Álláskeresés traumák árnyékában – két történet, három tanulság
Van egy mondás, miszerint, ha a hobbid a munkád, többé nem fogsz dolgozni. Ebből levonják a következtetést, hogy a hobbi az olyan, hogy minden pillanatban jól vagy benne, és ha ez a munkád, ezt csinálod egész nap és még fizetnek is érte, akkor az már a kánaán. A mondás is rendesen félrevisz, a következtetés pláne.
Az álláskeresési téma, konzultációk, cikkek, interjúk, mint tevékenység, a saját választásom, imádom is csinálni. A munkám által valaki előrelép, jobb munkája, élete lesz. Ezért dolgozni jó! Ettől még kell bele energiát fektetni, tanulni hozzá, és ki merem mondani: időnként nem vagyok jól benne. Az alábbiak egyik tanulságát le is vonom elöljáróban: csak mert szereted a munkád, nem jelenti azt, hogy nem viselhet meg, vagy nem fáradhatsz el benne. De. Ez is egy iránya sok tanácsadásomnak, amikor nem értik a klienseim, hogy miért tapasztalnak kiégési tüneteket, ha a témát, a tevékenységet és a munkahelyet is szeretik, és fontos nekik, hogy sikeres legyen a cég és ők is. Hogy lesz ebből mégis kiégés? Ábrázolom, miért van mindez, saját történettel.
Építsünk csapatot! – vagy inkább ne?
A nyár a céges csapatépítők szezonja is. Kevesebb a munka a legtöbb üzleti szektorban, „a fű sem nő”. Építsünk hát csapatot! Csak nehogy meglepődjünk, mikor csapat helyett egymást utáló, sértődött kollégák jönnek vissza az elvonulásból. Sajnos, annyi tapasztalat a legtöbb cégben nincs erről, hogy rutinosan szervezzenek egy ilyet, és ne okozzanak vele brutális károkat. Igaz, külön cégek szakosodtak ilyen szolgáltatásokra, de ettől még a cégnek magának is nagy figyelmet kell szentelnie erre. A programlehetőségek száma végtelen, kalandpark, parasztolimpia, sárkányhajózás, extrém sportokkal megtűzdelt játékok stb. És mindezek néha nagyon rosszul sülnek el.