Trendek, de minek? – Divatőrületek a karrierszakmától

Trendek, de minek? – Divatőrületek a karrierszakmától

Év végére kicsit távolabb vizekre evezek a szigorúan vett tudatos karriekedéstől. Mégis fontos ez, mert a mai poszt célja, hogy a józan észnek adjunk teret a trendek helyett/mellett/mentén – és ezzel újra az emberek és az ő jól-létük kerüljön végre a középpontba.

Általánossá vált, hogy a trendkövetők egymondatos Linkedinre kihajított bölcselettel mutatják meg: ők hiszik, követik a legújabb trendet, mert hű, de modern gondolkodásúak. Így aztán a Dalai Lámának tulajdonított közhely, vagy Steve Jobs értelmes gondolata lesz beletekerve valami menedzsment-jótanácsos semmitérő posztba… De vajon előreviszi-e valaki karrierjét, jobb munkahely lesz-e a cég, ahol alkalmazzák, használható-e valamire a mindennapokban egy ilyen tartalom? Többnyire nem, így viszont kifejezetten csak az energiát viszik – per definite: károsak.

Szubjektív véleményem következik quiet quittingről, ikigairól és társairól.

——–

Jobangeli munkám egyik része, hogy naponta (éjjelente, na) 1-2 órát biztosan olvasok ebben a témában. Hogy elkerüljem a kényelmes kis véleménybuborékot, amiben nekem tetsző tartalmak vannak, arra kárhoztattam magam, hogy olyanokat is kövessek pl. Linkedinen, akikkel nagyon nem értek egyet. Nem mert mazochista vagyok, hanem mert ismernem kell, mitől mennek félre azok a karrierek, amiket esetleg majd nekem kell segítenem visszaterelni az adott álláskeresőnek/munkavállalónak jó irányba. És nem a trend irányába…

Feltűnő, hogy a trendek álmodóinak többsége álláskeresésileg kibic, mert bizony cégtulajdonos nem túl erős hitellel tud itt megszólalni (mikor is keresett utoljára állást?), egy munkáltatónak is nehezen hiszem el, hogy a maga ellenében az álláskereső javára cselekszik (lsd. még bérajánlat az álláshirdetésben, ami tökjó az egyéni vállalkozócskák, freelancerek és cégtulajok szerint – miközben a mezei álláskeresőnek egyértelműen nem jó). Azt sem kívánom nekik, hogy 0 Ft-tal a bankszámlájukon keressenek állást, és közben valaki arról cikkezzen, hogy igényes munkavállaló válogat, nem vállal el bármit, plusz tök oké, ha egy új kolléga kiválasztása hónapokig tart…

Quiet Quitting

Kb. 3 hónapja adták ezt a nevet a már évtizedek óta létező jelenségnek, miszerint vannak emberek, akik nem igazán szeretik a munkájukat, de elvégzik, mechanikusan, rutinosan, jól, és a munkaidő végén kiesik a toll/szerszám a kezükből, hazamennek, és nem pörögnek rajta tovább. A fizetésért annyit tesznek a munkahelyen, amennyit kell. Hosszan jajgattak rajta munkáltatók és „szakértők”, mint újdonságon, hogy hát fel kell ismerni ezeket az embereket, és „kezelni” a helyzetet. Előre a motivációért, lehet eladni egy rakás tanácsadást erre ráhúzva!

Na, a Linkedines trendmérőszámok azt mutatják, hogy a quiet quitting valahogy hamarabb felejtődik el, mint ahogy elterjedne. Örülök neki.

Mert nem szörnyülködni kell, hanem azt kell megteremteni, hogy a mi cégünkben legyen inspiráció, motiváció, legyen helye a kreativitásnak. Akkor majd emberek szeretni fognak nálunk dolgozni, magukénak érzik a feladatot és beleteszik a tudásukat, kreativitásukat, saját céljaikat – értsd: azonosulnak vele – és ez egy versenyelőny lesz a cégünknek. Mondjuk nehezebb ezt megteremteni, mint azon szenvedni, hogy jahaaaj, már megint itt egy jelenség, és találni rá egy idézetet.

Generációs problémák: a Z gen

Jöttek a Z genek a munkaerőpiacra, és azt látjuk, hogy másmilyenek, mint mi… Döbbenet! Fiatalok, más eszközeik, más céljaik, más gondolataik vannak. Sosem láttunk még ilyet! Ja, de. Minden egyes új generációnál látjuk. A Z gen probléma nem más, mint a maifiatalozás újratöltve, szervezetfejlesztős mázzal leöntve. Már az Y-nok is maifiatalozhatnak, így megy ez. Az idő meghozza.

De akkor mi a baj, ha nincs is baj a Z-sekkel? Röhögnek a tekintélyelvűségen, a rutinfeladatokat többnyire úgy oldják meg, hogy valamilyen applikációt hívnak segítségül, nem értik, miért kellene várni dolgokra, miért nincs meg két kattintással, ahogy ők megszokták. Nincs tapasztalatuk, ami azt jelenti, hogy az akadályokat sem ismerik – így ez nem is állítja meg őket. Szétszálazzák az összetett feladatot egyszerű feladatokká, nem hagyják bonyolítani, nem működik náluk a ködösítés, mert KÉRDEZNEK. Tele vannak ötletekkel, amikről nem tudják, hogy nem lehet megvalósítani a cégnél, ezért megvalósítják. Nem megfelelni vágyás van bennük, hanem tenniakarás. Emellett énidőt, magánéletet követelnek maguknak.

Azaz: olyanok, amilyenek közülünk sokan nem mertek lenni soha… Hogy home office-t, értelmes munkát, meg énidőt akarnak? Hát, azt én is, így 45 évesen… Z genes lennék? 🙂

Magas a fizetési igényük? Igen, sajnos irreálisan, legalább is annak tűnik. De szerintem nem az a baj, hogy ők sokat kérnek, hanem az, hogy te azt hiszed, hogy hozzád képest sokat kérnek és ez irreális. Nem gondolják, hogy 20 év munkával akarnak eljutni a minimálbér kétszereséig, és fél évet kell dolgozniuk egy panellakás egyetlen négyzetméterének áráért. Kényelmesen akarnak élni a munkájukból, tudásukból. Nem annyira Z-s sajátosság ez, ugye? Azaz, teljesen felesleges emiatt őket kiemelni.

A Z gen „problémára” az lehet a megoldás, hogy olyan szervezeti közeget teremtünk, ahol akár a magas fizetését is ki tudja termelni. Pl. a teljesítménybónuszokkal lesz szép magas fizetése. De juj, ehhez az kell, hogy odaengedjük az értékteremtő munkához, plusz objektív teljesítményértékelés van. De nem, sok cég inkább életfogytig gyakornokként alacsony fizetségért dolgoztatja őket, a tudását nem hasznosító munkában. Mire odaérne a juniorsághoz, már elavult, amit az egyetemről hozott, a gyakornokság alatt meg nem tanult semmi hasznosat, max. adminisztrálni… nem így kell kezelni a Z-seket. Sőt, egyetlen kreatív elmét sem szabad így kezelni – ez sem Z-s sajátosság hát.

Ikigai

Amíg pszichológusok, szociológusok nézegetik a japán fogalmat, ami leegyszerűsítve a hosszú, boldog élet titkát fejtegeti, addig nincs baj. Ez a dolguk, kutassanak csak. De kis időre felkapták a HR-eseket befolyásoló megmondók (influencerek, ugye) mert hát mindig kell valami trend. Szomorú, hogy pont Japánban keresik a boldogság receptjét, ahol köztudomásúlag magas az öngyilkosok száma, és sajnos a munkájuk kudarca okán is sokan választják az öngyilkosságot. És nahát, pont japán kulturális elemet importálnának, ahol a munkához való hozzáállás része tud lenni a teljes önfeladás, a tekintélyelvűség megkérdőjelezhetetlensége, a hibázás megsemmisítő ereje… Valamiért a munkáltatók elkezdték ezt tolni itthon, ahol ezek az „értékek” épp kopnak kifele, lsd. fentebb. Mivel a napi életben az ikigais megközelítés bizonyította, hogy erre használni nem érdemes, nem is nagyon terjed szerencsére. De még nem adták fel…

Komfortzóna

Na, ez aztán nem akar kikopni a szakmai köztudatból, miközben szakértő pszichológusok már elengedték. Annyit cikkezték a női magazinok, hogy mindenki „tudja”, hogy a komfortzónából ki kell lépni, mert meg van mondva. Mindez azzal a fenyegetéssel körítve, hogy ha nem, akkor nem lehet fejlődni! (mellékszál: miért is kellene mindig fejlesztődni?)

A közvélekedésből merítő szakbarbárok is „tudják” ezt: valamiért a magukat jól érző embereket arra kondicionálnák, hogy ezt feladva érezzék már inkább szorongva magukat, mert eszerint a téves nézet szerint csak így lehet tanulni. Pedig tanulni úgy lehet, hogy a motivációm a tanulásra az, hogy „tudni akarom”. El akarok mélyülni benne, meg akarom ismerni/érteni, és/vagy csinálni akarom, szakértő módon, beilleszteni a napi munkámba – már megint: azonosulni vele. Vagy a tudás birtokában úgy döntök majd, hogy EZT nem akarom (én magam két szakterülettel jártam így – ne keresd a CV-mben, mert nincs benne, ezzel bebiztosítottam, hogy meg ne találjanak ezekkel a feladatokkal, nehogy olyan őrült legyek, hogy igent mondok rá).

A komfortzónából ki kell lépni a fejlődés érdekében, szól a mondás, és ennek jegyében rengeteg félrement szakmai életet láttam. Írtam már korábban: merd jól érezni magad!

A komfortzónás elmélet kulcsa, hogy ha már nagyon rosszul van emberünk, majd megtesz mindent, hogy jobban legyen, a.k.a. „teher alatt nő a pálma”. Csakhogy itt emberek a szereplők, akiknek érzéseik, gondolataik vannak, és a rossz érzések rossz társadalmi berendezkedést hoznak.

Összességében mindig ez a mérleg két serpenyője: a trendet kövessük, vagy az emberek jól-létét teremtsük meg? Az új tudást érdemes beépíteni a cég/szervezet működésébe, az ártó mondásokat nem.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Egyetértesz? Vitatkoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, pályaorientációban, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vagy nézd meg hogyan tudok segíteni egy vezetői portfólióval eligazodni az álláskeresés útvesztőiben!  További információkért látogasd meg Facebook-oldalam, vagy kövess a Linkedinen!

###

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Válasz jobangel hozzászólására

Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. L. Cz.
    mondta:

    ” A fizetésért annyit tesznek a munkahelyen, amennyit kell”
    Ennek manapság már neve is van, ráadásul állítólag divathóbort? Jó tudni.
    Sokszor játszom az ördög ügyvédjét, de ezt most őszintén nem tudom összerakni: miért kellene a dolgozónak munkaidőn kívül a munkájával foglalkoznia? A munkaadó a munkaszerződésben heti X óra munkát vár el, ezt írta alá a munkavállaló, nem többet. Ha pedig rendszeresen ennél többet dolgozik, az a pihenés rovására megy, tehát a munkaidejében nem fog tudni 100%-on teljesíteni. Igen, tudom, itt, Magyarországon kicsit másképp működnek a dolgok, de alapvetően nem egészséges, ha túlhajtja magát az ember. Annak, hogy valaki betartja a munkaszerződésében foglaltakat, ne legyen már külön meghatározása! Legyen ez a természetes és próbáljunk meg azokkal kezdeni valamit, akik otthonról „még ezt az e-mailt megválaszolom” jelleggel ráhúznak 1-2 ( valójában 4-5) órát, elvállalják az összes létező túlórát vagy más módon dolgoznak többet annál, ami egészséges lenne.

    1. jobangel
      mondta:

      Igen, olyan kérdéseket feszegetsz, ami miatt én semmire sem jó divathóbortnak minősítettem a quiet quittingen siránkozást.

      Szerintem onnan indulhatott a nyavalygás, hogy vannak embereket, akik nem meggyőződésből dolgoznak, hanem kizárólag pénzért. És hogy ez rossz… Pedig nem, csak egy olyan hozzáállás, amit ismerni kell és elfogadni. Ezzel szemben áll az a rajongói hozzáállás, amikor azért dolgozik, mert azon a témán, munkahelyen, pozícióban szeret dolgozni. Attól még persze meg kell fizetni.

      Amit te említesz, az a túlmunka, azt munkavállalói oldalról sem fogadjuk el feltétel nélkül. Az elvárt túlmunkáért fizetni kell, és mondjuk pihenőidővel is illik kompenzálni jobb helyeken.

      1. Balfredo Alfredo
        mondta:

        Érdekes a hozzáállásod az általad ‘hozzáállás’-nak nevezett jelenséghez.
        A megismerés és elfogadás mellett érvelsz, és valamiért nem akarod beismerni: az kell legyen az alapértelmezés (és nem mellesleg a jogszabályi előírás is ez), hogy a dolgozó a szerződésben meghatározott napi (vagy heti vagy éves) időt köteles munkával tölteni, többet nem.
        Amikor valaki napi 8 órát dolgozik (és nem kávézgatással, cigizéssel stb. tölti az időt hanem tényleg intenzíven és hatékonyan dolgozik) akkor miért ne dobhatná el a ceruzát/számítógépbillentűzetet/csavarozógépet/… a nyolc óra leteltével? Milyen, a munkavállaló számára is ésszerű indoka van annak, hogy akár egyetlen perccel is tovább maradjon?

      2. jobangel
        mondta:

        A „szereti a munkáját” és a „túlórázik” és a „ezen gondolkodik akár szabadidejében is” között különbséget kell tenni. Nekem az első lenne az alapértelmezés, a harmadik jön az elsőből. A második meg gazdasági érdekből lehet szükséges néha. Fontos, hogy néha.

      3. Balfredo Alfredo
        mondta:

        A másodikkal egyetértek azzal a kiegészítéssel, hogy a túlórát meg kell fizetni.
        A munkát akár általában akár egy konkrét munkakörben dolgozva lehet szeretni vagy lehet nem szeretni. Egyikből sem következik az, hogy a munkavállaló jól vagy rosszul látja el a munkaköri feladatát. Azt el lehet várni, hogy a munkavállaló adott feladatot adott határidőre és hibátlanul elvégezzen, vagy hogy az érvényes szabályok betartása mellett hozza a műszaknormát, de nem világos, hogy ennek mi köze a munka szeretetéhez. Természetesen igaz, hogy ha valaki csak azért dolgozik adott munkakörben, mert mást nem talált, de tudatában van, hogy a villanyszámla kifizetése maitt muszáj valamit dolgoznia, akkor nem feltétlenül fogja szeretni a munkáját. De ettől még hozhatja a műszaknormát.
        A szabadidőben is munkáról gondolkodás még elvárt vot Sztahanov elvtárs idejében, de ma már nincsenek sem Sztahanovok, sem elvársak, így e megközelítés abszolút idejétmúlt.

  2. ……akik nem igazán szeretik a munkájukat, de elvégzik, mechanikusan, rutinosan, jól, és a munkaidő végén kiesik a toll/szerszám a kezükből, hazamennek, és nem pörögnek rajta tovább. A fizetésért annyit tesznek a munkahelyen, amennyit kell – ezzel mi is a probléma, hogy ha valaki hazamegy, ajtó előtt lerakja a napiszart, és nem érdekli a munkája, mert van magánélete?

    Mert nem szörnyülködni kell, hanem azt kell megteremteni, hogy a mi cégünkben legyen inspiráció, motiváció, legyen helye a kreativitásnak. Akkor majd emberek szeretni fognak nálunk dolgozni, magukénak érzik a feladatot és beleteszik a tudásukat, kreativitásukat, saját céljaikat – értsd: azonosulnak vele – és ez egy versenyelőny lesz a cégünknek. – ahha….nem bekapcsolva maradt a bullshitgenerától?

    Vegye már észre mindenki, hogy a munkahely nem a családom, nem kell feláldozni magam az Ebidta oltárán, nem attól leszek kreatív, hogy hagynak, mert ha nem vagyok az, akkor baszhatom, és miért is kéne azonosulnom egy munkáltatóval?

    Ne érts félre, szívesen elvégzem a feladatom, de hagyjatok már magamra a munkaidő végén, és szálljatok ki az életemből.

    Amúgy OK

    1. Balfredo Alfredo
      mondta:

      Teljesen egyetértek! A munka az Élet része, nem pedig maga az Élet!
      Ettől függetlenül igaz, hogy a munkavállalókat lehet és kell motiválni, pld. megfelelő fizetéssel.

    2. jobangel
      mondta:

      Az a jó munkahely, ahol nem várnak önfeláldozást (az a jó család is).

      Azért érdemes azonosulni a munkáltató céljaival, mert akkor olyan munkád lesz, amit meggyőződésből csinálsz, értelmet találsz benne, és ettől elégedett leszel, ami jó neked is és a környezetednek is (ide értendő a munkáltató is). Ez jó állapot, érdemes megtapasztalni.

  3. Belavoltam
    mondta:

    Sok gondolatot olvastam a quiet quitting-rol a linkedin-en. A cegvezetok, menedzserek persze egybol ova intettek tole mindenkit, es ecseteltek, miert jo az (a cegnek), ha a munkavallalo odateszi magat, es belead apait, anyait.

    Pedig nem tunik igazsagtalannak, ha a dolgozo csak annyit tesz bele, amennyire megfizetik, aztan 5-kor elindul hazafele. Az megint mas, ha a cegnel megvannak a nem is feltetlen cak anyagi osztonzok ahhoz, hogy emberunk tobbet tegyen bele.

    De ha valaki kapott egy jelkepes (pl. 5%) fizetesnovelest a jelenlegi inflacio mellett, akkor igazsagos-e, ha a teljesitmenyet a korabbi 80%-ra csokkenti? Szerintem igen.

    Btw. mi volt az a 2 szakterulet? Kivancsi vagyok 🙂

    1. jobangel
      mondta:

      Marketing és minőségbiztosítás 😀

  4. Mérnök az utcáról
    mondta:

    Kedves Jobangel!

    Az a quite quitting nem a quiet quitting akar lenni?

    1. jobangel
      mondta:

      Javítva, köszi!