Beszóláskultúra

Beszóláskultúra

A címbeli kifejezést egy csapatépítő tréningen hallottam, sok érdekes magyarázattal együtt. Azért jutott most eszembe, mert korábbi posztomra érkezett több olyan privátban írt beszámoló is, amiben mások másfajta élményeiket osztották meg velem ugyanerről a tréningről, enyhítendő sommás kommentjeimet a leírtakhoz. Nem enyhült.

Lehet, hogy túlzásnak tűnik, amit néha egy élménybeszámolón hallunk. Egy valami biztos ilyenkor: aki ott volt, átélte, úgy élte meg, ahogy leírta (leírták). Nyilván ez nem objektív, egy élménybeszámoló sosem lehet az. Ezért minden beszámolónak igaza van. A tanulsága pont ebben rejlik.

Hogy különböző emberek különbözően értékelnek dolgokat. Az alapvető cél az adott tréningnél az lehetett volna, hogy a sorstársak is segítsék egymást, megadják a ’nem vagy egyedül’ érzést, és a megerősítést, hogy érdemes küzdeni, de valami egészen más jött ki belőle. Ez nem a résztvevők, hanem az ott lévő szakértők(?) egyértelmű hibája. Más emberek más karriertanácsadókról is mondtak már hasonló borzalmakat nekem. Attól tartok, hogy a karriertanácsadó, coach szakma sincs a csúcson Magyarországon… Az sosem lehet cél, hogy a segítségre szorulókat, esetünkben a segítséget keresőket ledorongoljuk. Mivel a szakértők ezt nem kezelték, most pár általános tudnivalót én szedtem össze az alábbiakban, úgy hogy se coachnak, se képzett tanácsadónak nem kell hozzá lenni, hogy mégis eredményesek legyünk:

–    Amit te ártatlan tréfának, vicces beszólásnak gondolsz, ahhoz lehet, hogy a másik ember másfajta élményeket társít, és mély sebeket okozol neki.
–    Amit te racionális tanácsnak gondolsz, az a másik számára lehet egy teljesen elutasítandó kényszer. Hiába racionális az érved, ő nem akarja elfogadni, mert megvan rá az oka (adott esetben a levélírót költözésre akarták rábeszélni, de ő nem akar költözni, és kész, erre valószínűleg megvan a maga racionális oka). A tanácsnak mindig igazodnia kell a tanácsot kérő által még elfogadható változáshoz. Pl. ha költözni nem akar, szakterületén nincs helyi állás, milyen más pozíciót tud elfogadni? Mindig arról kell beszélni, mit lehet tenni az adott helyzetben, nen arról, mi merre tolnánk szegény kérdezőt.

–    Egy rosszul sikerült vicceskedést vagy „tanácsot” nem üthetsz el azzal – magadat mentve – hogy a másiknak nincs humora, és nem nyitott új dolgokra. Mert ez csak plusz egy (két) beszólás, nem jut előbbre vele. Ilyenkor a bocsánatkérés lesz a megfelelő válasz.
–    A bocsánatkérés sem megoldás mindig: az nem megy, hogy vagdalkozol, ütsz-vágsz, még ha csak szavakkal is, majd bocsánatot kérsz, és el van boronálva. Nincs. A bocsánatkérés nem törlés, nem felülírás, csak egy gesztus, hogy beláttad: ezt nem jól tetted. Attól még nem lesz jó. Csak segít mindkét félnek továbblépni.
–    Ha már tanácsot adsz, adj úgy, hogy hiteles légy: ha az adott témához gyakorlati tapasztalatod, tárgyi tudásod van, hivatkozz erre. Ha nincs, inkább ne adj tanácsot!

–    Ha nem kéri, ne adj tanácsot! Ha majd kéri, akkor felkészült rá, hogy esetleg kritikát mondasz, szembesíted azzal, hogy rosszul csinál dolgokat, de akkor is elvárja, hogy kapjon használható, jó tippet! Lehet, hogy felkészült erre, de mégis légy kíméletes ilyenkor is.

–    Hogy te mit tennél, az nem fontos, mikor tanácsot adsz, véleményt mondasz. Nem te vagy ő. Nincs helye az „én a te helyedben” gondolatoknak. Nem ismered a gyerekkorát, a preferenciáit, negatív élményeit, fájdalmait, örömeit, hogy mi fontos számára és mi nem. Ezért nem érted, miért tiltakozik valami ellen, ami neked kézenfekvő megoldásnak tűnik. Ha már segíteni akarsz, akkor kérdezz: neki mi fontos, ő mit tesz azért, hogy eljusson, ahová akar. Ha egyáltalán tudja, hová akar. És lehet, hogy belátja: ami ellen tiltakozik, az mégiscsak jó megoldás.

–    Feszült helyzetet vicceskedve feloldani nem mindig lehet, ezért nem érdemes kockáztatni. Példa erre egy volt gimis osztálytársam, aki az évismétlést elkerülendő, pótvizsgázott szóban a tanáraink előtt. Az egyik, igen alacsony EQ-jú tanárunk látta, hogy feszült, poénkodni kezdett. Osztálytárs még jobban begörcsölt, megbukott, évet ismételt. Feszült helyzet feloldására a törődés kimutatása mindig jobb, az nem mehet mellé, ellenben a viccel. Egy egyszerű, „hogy érzed magad” kérdéssel, vagy egy sima „menni fog” biztatással könnyen eredményre lehet jutni.

–    Ha valamit valaki rosszul csinál, és te tudod, hogy másképp jó megoldás születne, azt kellő diplomáciával közöld. Nem mondhatod, hogy „hülyeség, amit gondolsz”, de azt igen, hogy te úgy gondolod, hogy … Ezzel eléred, hogy anélkül, hogy lehülyézed az ő ötletét, a sajátodról kezdesz beszélgetni, gondolkodni, vitázni vele. Az egyértelmű üres kifogásokat ugyanígy kezeld. Földbedöngölés helyett pozitív ígéretekkel dolgozz. Kedvenc példám a sportra „buzdító” írások: ’ez csak kifogás’, ’mindenkinek van napi x órája’, ’csak akaraterő kell’ ’csak akarni kell’ stb. – no, ezektől valószínűleg még soha senki nem vett fel futócipőt. Ha azt mondod, hogy kezdj el futni, mert jobb lesz a testtartásod, közérzeted, egészségesebb leszel, és egyébként is jó buli, az talán segít.

Az, hogy miért ne szóljunk be valakinek, teljesen egyszerűen megindokolható:

– Mert az áldozatnak rosszul esik, rosszul érzi magát tőle. Ha ez nem elég indok, mert nem érdekel más lelkivilága, sikere, akkor gondolj a sajátodra:

– Ha a beszólásod “jól sikerült”, egy sértődött, duzzogó, téged mindenféle negatív jelzőkkel számontartó emberrel kell majd a jövőben együttműködnöd. Sikeres leszel így? Pedig elemi érdeked neked is, hogy együttműködést tarts fenn azokkal, akik a környezetedben vannak.

Írj te is!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. jobangel
    mondta:

    @nagybalfasz: ez érthető is. Ráadásul egy támadási felülettel kevesebb, tehát mindenképpen jó döntés.

  2. Névtelen
    mondta:

    @jobangel:
    Én például gyűlölök protekciós lenni. Gyerekkoromban voltam párszor szüleimen keresztül, egy élwtre elég volt, felnőttként mindig mindenben a hivatalos utat keresem. Ha más csinálja, akkor sem az zavar, hogy előnyhöz jut, hanem hogy erősítik a rendszer belterjességét.

  3. tralalala
    mondta:

    Egyébként rohadt idegesítő a “vicceskedő”, valójában passzív-agresszív kolléga, akin ha számon kéred a beszólogatásait, akkor egyből jön a “jaaj neked nincs humorérzéked”.

    De mondjuk én voltam a másik oldalon is, még régen edzésen egy sráccal tök jópofán szívtuk egymás vérét, legalábbis én azt hittem, hogy neki is jópofa. Egyszer meg kiakadt, és elkezdett velem üvöltözni, hogy mi a fasz bajom van, hogy mindig őt baszogatom, pedig őszintén azt gondoltam, hogy jópofaság. Na akkor eléggé szégyelltem magam 😀

  4. jobangel
    mondta:

    @pippa2011: Ez bizony sokszor így van. Aki “protekciós” arra kígyót-békát, de azért sokan maguk is szívesen lennének “protekciósok”.

    Az empátia tapasztalataim szerint nagyon ritka tulajdonság, bár minden CV-ben benne van, és egyetlen álláshirdetésben sem szerepel. Jó hír, hogy ez némi tréninggel tanítható. Néha egyébként ha nem is lúzerség, kifejezetten hátrány (én pl. egy realisztikusabb filmet sem tudok megnézni, mert még 10 év múlva is sajnálom a szereplőt… Pocsék behajtó lennék, mert megsajnálnám az adóst stb. – nem mindig előny)

  5. pippa2011
    mondta:

    Az empátia lúzer dolognak számít – amíg nem az illető bajáról van szó. A protekció is felháborító, de a saját ismerős persze tegyen be valahova. A szálka és a gerenda mindennapos találkozásai.