Elb@szcsiztad? Üdv a klubban!
Az elkövetett hibáinkra igaz, hogy a mostani elvárások szerint tanulni kell belőlük. Állásinterjún, munka közben ez hatványozottan jön elő, és persze jó sok mellélövés is van ezügyben. Ezért most kicsit a hibákról elmélkednék.
Úgy érzem, szükség van erre, mert
- Egyes cégek átestek ama bizonyos lónak a másik oldalára, és már bukta-partit tartanak, ahol valósággal ünneplik a hibáikat, hogy jajdejó, hogy megtörtént, lehet belőle tanulni. Arról nem akarnak tudni, hogy jobb lett volna, ha nem történik meg. (itt most nem viccelek!)
- Mindenki tudja, hogy a hibákból tanulni kell, csak azt nem, hogy hogyan… magánvéleményem, hogy tanulni először inkább könyvekből kell, utána a tapasztaltabbaktól és akkor kevesebb lesz a hiba.
- Úgy szocializálódtunk az oktatási rendszerünkben, hogy hibázni tilos, 3 éves korától 24 éves koráig azt kereste mindenki az oktatási rendszerben, hogy hol hibázott a tanonc, hol nem elég jó, és ezért következetesen, mindig büntetés járt. Vagy a megalázó „még kapsz egy utolsó esélyt„, kegynek, megbocsátásnak tálalva, megúszásra szocializálva a „hibást”. A legkiválóbbak sem úszták meg, nekik folyamatosan jól kellett teljesíteni, a legkisebb hiba vagy teljesítménycsökkenés is azonnali, arányaiban is nagyobb büntetéssel járt egy kiválóságnak – csakhogy ne érje meg kiválónak lenni. A leginkább bevált stratégia ezek elkerülésére mások hibáztatása, hazudozás, mismásolás volt – megúszni kellett a hibát, nem kezelni. Akiknek sikerült, azok érvényesültek igazán nem is olyan régen még. Ezek után most többen számonkérik az önismeretet, mint hiányosságát annak, aki nem meri vállalni a hibáját. Nem-e esetleg-e lehetséges-e, hogy pont olyan igazságtalan ez velük szemben, mint az oktatási rendszer volt?
Számonkérés az állásinterjún
Az állásinterjúkon egy kemény és a pályázók szerint rosszindulatú kérdés az, amikor a kudarcairól, elrontott szakmai ügyeiről kérdezősködnek.