Álláskeresés Linkedinen
Ahogy megjelentek a közösségi oldalak az álláskeresésben, egy komoly elváráshalmaz is kialakult a HR-es szakmában az álláskeresők közösségi jelenlétével kapcsolatban. Ezek a követelmények ugyan megszülettek, de nem kommunikálták őket, pont úgy jártunk, mint az önéletrajzírással: igények ugyan vannak, de sehol sem közlik őket. Most ilyen „titkolt” elvárásokról is mesélek.
Trendek másképp 2.
Folytatva az előző „antitrend” cikkemet, most azoknak adnék tanácsot, akik teljesen offline módon, vagy nemcsak online keresnek állást. Gyakorlati példákkal tarkított posztom most leginkább nekik próbál segíteni. Tekintve, hogy én is csak „kirándulgatok” e világba, valószínűleg sokminden kimarad, ezért bátran kommenteljen, akinek vannak még ötletei.
Leszögezném: a helyzetük semmivel sem reménytelenebb, mint az online, profilépítős, közösségi álláskeresést alkalmazóknak. Az esélyeik bizonyos szempontból akár jobbak is, lévén mára már egyre kevesebben keresnek így állást. A kapcsolatrendszerek szorosabbak, ez is lehet előny.
Milyen lehetőségeik vannak tehát?
Esettanulmány: Jófejnek lenni tudni kell
Ebben a történetben a munkáltatót ismerem, így inkább az ő szempontjai érvényesülnek. Tanulság azért van.
Alkatrész-értékesítésre kerestek embert, az állást minimális követelményekkel hirdették meg, lévén nagyon speciális tudásra van szükség, pont ilyet nem nyújtanak sulikban, majd ők kitanítják az újoncot.
Minimum középfokú végzettség volt a kikötés, lévén a vevőkkel tudni kell beszélni, ill. időnként nehéz fizikai munkát is kell végezni, ezt is vállalnia kell a jelöltnek. Érdekes kiválasztás kerekedett ebből.
Esettanulmány: Amikor az én szavam is elakad…
Nyugdíjas hölgy kért tőlem tanácsot a fia érdekében.
A 46 éves kisfia géplakatosként végzett szakmunkásképzőben, állása eddig egyszer volt, de a céget felszámolták, így munkanélküli lett. Az édesanyjával él, aki eltartja, főz, mos rá, lakhat nála. A hölgy elmondása szerint fia „úriember” – idézet tőle -, aki nem bírja elviselni, ha piszkos lesz a keze, ruhája. Úgy gondolta, a biztonsági őr szakma jó lesz neki, beíratta hát 40 évesen egy ilyen tanfolyamra, de a fiúcskának nem tetszett, így nem végezte el. A hölgy kétségbeesve azt kérdezte, hogyan lehetne a kisfiát „állásba juttatni”.
Csak annyit tudtam válaszolni, hogy szerintem a kicsi fia talán akkor akar majd elkezdeni dolgozni, ha elég éhes lesz, és fázni fog az utcán, és a járda is kemény lesz fekhelynek. Én ugyanis a helyében kihajítanám az utcára, lévén lett volna már bőven alkalma arra, hogy tegyen magáért, ne a nyugdíjas anyján élősködjön. Humánusabb hozzáállással esetleg kérhetne hozzájárulást a konyhapénzhez, rezsiköltségekhez, szabhatna határidőt, hogy meddig maradhat még nála.
„De hát mégiscsak az én fiam, nem tehetem meg, hogy nem segítek…”
Esettanulmány: kitörés egy nehéz helyzetből
Erre a hétre esettanulmányokat gyűjtöttem, a tanulságok változatosak, a kommentelők véleménye kifejezetten érdekel. Főleg, ha más ötlete van az adott esetekre, mint amiket én felvázoltam.
Főszereplőnket nevezzük Klárinak, jó féléve találkoztam vele. 35 éves, dél-magyarországi kis faluban élő hölgy. Egy ötéves, tartósan betegnek minősített kislánya van, Klári tehát a gyermek 10 éves koráig fog GYESt kapni. A munkalehetőségek szűkösek, férje a közeli nagyváros gyárában dolgozik, naponta ingázik, nem túl nagy fizetésért. Háziállatok (baromfi, sertés) tartásával próbálnak segíteni magukon, tojás, hús „megterem” az udvaron, persze sok munkával, és az állatok takarmánya is pénzbe kerül. A házukat a szüleitől örökölte, kicsi, takaros, de egy felújítás-fűtéskorszerűsítés ráférne, ha lenne miből. Hiteltartozásuk szerencsére nincs, ellenben sajnos tartalékuk sincs.