Az embernek kél káromkodni kedve…
A József Attila-i idézet ellenére nem irodalmárkodni fogok, a káromkodást viszont ezzel letudtam, innentől már csak a sorok között… Két tanulságos eset jött most össze, ami a közvetítők (a.k.a. „fejvadászok”) iránti bizalmat rendíti meg, de álláskeresői és toborzó/közvetítői nézetből is van mit tanulni belőle. Array
De én nem is keresek állást!
A passzív álláskeresők megszólítása lett a HR-esek, toborzók új kihívása, mert ugye már nem jönnek százával az önéletrajzok egy-egy helyre. A passzív álláskereső viszont nehéz eset: nincs fent az önéletrajza állásportálokon, Linkedinen talán aktív, de nem a profilját frissítgeti, hanem kommentelget, beszélget, kapcsolatot épít. A munkahelyén alapvetően jól van, talán néha idegesítő számára egy-két dolog, de a váltás még fel sem merült benne. Neki bizony el kell adni egy állást, egy új pozíciót.
A másik oldalról ez úgy néz ki, hogy egy munkavállaló egyszercsak kap egy megkeresést. Nem gondolt állásváltásra, és sok esetben, „á, minek ez” felkiáltással még csak nem is válaszol a megkeresésre. Ez a legrosszabb, amit tehet.
Kincskereső közvetítők
Mint már egyszer saját történetemen keresztül bemutattam, a toborzók, közvetítők érdemi segítséget tudnak nyújtani az álláskeresőknek az álláskeresés folyamatában. Az álláskeresők oldaláról egy toborzó, közvetítő cégről legtöbb esetben csak annyi látszik, hogy kapott egy keresési megbízást, felad egy sablonos álláshirdetést, vár egy kicsit, majd interjúztat néhány jelöltet a beérkezett jelentkezőkből. Akik megfeleltek, következő körben már a megbízó cégnél interjúznak, onnantól a közvetítő látszólag nem csinál semmit. A valóság ennél jóval összetettebb.