Női kiáltvány – Hölgyeim, hát normálisak vagyunk mi?!

Női kiáltvány – Hölgyeim, hát normálisak vagyunk mi?!

Megjelent a héten egy cikk az álláskereső nőket érintő problémákról, megszólaltattak benne engem is szakértőként. Feltettem a Linkedinre is, azért, mert minél több döntéshozó látja, annál jobb nekünk, nőknek. A linkemhez csak férfiak szóltak hozzá, csupa női problémákat értő, megértő, segítő kommenttel. És szörnyű felismerésre jutottam… 🙁 Mi nők – tisztelet a kivételnek – nem vagyunk elég szolidárisak egymáshoz, mi nők nem értjük vagy nem akarjuk érteni a bennünket érintő problémákat.

—–

Szóval, hölgyeim, csajok, lányok, asszonyok, anyák, nagymamák! Hallgatom/olvasom a beszámolóitokat álláskereső kalandjaitokról. Nőként, munkavállalóként, álláskeresési tanácsadóként, és megdöbbenek. Ismerjük a bennünket érő diszkriminációs tényezőket, és az állásinterjús kérdéseket, amelyekkel magánéletünk teljes kiteregetését várják el. Van-e férje, van-e gyereke, hány gyereke van, miért nincs gyereke, mikor lesz, lesz-e még? Hány éves is Ön? Többnyire elhangzik az is, hogy ezt egy interjúztató nő kérdezte az álláskereső nőtől. Nézegetem a Facebookon a kisvállalkozások álláshirdetéseit, amit az adott vállalkozócska ismerősei lelkesen megosztanak, nők is – nyilván, hiszen segíteni akarunk mindenkinek, ilyenek (is) vagyunk, mi nők. Még akkor is, ha egyébként a hirdetés kifejezetten diszkriminatívan, fiatal nőt vagy idősebb hölgyet stb. keresnek. Amikor szóvá teszem, hogy a diszkriminációs kitételeket hagyja el, mégiscsak úgy korrekt, a hirdető hölgyismerősei kérik ki leginkább maguknak. Hát mit képzelek én?! Döbbenten olvasom a védőbeszédet: Miért ne kereshetne olyan alkalmazottat, amilyet akar? A saját pénzéből? A saját vállalkozásába? Miért nem dolgozhat azzal, akivel akar?

És ha fiatal nőt akar, majd úgyis kiszórja a jelentkezők közül, aki nem az. Így a „szűréssel” direkt jót tesz a diszkrimináló hirdető – hab a tortán: ő is nő. És érvelnek a nőket hátrányba hozó szempontok mellett. Nők. Hölgyeim, hát normálisak vagyunk mi? Kikérjük magunknak a diszkriminációt, és támogatjuk is, ha ismerős vagy ismerős ismerőse csinálja? Álláskereső nőként méltóságunkat sértőnek érezzük a magánéletünket firtató kérdéseket, de interjúztató nőként feltesszük ezeket? Nincs bennünk semmi empátia egymás iránt? De nincs ám! (Tisztelet a kivételnek.)

Furcsa, hogy bármilyen internetes kommentfolyamban kerekedett vita nők között kétféle kimenettel rendelkezik: vagy megegyeznek a felek, vagy a vita hevében felróják egymásnak a „kétes” tulajdonságaikat: hogy az egyik elvált, a másiknak van/nincs gyereke, több gyereke van vagy kövér/sovány/öreg/fiatal/szép/csúnya, macskája/kutyája van, és miért nem aranyhala. Megintcsak: normálisak vagyunk mi? Egymást bántjuk olyan dolgokkal, aminek nincs köze a vitához, de mindenképpen a nőiségünket, privát szféránkat sérti? Miközben a vita tárgya az a rettentesen fontos kérdés, hogy melyik a jobb mosópor? Ha ezt megtesszük egymással bárhol, bármilyen alkalommal, akkor miért gondoljuk, hogy pont állásinterjún nem tehetik meg ezt velünk? Ha ezt a színvonalat teremtjük meg a napi életben a velünk való bánásmódra, miért gondoljuk, hogy majd a munkaerőpiacon más lesz a hozzáállás a nőkhöz?

Olvasom a munkavállalók, férfiak és nők véleményét, miszerint „csak női főnököt ne”. És nők érvelnek amellett, hogy miért nem jó, ha egy főnök nő. Racionálisnak tűnő érveik vannak: hogy egy férfi nem keveredik intrikákba (dehogynem), hogy a nők rivalizálnak (cégen belül a pozíciók rivalizálhatnak, nemtől függetlenül), hogy a nő a h…. p…. A szakmaiság meg szóba sem kerül? Majd csodálkozunk, hogy vezetői pozíciókra beadott álláspályázataink rendre a „nem nyert” mappában landolnak? Mi magunk terjesztjük a női vezetők elleni „érveket”? És eközben vezetők akarunk lenni, akiket szakmai alapon ítélnek meg? Hát normálisak vagyunk mi?

Hallgatom, olvasom a munkavállalókat, nőket és férfiakat, amikor kolléganőket jellemeznek egymás között. Hogy ez egy karrierista, ez egy fitneszlédi, ez egy … és hát egy nő hogy lehet ilyen? Más nők, idegenek is csatlakoznak, megerősítve: igen, ezek ilyenek. Hölgyeim, mutatunk ellenállást ilyenkor? Hogy legalább tudatosítsuk bárkiben, hogy az életvitelünk prioritásai nőként is pont annyira privátszféránkba tartoznak, mint férfi kollégáinké? Hogy egy nőnek pont úgy lehet fontos a szakmai fejlődés, mint egy férfinak? Hogy a család az nálunk is a privát szféra része, mint a férfiaknál? Legalább a szavak szintjén? Nem tesszük? Hát normálisak vagyunk mi?

Nő vagy, vagy „női” vagy? Beszélgetünk, hogy „női nőgyógyász”, „női pilóta”, „női informatikus”, „női főnök”? Mint a női fehérnemű? Megint, már a szavainkkal is kiemeljük, hogy nők vagyunk, majd utána említjük, hogy egyébként értünk is valamihez, így rombolva egyenlőségi lehetőségeinket. Orvosnő, pilótanő, főnöknő miért nem jó?

Fontos kiemelni: egyenlőek szeretnénk lenni, jogilag, a munkaerőpiacon, meg mindenhol máshol az életben. Egyenlő bánásmóddal, jogokkal, lehetőségekkel. De tudjuk azt is, hogy nem vagyunk egyformák a férfiakkal – már csak biológiailag sem, de még attitűdben sem. Másképp oldunk meg problémákat (de mindenképpen meg lesz oldva!), más problémáink vannak, másképp kezelünk helyzeteket. Ez viszont normális: nő vagy férfi, szakmai életben mindegy is, mindannyian egyéni hozzáállással, szakmai felkészültséggel, világlátással éljük privát és szakmai életünket. De ez nem a nő/férfi mivolton múlik, hanem az egyénen. Ettől lehet pont olyan jó egy adott szakterületen akár nő/ férfi, akár idős/ fiatal valaki. Egyenlőek akarunk lenni, nem egyformák. Úgy, ahogy vagyunk, nem kell változnunk, nem kell „megerősödni”, hogy egyenlők lehessünk, mert elvileg azok vagyunk.

Néha a ló másik oldalán huppanunk a porba: jön az „erős nő”, aki az őt ért sérelmek ellen lép fel. A fellépés érthető. De agresszívan, férfiakat megszégyenítő dühös erővel? Hát normálisak vagyunk mi? Felvesszük a férfiak rossz tulajdonságait a nőiségünk védelme érdekében?

Értsük meg: nők vagyunk, és ez nem baj, nem szorul magyarázatra, nem kell mentegetőznünk miatta a munkaerőpiacon (sem). Van szaktudásunk, vannak képességeink, készségeink, amik a munkaerőpiacon fontosak. És ezek a fontosak a munkaerőpiacon, nem más. Ha majd mi elhisszük ezt magunknak, elhiszik majd mások is nekünk. De ahhoz az élet minden területén nőként kell tisztelnünk egymást.

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Válasz szemétpasi hozzászólására

Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. Circus
    mondta:

    @Untermensch4: Erről már nem is beszélve. Mármint akkor, ha nem „csomagolás alapján választod az árut”…

    @jobangel: értem én, hogy mit mondasz, de akkor se kéne mindent „túlgondolni”
    szerintem mindenki nyugodtabb lenne odabenn 🙂

  2. Untermensch4
    mondta:

    @jobangel: „Egy nőben mindig ott a félelem, hogy nem néz ki elég jól vkinek…”
    Ez egy, a nő által önmagára alkalmazott előítélet. Hogy miért abszolút és kontraproduktívan irracionális, arra egy példa:
    Csoport női elemei közül az egyik kérdezi ugyanazon csoport egyik ffi elemét: Van ez a „XY”(az egyik nő). Trampli a járása, nem igazán jól öltözködik, nem is szebb az (csoport)átlagnál (akár összességében, akár testrészenként nézve), stílusa sem olyan „kurvás” vagy manipulatív. Mégis észre lehet venni (a nők által) hogy a pasik közül többen (egyéb relációkhoz képest aránytalanul sokan is) kissé vagy nagyon rá vannak hangolódva. Mi az oka ennek a jelenségnek?
    Az hogy a vonzerő nem a felsoroltaktól függ. Az vmi „megfoghatatlan”, a „csomagolás”, amit nagy erőfeszítéssel próbálnak fenntartani a nők, az a kisebbik hányada.

  3. jobangel
    mondta:

    @Circus: De, racionálisan igazad van. Viszont emberek vagyunk, a többségben vannak szorongások, félelmek, külsőségekhez köthető feszélyezettség meg szinte mindenkiben van. Az előítélet attól előítélet, hogy nincs racionális alapja 🙂

  4. Circus
    mondta:

    @jobangel: „Egy nőben mindig ott a félelem, hogy nem néz ki elég jól vkinek…”
    Egy munkahelyen nem a hozzáállás és hozzáértés a fontos? Mert, ha ez így van, ahogy írod, akkor ez kapásból igazol egy csomó előítéletet…

  5. pippa2011
    mondta:

    @qwertzu: Az egy másik generáció. 🙂 Mintha nem is egy bolygón élnénk, akkora a különbség, ezt el is feljtettem.

  6. szemétpasi
    mondta:

    @qwertzu: Szerintem a férfiak kevésbé beszélik ki a nőket. Ha mégis az inkább a kit vágnál gerincre a pénzügyről vagy szerinted ki térdelte ki magának a fizetésemelést típusú soviniszta dolgok. A magánéletben vájkálás, a különböző rosszindulatú pletykák, félinformációk terjesztése egyszerűen nem érdekli a férfiakat. Legalábbis az eddigi munkahelyeimen a férfi kollégák nagyban beletojtak a többiek magánéletébe.

  7. qwertzu
    mondta:

    @jobangel: Lehet hogy a férfiak kevésbé rágódnak a dolgon, de hogy a nők legalább annyit beszélik ki a férfiakat mint fordítva az biztos.

  8. qwertzu
    mondta:

    @pippa2011: Ha nem lenne alkalmam belehallgatni női kollégák beszélgetéseibe talán még el is hinném. Múltkor járt erre egy 19 éves junior, üzemeltetési kulimunkákat csinált. Azt a nyálcsorgatást…

  9. jobangel
    mondta:

    @Lady Scarlett: Köszi 🙂 Az alapítvány szívesen veszi az önkéntesek jelenkezését, a honlapján az elérhetőségeknél van telefonszám, hívja őket.

  10. Lady Scarlett
    mondta:

    Nagyon jó poszt! Jobangel nagyon tetszik amit csinálsz, de nem csak nekem! Egy barátnőm (emberi erőforrás tanácsadó mesterszakos kisgyerekes anyuka) érdeklődik a Jólét alapítványos munkásságod iránt. Önkéntes munkaerőként csatlakozna ha van erre lehetőség. Van főállása de ha a munkáltatója belemegy részmunkaidőben folytatná és mellette önkénteskedne. Hol tud elérni titeket?

    A poszt remek, nekem is nagyon tetszik. A legfőbb problémát én ott látom hogy a HR kiválasztásért felelős személyek nagyobbrésze nem emberi oldalról közelít

  11. Untermensch4
    mondta:

    @jobangel: „Egy nőben mindig ott a félelem, hogy nem néz ki elég jól vkinek, férfiaknál ez sokkal ritkább.”
    Ffiaknál ez máshogy néz ki, ott a falkán belül béta szintnél lejjebb kerülés a félelem tárgya.
    Egyébként a „nem néz ki elég jól vkinek” az mennyire szakmaisági szempont..? Lehet hogy jó ötletnek tűnik uniszexesíteni a ffiak és nők stílusát de nem biztos hogy jól is működik. Az „intrikus picsa”-szindrómát ffi is tudja produkálni (szerencsére nem voltam túl közel ahhoz a főnökömhöz aki erre a példa), a hiperagresszív bunkó pasit is elő tudja adni nő (ez mondjuk közvetlen munkatársam volt de mivel nem a munka rovására volt agresszív, engem pont nem zavart; az intrikus kolléganőket meg igen…).

  12. Untermensch4
    mondta:

    @pippa2011: ” magunkban, egyszer, talán első látásra megállapítjuk, ki a vonzó, de egymás közt, pláne fennhangon, nap mint nap sosem téma. „
    ” De tudjuk azt is, hogy nem vagyunk egyformák a férfiakkal – már csak biológiailag sem, de még attitűdben sem.” 🙂

  13. forumtroll1124711
    mondta:

    @jobangel: Ezt azért ne hidd. 🙂

  14. pippa2011
    mondta:

    @qwertzu: magunkban, egyszer, talán első látásra megállapítjuk, ki a vonzó, de egymás közt, pláne fennhangon, nap mint nap sosem téma.

  15. jobangel
    mondta:

    @qwertzu: Egyébként – nőként magamból kiindulva – tényleg nem. Egy nőben mindig ott a félelem, hogy nem néz ki elég jól vkinek, férfiaknál ez sokkal ritkább.

  16. qwertzu
    mondta:

    @pippa2011: „de egy nő ilyenkor joggal gondolja, hogy őt is folyamatosan figyelik, rangsorolják.”

    Mert ez fordítva soha nem fordul elő gondolom. LOL

  17. pippa2011
    mondta:

    @Yobbágy Fery: igazad van, és ilyen történeteket mindenki tudna mesélni, csak az baj, hogy az ismeretlen női jelöltről előre eldöntjük, hogy ő is egy intrika lesz.

    Azt már csak halkan merem mondani, hogy a férfiaknak is van szerepük a féltékeny légkör kialakulásában, csak nem veszik észre. Ha egész nap megy a flört, csipkelődés, stírölés, „a hosszú combú” és hasonló neveken emlegetés, mindez a többi kolléganő előtt. A férfiaknak ez szórakoztató, de egy nő ilyenkor joggal gondolja, hogy őt is folyamatosan figyelik, rangsorolják.

  18. Yobbágy Fery
    mondta:

    Az a baj, hogy a nők között a rivalizálás sokkal durvább (alattomosabb), mint a férfiak közt. Ms Műköröm simán kikaparná Ms Picsa szemét, ha tehetné, így viszont csak egymás háta mögött intrikálnak. Nem mondom, hogy mind ilyen, de ha egy közösségben van min. 2, hiába van még ott 5 normális, képesek teljesen megmérgezni a légkört.
    Volt főnököm is ilyen volt, neki is volt egy nemezise, komolyan képesek voltak olyanokon összebalhézni, hogy egymástól függetlenül egyszerre öltöztek zöldbe. Szerencsére a másik elment szülni, a főnököm meg kapott valami melót az olasz testvércégnél és elköltözött. Azóta sokkal szívesebben járok be dolgozni.

    Előző munkahelyemen meg anno kaptunk egy gyakornokot (aki történetesen nem csak fiatal volt, de szép és értelmes is). Hát szegénykém gyorsan menekült volna sírva, ha nem lettünk volna páran srácok is a csapatban (most abba ne menjünk bele, hogy a kisasszony manipulációban is jó volt, de azt az eszköztárát az elején még nem tudta kamatoztatni). Aztán végül elfogadták a csajok is, de eleinte igencsak ott volt az irígység a levegőben.

    És még mindig nem mondom, hogy minden nő irígy a többire, meg riválisként tekint rájuk, de hogy sokkal gyakoribb jelenség, mint a férfiak között, az biztos.

  19. pippa2011
    mondta:

    Az alapvető problémát a kiszolgáltatottságban látom.
    A magyar ember ebben szocializálódik, az iskolában, állampolgárként, mindenhol. Passzív elszenvedői vagyunk a körülményeinknek és ez meglátszik a munkahelyeken is. Aki vezető vagy tulajdonos lesz, ugyanezt adja tovább. Azt tekinti normálisnak, ha a beosztottja egyúttal a „leosztottja”. Ne legyen magánélete, véleménye, de még a betanítás is nyűgös. Nem munkatársat keres, akihez neki is kellene alkalmazkodni, hanem egy szerencsés embert, akinek megengedi, hogy ott dolgozzon, akinek kenyeret ad a kezébe.
    Itt jönnének a képbe a nők, akik pofátlanul nem a cégre áldozzák az életüket, hanem a kölkeikre. Pedig senki nem vágyik jobban egy munkahelyre, felnőtt
    társaságra, mint egy 5-8 évet gyesen töltő anyuka!!!

  20. Irbisz
    mondta:

    Jo poszt, az alapproblema a fejekben levö többevtizedes elmaradas a Nyugathoz kepest- meg azokban afiatalabb korsztalyokban is, akik pedig a rendszervaltas utan szocializalodtak.

    Az viszont hogy ki milyen fönök, az nem attol függ nö-e valaki vagy ferfi, hanem milyen ember altalaban.
    Egy nöi fönököm volt eddig, hat azt nem mondom hogy csupa szuperlativuszokban lehet rola beszelni, de messze atlag feletti volt, otthon az emberek 85-90%-a összetenne a kezet ha olyan fönöke lenne.
    A mostani szervezetvezetönk meg szinten nö, angol, hat azt kell mondjam, összeteszem a kezem hogy ö vezeti a szervezetünket. Ja, es ami igen fontos, te is rosszul hasznalod a fogalmat, ö nem fönök, hanem vezetö, noha neki mar ceges Porsche Cayenne jar.
    Eletem legpocsekabb vezetöje meg ferfi volt, eleg annyit mondani rola, hogy akkora gyöker volt, hogy bar eleg nyugodt ember vagy a hivatali eletben, de volt olyan ertekezlet közepen felalltam, szo nelkül kimentem es ravagtam az ajtot, minden asszertivitasom es remek sokszinüsegkezelesem ellenere 🙂