Címke: álláskeresés

Álláshirdetésre jelentkeztem, válaszra sem méltattak!

szomorú ez, mert jön 200+ jelentkező egy pozícióra és tisztességgel egyenként elutasítok mindenkit, aki visszakérdez, válaszolok, akinek nem jött csatolmány, írok, hogy küldje el… az egész pozíció, bocsánat, nem biztos, hogy ér ennyit, de a lelkemet megnyugtatja, mert tudom milyen sz.r álláskeresőnek lenni… s nem bmg semmi nem jó soha, és a hr-esek az ördög emberei és mindenkivel csak ki akarunk b…ni

Ez a kifakadás egy olyan HR-estől jött, aki tényleg, egyesével mindenkinek válaszol a beküldött önéletrajzára. Tudom, mert az én jelöltjeimnek is szokott válaszolni.

Most nem az ilyen visszajelzések nemlétező értelméről kívánok értekezni, megtettem már sokszor 😉… Hanem arról, hogy mi van akkor, ha küldenek elutasító, szép és kedves levelet. Mert bizony, van HR-es, akinek fontos, hogy a munkája minőségét ezzel is emelje.

Majd szembejön vele a Facebook-poszt, amiben az álláskereső kifogásolja ezt is, egyre inkább hergeli magát, csalódottságában keresne valamit, ami „felmenti” őt: és megvan, biztos azért utasították el, mert kisgyerekes anya! A jóindulatú közösség támogatja: hogy kérdezzen vissza, miért nem, hogy abból is tanulhatna … Közben a HR-es is ott van a chat-ablakomban, fájdalom mindkét oldalról… Az elutasítás korrekt volt – és persze elvárás az álláskeresőktől, ami most teljesült. Én meg fogom a fejem, ennyi jóindulattal már sztrádát lehetne kikövezni a pokol felé, nem egyszerű kis gyalogutat.

Zavarognak az érzelmek mindkét oldalról: megfelelési kényszer, a sikertelenség fájdalma, értelmetlen elvárások támasztása – az egyiknek az állás nem sikerült, a másiknak a legjobb szándékkal írt elutasító levele váltott ki rossz érzéseket (többek között ezért sem támogatom az elutasító levelek követelését – valójában senkinek sem jó).

Gondolkodom, hogyan lehetne ezt másképp.

Álláskeresés 101: az első lépések

Az álláskeresés legelső lépése, hogy minél hamarabb túless a kétségbeesésen. Ha véget ért a munkaviszonyod, és jogilag is tisztázott a dolog (ehhez ügyvédet érdemes megkérdezni), akkor az új állás megtalálására kell koncentrálni.

Az álláskeresési járadékért (lánykori nevén munkanélküli segély), mindenképpen jelentkezz be a legközelebbi kormányablaknál. A korábbi években az volt a gyakorlat, hogy akik maguk mondtak fel, vagy akit a munkáltató rendkívüli felmondással küldött el, azokat regisztrálták ugyan a Munkaügyi Központban, de a segélyt csak 90 nap elteltével kaphatták meg. Ez ma már ez nem így van! Ők is ugyanolyan eljárásban részesülnek, mint akiket elbocsátottak.

Ha a hivatalos vonal megvan, indulhat az aktív álláskeresés, mégpedig az önéletrajzírással, mert ez kell majd ahhoz, hogy álláshirdetésekre tudj válaszolni.

Önéletrajz 2020-ban

Az önéletrajzok folyamatosan alakulgatnak, ahogy a munkáltatói igények és a munkaerőpiac változik.

Tipikus állásinterjú-hibák 2020-ban

A munkaerőhiány nem múlt el nyom nélkül az interjúztatók lelkében sem. Már másképp kell állásinterjúzni, mint munkaerőhiányban, de úgy már sohasem kell, ahogyan az előző válságban kellett.

Egy kis „történelmi” áttekintéssel kezdeném, mert hasznos, ha megértjük, miféle satuban vannak most a munkáltatók. Ha ezeket álláskeresőként látjuk, értjük, sikeresebbek lehetünk az állásinterjúkon.

  1. Állásinterjú a hirtelenjött kapitalizmusban

A rendszerváltás körül sokan veszítettél el a munkájukat, elindult a privatizáció, sok magáncég próbált megfelelő embert találni. Százszámra jöttek a CV-k egy álláshirdetésre, és 5-6 embert meg is hallgattak belőlük, de munkáltatói oldalon azt keresték, ki miért nem lesz jó. A legkisebb kockázat akkor volt egy új kollégában, ha minél inkább meg tudott felelni mindenféle elvárásoknak, még akkor is, ha azok irreálisak vagy törvénytelenek voltak (túlóra vállalása kifizetés nélkül, „hozzál számlát üzemanyagról” stb.) A nagy megfelelési kényszerben és valós kiválasztási tapasztalatok híján kétes színházi fellépéssé alakult az állásinterjúzás, mindenki azt mondta, amit kell. A sok egyforma válasz után felvették azt, aki a legszimpatikusabb, legközelebb lakik, legszebb, legtöbb törvénytelenséget hajlandó elviselni stb. A diszkrimináció jó terepet kapott így, hiszen ha szakmai alapon nem lehetett dönteni a zsarnok tanár rettegett vizsgájává silányított állásinterjúkon, akkor maradt ez. Az álláskereső csak túlélni akart, valahol végre egy állást találni, az ő célja a megfelelés volt.

Mosolyogj! A főnök a hülyéket szereti!

Még a 90-es években volt egy munkahelyem, ahol a titkárságon kitette az ott dolgozó fiatal asszisztenslány a faliújságra ezt a kis szösszenetet:

faliujsag.jpg

Vigyorgott is mindenki, mire belépett a főnökhöz, de szerencsére a teljes társaságban volt kellő humorérzék (beleértve a főnököt is), ügyfél meg nem járt arra, így nem értette félre senki. Most e kis plakát jutott eszembe, ahogy belekeveredtem egy beszélgetésbe az optimista álláskeresőkről.

Az egyik felvetés többeknek nem tetszett (nekem sem), miszerint van ám KÉMIA a kiválasztásban. Namost, randin biztos van, ott az érzelmek a főszereplők, de a munkatárs kiválasztása gazdasági döntés. Mint ilyen, ennek a fajta kémiának nincs helye. De kifejtette: hát az optimistább, mosolygósabb, sugárzóbb ember veszi fel mindenki, nem? Ez már egy másik probléma. Aztán persze a fókuszált figyelmem okán sorra jöttek szembe a feltétel nélküli optimizmusról szóló mémek, naplementés háttérrel vagy épp egy posztban fejtegetve, hogy “minden fejben dől el”.

Kötelező fejlődni a munkában?

 

Az álláskeresést nagyban akadályozó tényezők a ki nem mondott elvárások. Amiket ráadásul sajnos többnyire pont a HR szakma állított fel, anélkül, hogy ennek racionális, gazdasági vagy humán alapja lenne. Ezt hozták a magyar tankönyveikbe a nemzetközi trendek, és a magyar helyzetre adaptálás elmaradt. Ezért lehet, hogy épp az ellenkező elvárásoknak vannak meg az alapjai. Régebben a folyamatos fejlődés volt a gazdasági élet alapelvárása, ehhez igazítva fogalmazták meg a kötelező fejlődést, kötelező ambíciót. Manapság viszont a fenntarthatóságot és a stabilitást is keressük, a fejlődési lehetőség mellett. Sőt, fejlődni nem is lehet stabil alapok nélkül.

…és megérkeztek a visszajelzések a HR-esektől! Örülhetünk?

Erre vágyott sok-sok álláskereső, most megérkezett. Jelöltélmény okán küldik szorgalmasan a HR-esek a visszajelzéseket, időnként tényleg sokat dolgoznak azon, hogy a jelölt megkapja a visszajelzést. Alapvetően kétfelé oszthatók a sikertelen jelentkezések: amikor már a beküldött álláspályázatra mondanak nemet, és amikor volt pár interjúkör.

A legtöbb visszajelzés persze semmitmondó, miszerint:

„Ezúton értesítjük, hogy a kiválasztási folyamat során nem Önre esett a választásunk.

Kérjük, figyelje további álláslehetőségeinket és ha Önnek megfelelő ajánlattal találkozik, küldje el pályázatát újra.

Ez egyébként egy ismert állásportál sablondumája, még csak nem is az ott hirdető cégek írják.

Sokan – még álláskeresők is – hiszik, hogy akkor ez pozitív változás.

Pár szó a sikertelen álláskeresőkhöz – kifogások helyett cselekedj!

Álláskeresés sikertelenségei, kudarcai a legerősebb embernél is lélekrombolók. De érdemes átvenni, hogy saját magukat milyen tévedésekkel sodorják még rosszabb helyzetbe a sikertelen álláskeresők. A kifogásépítés az, ami sajnos nagyon megy ilyenkor, és tudom, hogy azért, mert ha valaki tényleg mindent jól csinál, nehéz elfogadni, hogy mégsem jön a siker rögtön. Akkor elkezdik másban is keresni a hibát. Rosszabb helyzetben csak ez marad, a saját álláskeresői tevékenységét nem is elemzi, csakis másokban lehet a hiba. Ez már a kifogásépítés magasiskolája. Értem az elkeseredettséget, dühöt, kétségbeesést, de a kifogásépítés pont nem fog segíteni ezeken. Az aktív tevékenység meg igen. A kifogások közül van pár nagyon tipikus, és persze ezernyi egyedi. Vegyük a leggyakoribbakat:

Üzenem a maximalistáknak: 60%

A maximalizmus tud jó dolog lenni, mert a munkájukra igényes emberekkel elvileg jó dolgozni. De az igényesség és a maximalista, perfekcionista hozzáállás között bőven van különbség. Sokan, leginkább irodai állásokra pályázva rossz tulajdonságukként mondják a maximalizmust, mert azt gondolják, hogy ez nem annyira ciki, és még így is jó lesz a munkáltatónak. Joker rossztulajdonság, amiben hátha látszik a jó. Nem látszik. Irodai munkáknál ez kifejezetten nem jó. Van neked igazi rossz tulajdonságod is, amit fel is vállalhatsz: mivel mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, nem ciki, ha neked is vannak.

A maximalizmus a munkatársakban általában idegesítő és lassítja a munkát. Vö. szépen csicsázott exceltábla, ilyenolyan színekkel, keretekkel, amibe ha beszúrsz egy oszlopot, már szétesik, vagy egy sima tábla kell, ami használható arra, hogy számadatokat láss összefüggéseiben? Kaptál már ilyen csini exceltáblát? Akkor érted. Küldtél már ilyet? Akkor többet ne küldj.

A valóban ilyen embereket sok esetben az álláskeresésben is akadályozza a maximalizmus, nemcsak a napi munkáját keseríti meg magának.

Álláskeresés odaátról nézve: már majdnem felvettelek, de…

Az „odaát” a munkáltatói oldal. Az, hogy ők mit látnak az álláskeresőkből, sok cikkben meg van már énekelve, mindenféle jogosnak és nem megalapozottnak tűnő panaszok mentén is. A munkáltatók ezek a tapasztalatokból építkezve is próbálnak összerakni egy olyan készséglistát (menőbben: soft skill set-et), amivel definiálják az ideális munkavállalót. Üdvözítő, hogy már nem bizonyítványokat és papírokat kérnek, mert a tudást lemérni nagyjából megtanulták, meg azt is, hogy a papír nem feltétlenül igazolja a tudást, hiánya nem feltétlenül jelenti a tudás hiányát is egyben.

E készséglistában mindenféle pozitív attitűdöt, rugalmasságot, empátiát, gyors döntéshozatali készséget, és az agyoncsépelt jó kommunikációs készséget kérik, és persze kötelezően legyen mindenki önállóan dolgozni tudó csapatjátékos. Hogy ne fulladjon unalomba senki CV-je, ezeket szoktam körbeíratni példákkal igazolva az álláskeresőkkel az önéletrajz „készségek” rovatában. És tényleg, a többség azt hiszi magáról, hogy ő aztán ilyen, majd jön a valóság. Folytatva a címet, láthatjuk, hogy más a helyzet időnként:

…már majdnem felvettelek, rajtam nem is múlt, állásinterjú után hívtalak is, jöhetsz hozzánk dolgozni,

Szűrni, vagy nem szűrni? Hogyan találjunk jó munkahelyet?

Az előző posztomban volt egy gondolat, ami sokat segít a jó munkahely megtalálásában, ez:

Gondolhatod úgy, hogy ahol nem tolerálják a családcentrikus hozzáállást, ott nem akarsz dolgozni, az ilyen cégeket meg pont azzal tudod kiszűrni, ha tájékoztatod őket a családodról.

Ilyen szűréseket lehet csinálni fényképes CV-vel, vagy lakóhely megadásával is, de ezt a fajta szűrést sem szabad túlzásba vinni. Úgy általában igaz, hogy az ilyen szűrések segítenek jó munkahelyet találni. Sokszor mondjuk, hogy ahol probléma, hogy pl. valakinek családja van, ott nem akarunk dolgozni – és ez igaz is.

Ha átülünk a munkáltatói oldalra, felmerül egy kérdés: miért utasítja el azokat, akik valamiben eltérnek az ideálisnak gondolttól? (azért nem írok „ideálist”, mert nem hiszem, hogy ideális lenne az örökké 30 éves, 20 év munkatapasztalattal rendelkező, egyedülálló, csak a munkájának élő, napi 20 órát dolgozó munkavállaló)