Egy ismerősöm szenved a munkahelyén, beszélnél vele?
Segítőként rendszeres félelmem, hogy mennyire leszek hatékony abban, hogy kisegítsek embereket az állásaik és álláskereséseik körüli nehézségeikből. Ráadásul nem coachként, hanem tanácsadóként, azaz olyan tanácsot kell adnom, amit el/meg tud fogadni. Az a célom, hogy azzal menjen el tőlem, hogy tudja, miket kell megtennie egy neki jó állásért: akcióterv, konkrét lépések. Mit kell átgondolni, megfogalmazni, leírni a CV-ben, Linkedin-profilon, mire kell magának határidőket szabni, hogyan kell kitalálni, hol húzza meg a határait, amivel nem kerül rosszabb helyzetbe? Ezért adott nekem bizalmat, ezért jött hozzám, ezt várja, de hozott anyagból dolgozom… És azért tudtunk beszélni, mert ő úgy döntött, hogy erről akar beszélgetni, ilyen szemlélettel.
Segítesz az ismerősömnek?
Amikor valaki az ismerőse, barátja, családtagja számára kér segítséget, pont olyan készségesen állok hozzá, mintha magának kérné a támogatást.
Hogyne, add meg neki a számomat, hívjon fel, hivatkozzon rád, beszélgetek vele ingyen kicsit. Ez itt a jobangelségből az angel*. Csak vele, az ő problémájával foglalkozunk, kötetlenül csevegünk, nincs tét (oké, én tudom: dehogynincs…) Ha felhív, azzal kezdem, hogy a hivatkozott közös ismerőst meg sem említhetjük a beszélgetés során, mert számomra visszaélésnek tűnne a helyzettel, és ennek árnyéka sem vetülhet rám.
*engem versenytársnak tekintő karriertanácsadók – a piacon jelenlévő kollégák mellett vannak ám ilyenek is – szerint ez inkább a lúzer oldalam, de nekik ebből kell(ene) megélni, én meg aranyosságból/hobbiból csinálok ilyesmit, azért, hogy segítsek. Na, ki a lúzer? 😉
De 95%-a sosem hív azoknak, akik nevében segítséget kértek tőlem… Mert ő (még?) nem akarja, tehát a segíteni akaró ismerős/családtag/barát hiába is akarja helyette.