Mosolyogj! A főnök a hülyéket szereti!
Még a 90-es években volt egy munkahelyem, ahol a titkárságon kitette az ott dolgozó fiatal asszisztenslány a faliújságra ezt a kis szösszenetet:
Vigyorgott is mindenki, mire belépett a főnökhöz, de szerencsére a teljes társaságban volt kellő humorérzék (beleértve a főnököt is), ügyfél meg nem járt arra, így nem értette félre senki. Most e kis plakát jutott eszembe, ahogy belekeveredtem egy beszélgetésbe az optimista álláskeresőkről.
Az egyik felvetés többeknek nem tetszett (nekem sem), miszerint van ám KÉMIA a kiválasztásban. Namost, randin biztos van, ott az érzelmek a főszereplők, de a munkatárs kiválasztása gazdasági döntés. Mint ilyen, ennek a fajta kémiának nincs helye. De kifejtette: hát az optimistább, mosolygósabb, sugárzóbb ember veszi fel mindenki, nem? Ez már egy másik probléma. Aztán persze a fókuszált figyelmem okán sorra jöttek szembe a feltétel nélküli optimizmusról szóló mémek, naplementés háttérrel vagy épp egy posztban fejtegetve, hogy „minden fejben dől el”.
Pozitív hozzáállás – hogy is van ez?
A hurráoptimista pozitivizmus manapság tort ül a józan ész felett. Ennek „örömére” egyre többször kell(ene) a megmentő álláskeresési segítő szerepét elvállalnom, és hát nem szoktam… Amikor én az álláskereséshez való hozzáállásról beszélek, annak nem sok köze van a hurrápozitivizmushoz. A gyakorlati megközelítés híve vagyok – az álláskeresés egy feladat, meg kell csinálni. Vannak erre jó gyakorlati módszerek, mint a tojásfestésre (ha már húsvét után vagyunk, ugye). De a tojásfestés sem úgy ment, hogy néztem őket, és majd az optimista hozzáállásom, reményem hatására szépen kirajzolódtak a mintáik 🙂
Tehát, amikor valaki jön, hogy már ennyi mindent próbált, de szerinte minden jó a CV-jével, és néha állásinterjúkra is hívják, állása ugyan hosszú ideje nincs, de ő reménykedik, akkor veszek egy mély levegőt, és megírom: a nulláról kell kezdenünk. Mert a remény nem stratégia, mégiscsak hiba lesz a módszerében. Talán a jó CV eljuttatja állásinterjúra, és az interjúztató nem azt kapja, amit a CV alapján vár. Akkor az a CV mégsem jó – neki. Az egy jó CV, ami nem róla szól, hanem valaki másról.
De a pozitív hozzáállással le is söprődnek az érveim időnként. Hogy neki az van, és mindenhol azt olvasni, hogy az kell. Brian Tracy és társai megmondták… Az, hogy ők sosem kerestek állást a mai Magyarországon, pl. kisgyerekes anyaként, releváns tény-e ilyenkor?