HR-esek panasznapja
Szeretném, hogy ha mindkét fél szóhoz jutna itt, és bár általánosságban az álláskeresők szorulnak inkább segítségre, ezt a bejegyzést akár egy „mit ne” gyűjteményként is vehetitek, kedves álláskeresők. Tény azonban, hogy sok-sok jogos panasz érkezik rátok a HR oldalról.
Tehát, most a HR-esek szemével nézünk végig jópár álláskeresői hibát.
Lennél te is kétkezi munkás?
Most nem megoldást, vagy tanácsot kínálok, hanem problémákat, kérdéseket. Mivel nem tudom a válaszokat, inkább csak gondolatébresztőnek szánom eme bejegyzést. Kíváncsi vagyok, másnak milyen ötletei, válaszai, megoldásai támadnak ezt olvasván.
Egyfelől már megy a siránkozás, hogy megemelték az érettségi követelményeket. Borzalom, a végén még egy kicsit tanulni kell az érettségiért. Ezért minden empátiámat bevetve sem tudom sajnálni szegény diákokat. A tanárokat sem, csakmert így hatékonyabban kell tanítaniuk.
Másfelől mindenféle fórumokon, blogbejegyzések kommentjeiben megy a sirám, hogy a fizikai munkának nincs becsülete, meg, hogy mezőgazdaságból kellene élni, de mindenki diplomás akar lenni, és könyvtár-ruhatár szakokat emlegetnek, hihetetlen rosszindulattal. Divat lett a diplomások szidása. De ezzel egyidőben mégsem vált divattá a fizikai munka megbecsülése.
Érdekes ellentmondások jönnek ki ebből a két felvetésből.
Esettanulmány: Jófejnek lenni tudni kell
Ebben a történetben a munkáltatót ismerem, így inkább az ő szempontjai érvényesülnek. Tanulság azért van.
Alkatrész-értékesítésre kerestek embert, az állást minimális követelményekkel hirdették meg, lévén nagyon speciális tudásra van szükség, pont ilyet nem nyújtanak sulikban, majd ők kitanítják az újoncot.
Minimum középfokú végzettség volt a kikötés, lévén a vevőkkel tudni kell beszélni, ill. időnként nehéz fizikai munkát is kell végezni, ezt is vállalnia kell a jelöltnek. Érdekes kiválasztás kerekedett ebből.
Esettanulmány: Amikor az én szavam is elakad…
Nyugdíjas hölgy kért tőlem tanácsot a fia érdekében.
A 46 éves kisfia géplakatosként végzett szakmunkásképzőben, állása eddig egyszer volt, de a céget felszámolták, így munkanélküli lett. Az édesanyjával él, aki eltartja, főz, mos rá, lakhat nála. A hölgy elmondása szerint fia „úriember” – idézet tőle -, aki nem bírja elviselni, ha piszkos lesz a keze, ruhája. Úgy gondolta, a biztonsági őr szakma jó lesz neki, beíratta hát 40 évesen egy ilyen tanfolyamra, de a fiúcskának nem tetszett, így nem végezte el. A hölgy kétségbeesve azt kérdezte, hogyan lehetne a kisfiát „állásba juttatni”.
Csak annyit tudtam válaszolni, hogy szerintem a kicsi fia talán akkor akar majd elkezdeni dolgozni, ha elég éhes lesz, és fázni fog az utcán, és a járda is kemény lesz fekhelynek. Én ugyanis a helyében kihajítanám az utcára, lévén lett volna már bőven alkalma arra, hogy tegyen magáért, ne a nyugdíjas anyján élősködjön. Humánusabb hozzáállással esetleg kérhetne hozzájárulást a konyhapénzhez, rezsiköltségekhez, szabhatna határidőt, hogy meddig maradhat még nála.
„De hát mégiscsak az én fiam, nem tehetem meg, hogy nem segítek…”
Esettanulmány: kitörés egy nehéz helyzetből
Erre a hétre esettanulmányokat gyűjtöttem, a tanulságok változatosak, a kommentelők véleménye kifejezetten érdekel. Főleg, ha más ötlete van az adott esetekre, mint amiket én felvázoltam.
Főszereplőnket nevezzük Klárinak, jó féléve találkoztam vele. 35 éves, dél-magyarországi kis faluban élő hölgy. Egy ötéves, tartósan betegnek minősített kislánya van, Klári tehát a gyermek 10 éves koráig fog GYESt kapni. A munkalehetőségek szűkösek, férje a közeli nagyváros gyárában dolgozik, naponta ingázik, nem túl nagy fizetésért. Háziállatok (baromfi, sertés) tartásával próbálnak segíteni magukon, tojás, hús „megterem” az udvaron, persze sok munkával, és az állatok takarmánya is pénzbe kerül. A házukat a szüleitől örökölte, kicsi, takaros, de egy felújítás-fűtéskorszerűsítés ráférne, ha lenne miből. Hiteltartozásuk szerencsére nincs, ellenben sajnos tartalékuk sincs.
„Magyarországon nincs munka”
Az a fajta kijelentés ez, amit szinte minden álláskereső elejt, lehetőségeitől, végzettségétől, és lakóhelyétől függetlenül. Természetesen ez is csak hangulatkeltésre elég, semmi másra nem jó, attól még senki nem kapott munkát, hogy ezt hajtogatta.
Nézzük a tényeket.
Pl. a legnagyobb állásportálokon lévő hirdetések számát:
profession.hu — 4054 db állás, 1200 hirdető
monster.hu — 1000+ db állás
jobline.hu — 1841 db állás
cvonline.hu — 4358 db állás, 1159 hirdető
(Adatok gyűjtve: 2012.03.12. 21:00)
Még ha vannak is átfedések, ez jelentős mennyiségű állás (bár tény, hogy jóval kevesebb, mint amennyi munkanélkülink van). Alant pár gondolat minderről, ezúttal kevésbé ostorozós stílusban (már kitomboltam magam 🙂
Ébresztő, álláskeresők!
Az előző posztomban a HR oldalt ostoroztam, de már akkor is említettem, hogy mindkét oldalon nagy a baj. A HR gőgje mellett az álláskeresők ellenséges hozzáállása sem segíti, hogy minél többen találjanak jó állást. Az álláskeresők egy része ugyanazokat a kiszólásokat dobálja be minden álláskeresésről, HR-ről szóló blog kommentjeibe, egymást hergelve. Az eredmény az, ami a képen is látható. Akit kellően felhergeltek, a vesztébe rohan. Néhány példa ezekre a hergelő mondatokra:
„Minden meghirdetett állás csak kamu, úgyis ismerős kapja, kár jelentkezni!”
„A cv csak a HR-esek kitalációja, hülyeség az egész!”
„A motlevél csak lózunggyűjtemény, azt veszik fel, aki legjobban tud közhelyeket puffogtatni”
„Már vagy 100 helyre jelentkeztem, vissza sem jeleznek, nincs értelme”
„Magyarországon nincs munka”
Akik ezeket hirdetik, mára elérték, hogy szinte mindenki retteg az álláskereséstől, a munkanélküliségtől, gyűlöli az álláskeresési procedúrát. Akinek volt némi önbizalma, azét letörik, akinek nem volt, csak még mélyebbre rántják a pesszimizmusában. Kinek jó ez a fajta hergelés? Legyünk már észnél, emberek! Alant pár józan cáfolat.
Az álláskeresés, mint tantárgy
Ez egy politizálásmentes blog, és az is marad, ellenben egy dolog most nagyon bántja az álláskeresési „tanácsadó” lelkemet.
Mostanában sokat írnak arról, miket tervez tanítani az új alaptanterv, példaként még a családi üdülés megszervezése is előkerült, később meg a lovasoktatás. Bezzeg az álláskeresés nem!
Pedig milyen szép is lenne, ha önbemutatást, önéletrajzírást, állásinterjúzást, motivációs levél fogalmazását, AC részvételt is tanítanák, pl. heti 1 órában, középiskolától. De tervben sincs ilyesmi. Még néhány generáció biztosan nem iskolában tanulja azt, ami az egyik legfontosabb a jövője szempontjából.
Szerencsére van net, és ezáltal néhány jó gyakorlat, ami segít abban, hogy megtanuld olyan természetesnek venni az álláskeresést, mint a közértben vásárlást. Ezeket adnám házi feladatnak, ha én lennék az álláskeresés-tanár:
A szürkezóna veszélyei
Ez egy másik jellemző csapdahelyzet, amibe nagyon sokan belemennek/belekényszerülnek, érdemes róla egy kicsit beszélni.
Arról a helyzetről van szó, amikor a munkáltató ajánlata tartalmaz egy bruttó összeget és egy „zsebbe” részt. Ez a fajta ajánlat tagadhatatlanul létezik, sokan találkoznak vele, de a legfontosabb, amit ki kell jelenteni róla, hogy TÖRVÉNYTELEN, ILLEGÁLIS.
Mint ilyen, elfogadhatatlan.
Eddig volt az idealista rózsaszín köd, és most jön a valóság, mikor az álláskereső kényszerben van, mert vagy így lesz állása, vagy sehogy. Ilyen esetben az alábbiakat kell mérlegelni:
Aki mer, az nyer – csodák pedig vannak!
Valentin-nap alkalmából ma minden úszik a rózsaszín boldogságban, én is pár happy sztorival szolgálnék ezalkalomból. Azért persze nekem mindenről az álláskeresés jut eszembe, ezért most is álláskeresős iromány került ki a billentyűzetemből.
Az álláskeresést sokan reaktív tevékenységként végzik, azaz a többség böngészi a hirdetéseket, és ha talál megfelelőt, jelentkezik. Ez jó, de néha nem elég hatékony. Pl. ha nem hirdetnek a leendő munkáltatók, mert drága, mert bíznak benne, hogy a környezetükben majd találnak valakit (ismerős ismerősét), vagy ajánlanak nekik valakit. Ezért néha a reaktív keresés mellett érdemes proaktívnak is lenni, elébe menni a dolgoknak.
Pár sikersztori következik.