Leépítések kora – mit mondj az elbocsátott kollégádnak?
Kolléga, üzleti partner állásvesztését közelről láthatjuk a munkánk során, meg is érint mindannyiunkat, ha jó (vagy „csak” üzletileg fontos) viszonyban voltunk.
Ilyenkor sok hibát lehet elkövetni jó szándékkal, csak mert úgy érezzük, valamit mondani kell neki. Ezek a későbbi kapcsolatra kihatással lesznek, tehát jobb átgondolni, hogyan reagálunk – vagy eldönteni, hogy sehogy, ha az a jó „lépés”.
Miért akarsz azonnal kapcsolatba lépni a leépített kollégával?
Az állásukat vesztettek gyakran beszámolnak nekem arról, hogy nincs még elég bajuk, jöttek egyből a kíváncsiskodók, még nekik kellett másokat nyugtatgatnia. Hogy igen, elbaltázott valamit és kirúgták, ez van. Közben a sírás fojtogatta… Vagy igen, megszűnt a pozíciója, de nem, a te pozíciód megszűnéséről nem volt szó drága kolléga, mikor elém tolták a felmondást – miért is lett volna??? Nem is tudták, mit kezdjen ezekkel a kíváncsiskodásokkal. A „hagyj már a nyavalygásoddal, van elég bajom” nem tűnt helyénvalónak, de ezt gondolták.
A mi történt és miért egy érthető kérdés, de mégis jobb magadban tartani kicsit – az épp bajban lévő – és hosszútávon a magad érdekében is.
A kirúgás művészete
A munkáltatói felmondást jól nem lehet csinálni, ez egyértelmű. Mindig rossz érzést kelt, és mindig veszteség, fájdalom jár vele. Amire lehet törekedni, hogy a legkevesebb veszteséget és fájdalmat okozzuk az elbocsátottnak is, és a cégnek is. Ha leépítés, ha megérdemelten kirúgott kollégáról van szó, erről a vezetői feladatról bárki szívesen lemondana. Kivéve a kis cégecskék őrjöngő, “százan várnak a helyedre” típusú tulajdonosait, de ők szakmai szemmel nem tekinthetők vezetőnek. A normális világban lehet felmondáskor is korrektnek, emberségesnek, őszintének lenni, ami sokkal kevesebb sérüléshez vezet mind az elbocsátott munkavállaló, mind a cég szempontjából. És normáliséknál ez is egy cél, ugye? (Hatalmi mámort hajhászva a felmondás, mint hatalmi akció ad élményt a felmondónak, azt itt most nem tárgyalom ki).
Azt már megírtam, hogy munkavállalói nézetből hogyan lehet felvértezni magad az állás elvesztésének érzelmi sokkja ellen, de a vezetőknek, akiknek munkakörébe tartozik, hogy ezt közöljék, még tud kínos pillanatokat és hosszútávú rossz érzést szerezni egy ilyen feladat. Sőt, nemcsak a leépítettnek, de az ottmaradtaknak is. Utóbbiak a túlélők bűntudatában fognak kínlódni egy-egy ilyen kirúgási hullám után. Az a fajta érzés, hogy „miért ő és miért nem én” egészen addig ott marad, amíg rendbe nem jönnek a cég dolgai. Vagy az a pánik, amikor a leépített kollégákról tudják, hogy egyébként jól csinálták, miért is lett akkor vége? És egyből jön a szorongás: de hát én is jól csinálom, nekem is véget érhet, velem is megtörténhet? Meg bizony.
HR-es és vezetői munka (lenne) ezt helyretenni az emberekben. Nem nagyon tudják, hogyan kell, próbálnak megnyugtató mondásokkal továbblendülni ezen, de ilyenkor ez már nem működik. Fals mondásnak hat, ha egy leépítés után azt mondja egy felsővezető az ottmaradtaknak, hogy “mindenkire számítunk”. Meddig? Merül fel a kérdés a “túlélőkben”.
A bosszú
A leggyakrabban kifogásolt leépítési stratégia, amire nekem panaszkodnak az álláskeresők, természetesen a jogilag kérdőjeles és/vagy erkölcsileg vállalhatatlan megoldások. Sajnos e témában sosem hihetem, hogy készen vagyok, már mindent láttam, mert munkáltatók elképesztő kreativitással aljaskodnak azok ellen a munkavállalók ellen, akik akár évtizedekig tolták a cég szekerét. És van a sima igazságtalanság, amikor az elbocsátottak úgy érzik, más jobban megérdemelte volna a felmondást, és/vagy mást racionálisabb lett volna elküldeni, és ők nem szolgáltak rá a felmondásra. Hogy miért döntünk leépítéskor valakik elbocsátása mellett, az külön poszt tárgya lehetne, nem ez a mai témám.
Az állásváltás kockázatai és a kockázatkezelés módjai
Akinek van egy valamilyen állása, nyilvánvalóan egy jobbra akar váltani. És ez sokszor nem sikerül, mellémegy, karrierek törnek derékba, vezetők buknak bele, specialisták égnek ki, generalisták lelki egészsége megy rá. Hogyan lehet ezt elkerülni?
Menekülsz, és nem nézed, hová
A helyzet, amiből menekülni kell, egyértelműen azonosítható. Azt már nagyjából tudod, mit nem akarsz. De, van-e arra időd, erőd, türelmed, hogy megtervezd a kiutat? Mivel csak nagyjából tudod, mi a bajod, a jó váltáshoz muszáj lenne átnézned, mi vitt téged ebbe a helyzetbe, mit tettél te hozzá a saját munkahelyi boldogtalanságodhoz. Ez nem áldozathibáztatás, hanem stratégiai gondolkodás. Ha mindig olyan helyen voltál, ahol bántottak, szorongtál, kihasználtak, erőn felül kellett teljesítened, az azt jelenti, hogy ezek a munkahelyek valamiért téged megtalálnak és kiválasztanak. Mert pl. az önéletrajzod és az állásinterjús fellépésed alapján is az látszik a munkáltató számára, hogy egy jól kihasználható, érzelmileg zsarolható, anyagilag sarokba szorítható ember vagy. Ezt te magadban lelkiismeretes, lojális, terhelhető, kitartó szavakkal ábrázolod. Rossz esetben be is írod az önéletrajzodba, és feltálalod magad kihasználásra… Ezért tiltakozom mindig az alázat, a stressztűrő, terhelhető kifejezések felbukkanásakor. Aki ilyeneket vár el a munkavállalójától, ahhoz nem megyünk dolgozni, ha jó akarunk magunknak.
A menekülés kockázata abban rejlik, hogy a menekülés nem stratégia. Amikor képletesen az életedért futsz, nem tervezed meg az útvonalat.
Az erőd legyen veled!
A gyászhoz, elvesztett szeretteink iránt érzett szeretethez és kegyelethez méltatlan, ha egy állás elvesztésével tesszük egy helyre magunkban. Egy felmondás, egy állás vége nem veszteség, csak feladat. Meg kell oldani. Amihez erő kell.
A munkavállalók egy része elcsodálkozik magán: számára is váratlan mértékben taglózza le a felmondás vagy a felismerés, hogy állást kell keresnie. Még akkor is, ha valahol titokban számított rá, érzékelte az előjeleket, de inkább elhessegette a rossz megérzéseit – nesze neked elvárt optimizmus. Amikor elérkezik a felismerés, akkor fogékonnyá válik mindenre, ami megerősíti a veszteségérzetében. És hátráltatja az új állás megtalálásában.
Veszteség vagy gyász?
A lojalitás, mint kompetencia
A lojalitás a cégek nézetében olyan munkavállalói hozzáállást és személyiséget jelent, ami a megbízhatóság, titoktartás, együttműködési hajlandóság fogalmához kapcsolódik, és egy hatékony és kiszámítható csapat érzetét adja a vállalati szervezetnek, mint „élőlénynek” – ezért fontos számukra a lojalitás, elkötelezettség, elhivatottság. És ezt mindenféle módokon próbálják kialakítani. Innentől nemcsak multikról beszélek, mert sajnos és szerencsére is, kkv-k, magyar cégek is nekiláttak a munkavállalói lojalitás tudatos kialakításának. Túl vagyunk már azon végre a magyar munkaerőpiacon is, hogy „örülj, hogy van munkád„.
A lojalitás tudatos kialakításának viszont sok csapdája van a munkavállalókra nézve:
Erős felindulásból elkövetett felmondás
Fel lehet annyira bosszantani egy munkavállalót, hogy – látszólag – a józan ésszel szembemenve, sértődötten felmond, és még azt sem tudja, mi lesz holnap, de hogy itt többé nem fog dolgozni, abban biztos, semmi másban. A kollégák döbbenten nézik, „ilyet nem szabad”, „hát mi lesz vele?” „válságban másik állást találni?”. A főnöke vagy olajat önt a tűzre azzal, hogy saját sérelmének állítja be az esetet, vagy megpróbálja csitítani, hogy gondolja át stb… Emberünk nem gondolja át többé, döntött. Néha tisztább eltörni egy tányért, mint elmosogatni. És nincs az a bocsánatkérés, amitől újra tányér lesz a törmelékből.
Elszóltam magam a bevezetőben, írtam volt, hogy „látszólag”. Merthogy ilyen esetek után párszor már jött hozzám a hirtelen felmondást elkövetett munkavállaló, azzal, hogy „hülyeséget csináltam”. Nem dolgom megítélni ezt, de dolgom emberünk további karrierjét segíteni, ezért jött ugye… Fel kell mérnem, mi is történt, de csak egy álláspontot ismerek, az övét (vaaagy, már láttam attól a cégtől kilépőt közelről, akár többet is, de ezt persze nem mondhatom el neki). Rutinból is tudom, ilyen szimpla történet ritkán van, mint ahogy felvázoltam. Általában egy folyamat vége, egy utolsó csepp a pohárban, amikor már minden mindegy, de azt úgy ott tovább nem… Kivétel nőknél, ahol nincs mindig folyamat, mert néha egy hirtelen felbátorodó szexuális zaklató miatt menekül így.
Itt a felmentés, hogy bármi is történt, az menekülés volt. Mentette a lelkiismeretét, az önérzetét, a szakmai jóhírét, a lelki nyugalmát. Tehát nem ment szembe a józan ésszel. A megfelelési kényszerrel, az elvárásokkal, a „munka hőse” és az áldozati szereppel szembe ment. De ez nem baj.
Innen lehet építkezni.
Nem szívesen mondok fel, de… lélek és álláskeresés
Amikor bejelentkezett hozzám, akkor még csak azt akarta tőlem megtudni, hogy mennyi esélye van másik állást találni. Mert már aktuális lenne váltani, de…
… mentegeti a döntését a találkozónk alkalmával is – pedig nekem pont nem kell. Én pontosan értem az álláskeresések motivációit. Úgyhogy magának dédelgeti a bizonytalanságát: hogy sok év után arra készül, hogy otthagyja, cserbenhagyja a szeretett kollégákat, a helyes kis irodát, a megszokott főnököt. De hát biztos megértik majd… Mintha azt várná tőlem, hogy lebeszéljem az álláskeresésről.
Lelkiismeretfurdalás? Ugyanmár…
Hallgatom egy darabig, majd leállítom. Állást keresni nem bűn.
A Nők Lapja botrány karrierszempontból (is): Mikor kell kirúgni valakit?
Hangos a net a Nők Lapja botrányától. Röviden összefoglalva, egyik rovatukban lelki támogatást, tanácsadást lehet kérni tőlük levélben, amit megjelentetnek, és válaszol rá egy… szakértőt akartam írni, de pont az a lényege a botránynak, hogy nem szakértő válaszolt, és nem szakértői választ adott.
Két bántalmazott nő is azt a választ kapta az újságírónőtől, ami szakmailag elfogadhatatlan: áldozathibáztatás, kioktatás, és hogy legyenek kedvesek a bántalmazójukkal. Először csak az egyik ügy pattant ki, majd kiderült: volt már korábban hasonló „szakértése”… Amiket még utána védett is kicsit, megmagyarázva, miért is jó az a válasza, amire még laikusok is azt mondták: felfoghatatlanul káros és szakmaiatlan. A felháborodott kommentek hatására a főnöke, a lap főszerkesztőnője írt egy gyenge „bocsika” levelet, az olvasók pedig azóta is a botcsinálta tanácsadó kirúgását követelik. (Magánvéleményem szerint teljesen jogosan).
Végkielégítésre várva
Mottó:
„- Mester, sokat kell még várni, hogy jobbra forduljanak a dolgok?
– Hát ha csak várunk, akkor még sokat…”
———————
A végkielégítés a Munka Törvénykönyve szerint bizonyos feltételek teljesülése esetén jár, a legfontosabb, hogy jónéhány év folyamatos munkaviszony kell hozzá. További jogi információk pl. itt találhatók, és szokás szerint az ezzel kapcsolatos „jogi” tanácsom most is az, hogy kérdezz meg egy ügyvédet, aki a te helyzetedet ismerve fog pontos választ adni neked. A jogi vonalat elhagyva ennek az álláskeresési vetületeivel is érdemes kicsit foglalkozni, mert sok esetben a végkielégítés ígéretéért is sokat eltűrnek a munkavállalók, pedig lehet, hogy nem kellene.
—-
Sok munkavállaló nézelődik a munkaerőpiacon, mert úgy érzi, olyan információkat, célzásokat kap, ami azt jelzi, hogy az állásában nincs biztonságban. Zörög a haraszt, hogy felvásárolják a céget, átszervezés, leépítés lesz, megszűnik a termék, amivel ő foglalkozik … majd egyszer, valamikor a bizonytalan jövőben. Ezért „kivárnak”. Ennél rosszabbat persze nem is tehetnének. De gyorsan számolnak, sokév munkaviszony után nagy összeg lesz a végkielégítés is, tehát érdemes kivárni. Érdemes?
Felmondott a beosztottad? Felmondtál a cégednél? Hol hibáztatok?
Sikeres álláskeresők számolnak be nekem sokszor nemcsak az új állásról, hanem a felmondásuk körülményeiről is. Ennek persze sok munkáltatói tanulsága akad, mégis inkább a munkavállalói tanulságokkal foglalkoznék most. Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy hol is romlik el egy munkakapcsolat. Felveszünk egy új kollégát, nyitottak vagyunk, segítjük, érdeklődünk iránta. Ő meg lelkes, tanulja a folyamatokat, ápolja a kapcsolatokat, rendbehozza az elődei hibáit akár. Majd hosszabb-rövidebb idő múlva elkezdik utálni egymást. Lusta a beosztott, hülye a főnök, rossz a cégnél a hangulat. Mi történt? Párkapcsolati tanácsadók szokták mondani, hogy naponta dolgozni kell a párkapcsolaton. Mindenféle terapeuták helyre is tudják tenni a félrement kapcsolatokat egy jó drága terápiával, de a cégnél ez is veszett fejsze nyele. A hivatásos csapatépítők eljutottak arra a szintre, amikor több kárt csinálnak, mint hasznot a programjaikkal.
De vissza a fősodorba, szóval munkavállalói felmondás.