló meggyőződéssel hiszek, azaz semennyire. Láttam már elég csalódott álláskeresőt ahhoz, hogy tudjam: a jelöltélmény akkor pozitív, ha a jelöltből munkavállaló lesz ugyanott. Minden más esetben kellemetlen érzése lesz, mert az embereket rossz érzéssel tölti el, ha valami nem sikerül. Értem, mit akarnak a cégek a jelöltélménnyel, de néha több kárt csinálnak, mint hasznot. Ha csak maguknak ártanának, és az álláskeresőknek nem, nem is zavarná a jelöltélménykedés a jobangeli mivoltomat…
A jelöltélmény leginkább a kiválasztás folyamatának megélését jelenti az adott cég HR-esének nézetében, a jelöltében meg a teljes álláskeresési folyamat során megélteket, amit akár két-háromszáz céggel él át összességében. Innentől kb. majdnem fölösleges jelöltélményre gyúrni, a kiválasztás, mint szakma renoméját úgyis letöri majd pár hozzá nem értő, lusta, buta kolléga más cégnél.
Ezzel nem arra próbálok célozni, hogy kár normálisan viselkedni, mert dehogyis. Az az alap, hogy normálisan, emberi, empatikus módon bánunk az álláskeresővel.
Ugyanakkor van egy jelentős különbség minden más élményhez képest: a jelöltélmény nem a jelöltnek fontos, hanem a kiválasztónak… (aki nem feltétlenül HR-es).
Ki a hülye? – Empatikus álláskereső kerestetik!
Van itt egy faktor, amiről talán még sosem írtam. Mindenki empatikus toborzót/interjúztatót szeretne, aki érti és megérti az ő problémáit, jóindulattal viszonyul hozzá. Visszafelé a legritkább esetben (sem) látom, hogy az álláskereső mutatna némi empátiát vagy legalább (meg)értést a kiválasztók felé. (A valós folyamatok ismerete sokat segít ebben, lásd itt és itt)
Az álláskeresőnek sürgős, más az „időszámítása”, mint egy munkáltatónak. Egy egyén bármikor bármit el tud dönteni, de a bevétel nagyon tud hiányozni. Egy szervezetben ezerféle folyamatot kell kiszolgálnia a toborzónak is, egy kis cégben a tulajdonosnak komoly kockázatokat kell mérlegelnie minden egyes új kollégával.
A munkáltatónak is sürgős, ha keresnek valakit, de mindenféle akadályok vannak. Pl. hogy várnak egy projekt elindulására, amire kell majd az ember. Az értékesítő (sales) majd megszakad, hogy meglegyen az a bizonyos szerződés, de amíg nincs meg, mindenki vár. Csak ő pörög, és segíteni sem tud neki senki. És/vagy, évvégén, év elején folyik az év lezárása, a jövő év tervezése, és sokféle terület vár mindenféle információra cégen kívülről és belülről, hogy összeálljon a terv. Ezért hosszabbak az átfutási idők.
Év végén sem volt könnyebb, akkor mindenki az üzleti évet akarta lezárni, a lehető legtöbb árbevételt hozva, vagy azt támogatva, hogy mások tudják hozni. Ez a napi munkában az elsődleges. Aztán vannak multik, akiknek az üzleti éve nem egyezik a naptári évvel, ők évet zárnak épp októberben, vagy május végén vagy ahogy épp az anyavállalat meghatározta. De nap végére már nincs idő tovább csinálni, a kollégákat nem illik munkaidő után zargatni. Érdemes észben tartani, hogy a kiválasztók is emberek. Oké, dolgozzon, az a munkája, hogy törődjön a jelöltekkel. Dolgozik. Jó cégben napi 8 órát, önszorgalomból, lelkiismeretből vagy kényszerből akár többet is. Na de akarsz te olyan cégben dolgozni, ahol túlórákkal oldható meg csak a működés? Ahol az a standard, hogy mindenki erőn felül kell, hogy teljesítsen, és minden azonnal kell? Na ugye.
Álláshirdetésre jelentkeztem, válaszra sem méltattak!
„szomorú ez, mert jön 200+ jelentkező egy pozícióra és tisztességgel egyenként elutasítok mindenkit, aki visszakérdez, válaszolok, akinek nem jött csatolmány, írok, hogy küldje el… az egész pozíció, bocsánat, nem biztos, hogy ér ennyit, de a lelkemet megnyugtatja, mert tudom milyen sz.r álláskeresőnek lenni… s nem bmg semmi nem jó soha, és a hr-esek az ördög emberei és mindenkivel csak ki akarunk b…ni”
Ez a kifakadás egy olyan HR-estől jött, aki tényleg, egyesével mindenkinek válaszol a beküldött önéletrajzára. Tudom, mert az én jelöltjeimnek is szokott válaszolni.
Most nem az ilyen visszajelzések nemlétező értelméről kívánok értekezni, megtettem már sokszor 😉… Hanem arról, hogy mi van akkor, ha küldenek elutasító, szép és kedves levelet. Mert bizony, van HR-es, akinek fontos, hogy a munkája minőségét ezzel is emelje.
Majd szembejön vele a Facebook-poszt, amiben az álláskereső kifogásolja ezt is, egyre inkább hergeli magát, csalódottságában keresne valamit, ami „felmenti” őt: és megvan, biztos azért utasították el, mert kisgyerekes anya! A jóindulatú közösség támogatja: hogy kérdezzen vissza, miért nem, hogy abból is tanulhatna … Közben a HR-es is ott van a chat-ablakomban, fájdalom mindkét oldalról… Az elutasítás korrekt volt – és persze elvárás az álláskeresőktől, ami most teljesült. Én meg fogom a fejem, ennyi jóindulattal már sztrádát lehetne kikövezni a pokol felé, nem egyszerű kis gyalogutat.
Zavarognak az érzelmek mindkét oldalról: megfelelési kényszer, a sikertelenség fájdalma, értelmetlen elvárások támasztása – az egyiknek az állás nem sikerült, a másiknak a legjobb szándékkal írt elutasító levele váltott ki rossz érzéseket (többek között ezért sem támogatom az elutasító levelek követelését – valójában senkinek sem jó).
Gondolkodom, hogyan lehetne ezt másképp.
Álláskeresés 101: az első lépések
Az álláskeresés legelső lépése, hogy minél hamarabb túless a kétségbeesésen. Ha véget ért a munkaviszonyod, és jogilag is tisztázott a dolog (ehhez ügyvédet érdemes megkérdezni), akkor az új állás megtalálására kell koncentrálni.
Az álláskeresési járadékért (lánykori nevén munkanélküli segély), mindenképpen jelentkezz be a legközelebbi kormányablaknál. A korábbi években az volt a gyakorlat, hogy akik maguk mondtak fel, vagy akit a munkáltató rendkívüli felmondással küldött el, azokat regisztrálták ugyan a Munkaügyi Központban, de a segélyt csak 90 nap elteltével kaphatták meg. Ez ma már ez nem így van! Ők is ugyanolyan eljárásban részesülnek, mint akiket elbocsátottak.
Ha a hivatalos vonal megvan, indulhat az aktív álláskeresés, mégpedig az önéletrajzírással, mert ez kell majd ahhoz, hogy álláshirdetésekre tudj válaszolni.
Önéletrajz 2020-ban
Az önéletrajzok folyamatosan alakulgatnak, ahogy a munkáltatói igények és a munkaerőpiac változik.
Tipikus állásinterjú-hibák 2020-ban
A munkaerőhiány nem múlt el nyom nélkül az interjúztatók lelkében sem. Már másképp kell állásinterjúzni, mint munkaerőhiányban, de úgy már sohasem kell, ahogyan az előző válságban kellett.
Egy kis „történelmi” áttekintéssel kezdeném, mert hasznos, ha megértjük, miféle satuban vannak most a munkáltatók. Ha ezeket álláskeresőként látjuk, értjük, sikeresebbek lehetünk az állásinterjúkon.
-
Állásinterjú a hirtelenjött kapitalizmusban
A rendszerváltás körül sokan veszítettél el a munkájukat, elindult a privatizáció, sok magáncég próbált megfelelő embert találni. Százszámra jöttek a CV-k egy álláshirdetésre, és 5-6 embert meg is hallgattak belőlük, de munkáltatói oldalon azt keresték, ki miért nem lesz jó. A legkisebb kockázat akkor volt egy új kollégában, ha minél inkább meg tudott felelni mindenféle elvárásoknak, még akkor is, ha azok irreálisak vagy törvénytelenek voltak (túlóra vállalása kifizetés nélkül, „hozzál számlát üzemanyagról” stb.) A nagy megfelelési kényszerben és valós kiválasztási tapasztalatok híján kétes színházi fellépéssé alakult az állásinterjúzás, mindenki azt mondta, amit kell. A sok egyforma válasz után felvették azt, aki a legszimpatikusabb, legközelebb lakik, legszebb, legtöbb törvénytelenséget hajlandó elviselni stb. A diszkrimináció jó terepet kapott így, hiszen ha szakmai alapon nem lehetett dönteni a zsarnok tanár rettegett vizsgájává silányított állásinterjúkon, akkor maradt ez. Az álláskereső csak túlélni akart, valahol végre egy állást találni, az ő célja a megfelelés volt.
Mosolyogj! A főnök a hülyéket szereti!
Még a 90-es években volt egy munkahelyem, ahol a titkárságon kitette az ott dolgozó fiatal asszisztenslány a faliújságra ezt a kis szösszenetet:
Vigyorgott is mindenki, mire belépett a főnökhöz, de szerencsére a teljes társaságban volt kellő humorérzék (beleértve a főnököt is), ügyfél meg nem járt arra, így nem értette félre senki. Most e kis plakát jutott eszembe, ahogy belekeveredtem egy beszélgetésbe az optimista álláskeresőkről.
Az egyik felvetés többeknek nem tetszett (nekem sem), miszerint van ám KÉMIA a kiválasztásban. Namost, randin biztos van, ott az érzelmek a főszereplők, de a munkatárs kiválasztása gazdasági döntés. Mint ilyen, ennek a fajta kémiának nincs helye. De kifejtette: hát az optimistább, mosolygósabb, sugárzóbb ember veszi fel mindenki, nem? Ez már egy másik probléma. Aztán persze a fókuszált figyelmem okán sorra jöttek szembe a feltétel nélküli optimizmusról szóló mémek, naplementés háttérrel vagy épp egy posztban fejtegetve, hogy „minden fejben dől el”.
Kötelező fejlődni a munkában?
Az álláskeresést nagyban akadályozó tényezők a ki nem mondott elvárások. Amiket ráadásul sajnos többnyire pont a HR szakma állított fel, anélkül, hogy ennek racionális, gazdasági vagy humán alapja lenne. Ezt hozták a magyar tankönyveikbe a nemzetközi trendek, és a magyar helyzetre adaptálás elmaradt. Ezért lehet, hogy épp az ellenkező elvárásoknak vannak meg az alapjai. Régebben a folyamatos fejlődés volt a gazdasági élet alapelvárása, ehhez igazítva fogalmazták meg a kötelező fejlődést, kötelező ambíciót. Manapság viszont a fenntarthatóságot és a stabilitást is keressük, a fejlődési lehetőség mellett. Sőt, fejlődni nem is lehet stabil alapok nélkül.
…és megérkeztek a visszajelzések a HR-esektől! Örülhetünk?
Erre vágyott sok-sok álláskereső, most megérkezett. Jelöltélmény okán küldik szorgalmasan a HR-esek a visszajelzéseket, időnként tényleg sokat dolgoznak azon, hogy a jelölt megkapja a visszajelzést. Alapvetően kétfelé oszthatók a sikertelen jelentkezések: amikor már a beküldött álláspályázatra mondanak nemet, és amikor volt pár interjúkör.
A legtöbb visszajelzés persze semmitmondó, miszerint:
„Ezúton értesítjük, hogy a kiválasztási folyamat során nem Önre esett a választásunk.
Kérjük, figyelje további álláslehetőségeinket és ha Önnek megfelelő ajánlattal találkozik, küldje el pályázatát újra.”
Ez egyébként egy ismert állásportál sablondumája, még csak nem is az ott hirdető cégek írják.
Sokan – még álláskeresők is – hiszik, hogy akkor ez pozitív változás.
Pár szó a sikertelen álláskeresőkhöz – kifogások helyett cselekedj!
Álláskeresés sikertelenségei, kudarcai a legerősebb embernél is lélekrombolók. De érdemes átvenni, hogy saját magukat milyen tévedésekkel sodorják még rosszabb helyzetbe a sikertelen álláskeresők. A kifogásépítés az, ami sajnos nagyon megy ilyenkor, és tudom, hogy azért, mert ha valaki tényleg mindent jól csinál, nehéz elfogadni, hogy mégsem jön a siker rögtön. Akkor elkezdik másban is keresni a hibát. Rosszabb helyzetben csak ez marad, a saját álláskeresői tevékenységét nem is elemzi, csakis másokban lehet a hiba. Ez már a kifogásépítés magasiskolája. Értem az elkeseredettséget, dühöt, kétségbeesést, de a kifogásépítés pont nem fog segíteni ezeken. Az aktív tevékenység meg igen. A kifogások közül van pár nagyon tipikus, és persze ezernyi egyedi. Vegyük a leggyakoribbakat: