A mérgező munkahelyek és az „érdekmatek”
Az állásinterjú jelentősége az álláskereső szempontjából az is, hogy felmérje: _neki_ jó lesz-e az az adott pozíció, munkahely. Nagyon rövid idő alatt, formális viselkedéssel, szóhasználattal, úgy, hogy a szakmai jövője múlik rajta. Természetesen nem lehetetlen jól csinálni, de kell hozzá tudatosság, rutin, merészség – néha akár pofátlanság 🙂
Amikor valaki benne van egy állásban, és nem esik jól neki benne lenni, egyből jön, hogy a főnök alkalmatlan, rossz ember (pszichopata, nárcisztikus stb.), a munkahely konfliktusos, stresszes, kizsákmányoló, szorongást okoz, „mérgező” –nőimagazinosan semmitérő mondások ezek így. Laikusan könnyűnek tűnik ezt megoldani, ne legyünk ilyenek és kész. De néha még az ilyen cégek vezetői sem tudnak ellene tenni… Mert szinte nincs is eszköztáruk megoldani mindezt: multiban érdekek és célok globálisan definiáltak, és a szervezet felépítése, a teljesítménymérés is. Vagy, mert kis cégben a tulajdonosok, vezetők érdeke és a cég érdeke nem egyértelműen megfeleltethető egymásnak. Hogy miért nem hagyják ott? Mert pl. mégiscsak próbálnak változtatni, elhivatottságból is küzdenek… nem minden rossz munkahelyet vezet rossz vezető.
Állásinterjún többnyire szimpatikus, kedves, intelligens emberekkel találkozunk. Nehéz észrevenni a rejtett frusztrációjukat, mert ők már alkalmazkodtak valahogy a nyomasztó környezethez. Csak azt érzed, hogy valami nem stimmel… Tőlem szokatlan módon azt tanácsolom, hogy ha megmagyarázhatatlan rossz érzésed van a leendő vezetőddel beszélgetve, ne keress észérveket, hanem engedj a megérzésednek. Hagyd ki a „lehetőséget”. Ami első pillanatban rossz érzéssel tölt el, az később sem fog megjavulni.
A mérgező munkahelyekkel a vezetéselméleti szakirodalom sokat foglalkozik, szakcikkek sorolják a jellemzőket:
Miért akarja elhagyni a jelenlegi munkahelyét?
Kínos állásinterjúkérdésként említik az álláskereső ügyfeleim ezt, amire külön felkészítést kérnek tőlem. Már a címbeli módon feltett kérdés is manipulatív, lelkiismeretfurdalást ébresztene, de ne hagyd magad.
Itt szabad igazán őszintének lenni – és diplomatikusnak is kell lenni egyben. A kérdésre úgy kell tekinteni, hogy a célja az, hogy megtudják, mivel tudnak téged ott tartani, milyen elvárásaid vannak egy cégnél, mit nem kapsz meg, ami miatt akár váltani is hajlandó vagy. Nem kell mentegetőzni, magyarázkodni, manapság már nem udvariatlan dolog állást váltani. A félelem a régi világ beidegződéséből ered, hogy aki felmond a munkahelyén, az nem akar dolgozni, és hát mit képzel…. Ez kb. 50 éve nem releváns – mégis sokakban ott a gátlás, és akkor erről állásinterjún beszélni fesztelenül, ahol a karrierünk újabb lépése dől el… értem, hogy nem tűnik könnyűnek. Mégis, itt az ideje letenni ezeket a félelmeket.
Szabad elmondani, ha rosszul érzed magad a cégnél, ha valami nem felel meg, hiszen, ha minden jó lenne, nem váltanál. De semmiképp se legyen sárdobálás, átkozódás!
Folyamatos fejlődési lehetőség: kérdezz róla állásinterjún!
Amennyire konkrétak az elvárások egy-egy álláshirdetésben, az „amit kínálunk” fejezet pont annyira gyenge, és sablonos… A sokszor körberöhögött „versenyképes fizetés” (ami akkor a legviccesebb, ha fizetési igényt is kér megadni a hirdető…) mellett a „folyamatos fejlődési lehetőség” is gyakori lózung.
Gonosz módon én mindig komolyan veszem és vetetem az álláskeresőkkel, így szegény munkáltatók kénytelenek lesznek legalább állásinterjún konkrétumokat mondani.
Tipikus állásinterjú-hibák 2020-ban
A munkaerőhiány nem múlt el nyom nélkül az interjúztatók lelkében sem. Már másképp kell állásinterjúzni, mint munkaerőhiányban, de úgy már sohasem kell, ahogyan az előző válságban kellett.
Egy kis „történelmi” áttekintéssel kezdeném, mert hasznos, ha megértjük, miféle satuban vannak most a munkáltatók. Ha ezeket álláskeresőként látjuk, értjük, sikeresebbek lehetünk az állásinterjúkon.
-
Állásinterjú a hirtelenjött kapitalizmusban
A rendszerváltás körül sokan veszítettél el a munkájukat, elindult a privatizáció, sok magáncég próbált megfelelő embert találni. Százszámra jöttek a CV-k egy álláshirdetésre, és 5-6 embert meg is hallgattak belőlük, de munkáltatói oldalon azt keresték, ki miért nem lesz jó. A legkisebb kockázat akkor volt egy új kollégában, ha minél inkább meg tudott felelni mindenféle elvárásoknak, még akkor is, ha azok irreálisak vagy törvénytelenek voltak (túlóra vállalása kifizetés nélkül, „hozzál számlát üzemanyagról” stb.) A nagy megfelelési kényszerben és valós kiválasztási tapasztalatok híján kétes színházi fellépéssé alakult az állásinterjúzás, mindenki azt mondta, amit kell. A sok egyforma válasz után felvették azt, aki a legszimpatikusabb, legközelebb lakik, legszebb, legtöbb törvénytelenséget hajlandó elviselni stb. A diszkrimináció jó terepet kapott így, hiszen ha szakmai alapon nem lehetett dönteni a zsarnok tanár rettegett vizsgájává silányított állásinterjúkon, akkor maradt ez. Az álláskereső csak túlélni akart, valahol végre egy állást találni, az ő célja a megfelelés volt.
Jutalékos fizetés vagy átverés?
A munkák egy jó részénél az értékesítési teljesítmény pontosan mérhető és ösztönözhető, jutalmazható, eredetileg erre lett kitalálva a jutalék. Ami persze az idők során és a kis magyar valóságunkban úgy torzult, hogy kevés munkavállaló érzi úgy, hogy jól jár vele – és minden munkáltató jóljár, aki arra alkalmazza, hogy az értékesítés kockázatait (anyagi és reputációs) áttolja egy másik emberre. A legtorzabb verziója, a „0 Ft+jutalék, jó lesz, nálunk még senki sem járt rosszul”. Amellett, hogy ez nem is jogszerű, nyilvánvalóan simán csak nem is jó, tehát erre érdemes gondolkodás nélkül nemet mondani. Az ilyen munkáltatók jórésze persze ezt úgy interpretálja, hogy a munkavállalók félnek a teljesítményméréstől. Ebben van is némi igazság, de azért nem ez az egyetlen ok, amiért nehéz jutalékos modellre ember találni.
Van más állásajánlata is folyamatban?
Erre mit is kellene válaszolni manapság, hogy taktikailag is jó legyen, korrekt is legyen, jó állás is legyen belőle?
A régi „iskola” szerint erre azt kellett volna válaszolni, hogy neeem, dehogyis, csakis Önökhöz szeretnék jönni dolgozni, mert meg kell(ett volna) mutatni, hogy neked ez az állás kell, és hű, milyen elkötelezett vagy, életed és véred a cégért, amiről most hallottál először, az álláshirdetés szerint pedig „piacvezető”.
Ez persze munkanélküliség idején is hiteltelen és életszerűtlen válasz lett volna, de volt, aki ezt akarta hallani, és hallotta is, és lőn rossz állás hosszú időre… Akkor azt az állást fogadtuk el, amire hajlandók voltak felvenni, csak legyen bevételünk, ehhez igazítottuk a taktikát.
Most viszont, munkaerőhiány idején azt az állást fogadjuk el, ahol úgy látjuk, megtaláljuk a számításunkat.
Miért nem sikerült az állásváltás?
Az állásváltás alapvetően két okra vezethető vissza: az egyik, amikor évek alatt annyit változott a cég, a gazdasági környezet és a feladatok, hogy az már nem felel meg. A másik, amikor sosem volt jó az állás, mert már az elején melléválasztott vagy épp nem tehette meg, hogy válasszon, és benne ragadt.
A rosszul választott állások esetén azt szoktam először kideríteni az állásváltóval, hogy mi az, ami miatt biztosan rossz helyen van. A kevés fizetés egy racionális ok, azon túllépve mi van még?
Miért válaszolunk rosszul az állásinterjú-kérdésekre?
A HR-es állásinterjús szokásokat sokszor éri az a kritika, hogy színház az egész, és nincs is értelme. Leginkább az alábbi kérdések miatt gondolja ezt sok álláskereső – és ezek esetében egyet is kell értenem velük. Állásinterjú-stratégiákkal azt tanítom nekik, hogy ezekből hogyan lehet kimozdítani az interjúztatót, de sokszor azt látom, hogy nem akarnak kimozdulni. Munkaerőhiány idején nem jó ötlet ragaszkodni a rébuszos kérdésekhez, mert a világ változik, így az állásinterjúknak is változni kell. Mostantól üzleti tárgyalásként érdemes felfogni egy állásinterjút, nem „meghallgatásként”.
Arra vállalkoztam most, hogy álláskeresői szemmel megmutassam, miért is nem lehet jól válaszolni ezekre a kérdésekre
Munkaerőhiány: most akkor tényleg könnyű lett állást találni?
Természetesen nem lett könnyű. Csak másképp lett nehéz, és más pozícióból tudunk tárgyalni munkavállalóként. Partnerré váltunk a kiszolgáltatott lét helyett.
Ez jónak tűnik, de értenünk kell, hogy a munkáltatók szempontjai is megváltoztak. Harsogja a HR-szakma, hogy most aztán koncentrálni kell a munkaerő-megtartásra, ha valaki leszerződött a munkahelyre, jobb lenne, ha nem menne el valami apróság miatt, így aztán a munkavállalói jólléti intézkedések erősödnek.
A toborzás is megváltozott. Olyan embereket kell felvenni, akiket érdemes megtartani… Nem mintha nagy válogatási lehetőség lenne sok esetben, de azt tudjuk régóta, hogy a rossz katona rosszabb, mint a semmilyen.
Az üzleti életben ez azt jelenti, hogy ha egy cég abból választhat, hogy
Ez történik, ha állásinterjún jól kérdezel álláskeresőként
Azt, hogy ez egy sikersztori-e, majd mindenki maga eldönti, mindenesetre tanulságos. Velem esett meg, sokéve, így én sikernek értékelem: elkerültem egy bizonytalan, frusztrációkkal, stresszel telt helyet. Tanulságot most az elején vonom le: ha olyan válaszokat kapsz a kérdéseidre, amik nem tetszenek, akkor az az állás neked nem való.
Takarítottam a levelezésemben, és ráakadtam erre a kérdés-válasz e-mailre, amit egy közvetítő cég toborzójával folytatott állásinterjú után tettem fel.