Az álláskeresés lelki gátjai 2. – Csak a kiegyensúlyozott emberek kapnak jó állást?

Az álláskeresés lelki gátjai 2. – Csak a kiegyensúlyozott emberek kapnak jó állást?

A múltkor foglalkoztam az álláskeresőket akadályozó lelki problémákkal, ennek céges oldali kezelése viszont nem maradhat ki, tehát most ezzel foglalkozom.

Tipikus céges „elvárás”, hogy kiegyensúlyozott, lelkes, boldog álláskeresőket vár egy-egy állásinterjú előtt, és minimális empátiát sem mutatnak azon jelöltek felé, akiket az önéletrajzuk alapján szakmailag alkalmasnak látnak. Vagy nem tudják, hogy kell kimutatni az empátiát, és leereszkedő, felsőbbrendű viselkedés lesz belőle. Megint nem érdemes kitérni arra, hogy kik viselkednek így az interjúztatók közül, mert mindenféle szakma, mindenféle pozíció képviselői. A leggyakoribb panasz álláskereső nőktől a férfi interjúztatókra érkezik hozzám (szakmai vezetők, cégvezetők), álláskereső férfiaktól a HR-es nőkre… Mintám ugyan nem reprezentatív, de azért mégiscsak jelez valamit…

Vissza a fősodorba: vajon miért gondolja bárki is, hogy egy rossz állásban, kiégés utolsó fázisaiban lévő ember majd lelkileg kiegyensúlyozott lesz? Vagy egy sok hónapja állást kereső? Egyáltalán miért is elvárás ez? Minden cég minden dolgozója ezernyi lelki problémát cipel, anyagi, családi, párkapcsolati problémák, gyász, egyéb lelki válságok. És mégis elvégzik a munkájukat, valószínűleg jól, ha még a cégnél vannak. Miért lenne ez más az álláskeresőkkel? Sőt. Az álláskereső egyik legfőbb problémája, hogy nincs állása vagy nem megfelelő állása van. Ez a probléma azonnal megoldódik, ha megkapja az adott állást. Ez pedig hogyan is fog hatni rá? Egy probléma megoldva, viszonylagos anyagi biztonság hamarosan érkezik. Kérdés-e még, hogy lelkesedni fog-e a lehetőségért?

Azt viszont ne várjuk, hogy álláskeresői lelki állapotából biztosan egy vidám, mosolygós, lelkes jelölt érkezik az állásinterjúra. Egy bizalmatlan, sokszor csalódott, kudarctól rettegő, szorongó jelölt fog érkezni – még akkor is, ha ez épp nem látszik rajta. Nem az a kérdés, hogy ezek az érzések megvannak-e benne, csak az, mennyire erősen. Ha optimista személyiség, lelkesedni is fog, bizakodó is lesz. Ami egy pillanat alatt törhet meg, egyetlen rossz szóra, arckifejezésre.

Kiegyensúlyozottságot várni egy ilyen helyzetben teljesen abszurd: ha fentieket tudjuk, miért gondoljuk, hogy a válság, a kényszerhelyzet nem hat az álláskeresőre? Ha pedig tudjuk hogy hat, akkor meg miért alakoskodnak a toborzók tökéletesen kiegyensúlyozott, lelki harmóniában csillogó jelöltet várva? Nem fog ilyen jönni. Lesz, aki pl. a tárgyalási profizmusával fogja leplezni a félelmeit. Lesz, aki nem tudja majd leplezni.

Pozitív hozzáállás az állásinterjún

És akkor jön egy másik hiba az interjúzásban, amiről elsőre nem is tűnik fel, hogy hiba. Az interjúztatók jórésze megpróbálja valahogy oldani a jelölt feszültségét, de néha több kárt csinál, mint hasznot, mert valójában nem érti meg az álláskeresőt. Tudja, milyen problémái vannak, tudja, hogy válságban van, de nem érzi. Pl. empátiáját, pozitív hozzáállását bizonyítandó az interjúztató dicsérni kezdi a jelöltet, hátha ettől majd jobban érzi magát, nem feszeng annyira. A szorongó jelölt megdöbben, megpróbálja helyretenni a maga (egyébként téves) énképét, amit már „elfogadott”: dehogyis jó szakember ő, még rengeteget kell tanulnia! Ó, nem is volt olyan nagy durranás az a projekt! Álszerénység? Megrettenés az esetleges magas elvárásoktól? Mindenesetre ezzel ellent is mondott az interjúztatónak, ráadásul szükségtelenül, és valószínűleg sikeresen le is alkudta a saját fizetését előre 🙁 Az interjúztató meg hirtelen furán kezdi érezni magát ekkora ellentmondást látva. Mert az értékelés ténye maga – még ha pozitív is – azt sugallja a jelöltnek, hogy értékelni csak felsőbbrendű pozícióból lehet (ez nem feltétlenül van így, de akkor is így érzi).

Szintén sok interjúztató gondolja, hogy jó ötlet a jelöltet biztatni, vigasztalni, de nem az. Az ilyen cselekedet egy vadidegentől általában azt sugallja, hogy az illetőnek kellemetlen hallani a problémákat, egy gyors „Majd kialakul, majd jobbra fordulnak a dolgok” szöveggel lerázza. A szorongó álláskereső székéből a biztatás már ennél erősebb sejtéseket is láttat: „úristen, tudja már, hogy nem kapom meg az állást, és már előre vigasztal? Úristen, mit rontottam el?” Ennek az interjúnak innen vége, el van rontva 🙁 Mert a biztatás azt érezteti, hogy a bajban lévő álláskereső túloz, rosszul fogja fel a dolgokat, bizonyos értelemben „bolond”. Ezért reagálnak néha ellenségesen a jelöltek az interjúztatók támogató és rokonszenvező megnyilvánulásaira, melyekkel jobb hangulatot akarnak bennük kelteni. Nem fog menni. Ugyanilyen rosszul fog elsülni a humorizálás is: az interjúztató az állásinterjú „gazdája”, neki szabad… Szegény jelölt meg csak a felsőbbrendűséget érzi belőle, és pánikba esik.

Ahogy az előző cikkemben is írtam, vannak, akiken csak az segít, ha felismerik a lelki gátjaikat, kezelik a sérüléseiket, és akkor talán előbbre tudnak lépni egy interjún. Az interjúztatónak nem dolga ezeket a problémákat kezelni, ne is próbálja meg mindezt állásinterjún. Elég, ha tudja, hogy léteznek mindenféle bajok, és amikor az álláskereső interjús teljesítményét értékeli, tudatában van ennek, figyelembe veszi mindezt. Az új kolléga a munkában teljesítsen, nem baj, ha az állásinterjún nem 100%-ot hoz. Arról kell meggyőződni, hogy a munkában rendben lesz.

Mit érdemes tennie egy interjúztatónak? Ne legyen leereszkedő, kerülje a dicséretet, vigasztalást, biztatást, humorizálást. Maradjon az üzleti tárgyalások stílusában. És persze ő is tegye félre a maga lelki problémákkal teli zsákját…

Folyt. köv: Ha már a pozitív hozzáállással sem lehet segíteni egy álláskeresőnek, akkor mivel?

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Írj te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. A Lesből Támadó Ruhaszárítókötél
    mondta:

    @jobangel: Ha ez az „egymást” kitétel igaz lenne, akkor én osztogatnék időpontot a cégeknek…. 🙂 De azért olyan kellemes dédelgetni a gondolatot, hogy ott egyenrangú felek találkoznak, kellemesen eldiskurálnak a másik jövőképéről, aztán elsejétől már új helyre hordhatod a kávépénzt…

  2. jobangel
    mondta:

    @A Lesből Támadó Ruhaszárítókötél: nem. Az állásinterjú elvileg arra kell, hogy felmérjük _egymást_. Tetszik-e neked a cég, tetszem-e én a cégnek. Szakmailag jó leszek-e ott, nekem, mint jelentkezőnek mutat-e jövőt a cég. Megpróbálták ezt szervezett, tudományos vonalra terelni. Kissé félrement 🙁 Ugyanez igaz a beszerzésre, eladásra is akár, annyi különbséggel, hogy a beszerzendő alapanyagnak pl. nem fáj, ha buta sztenderdek szerint méregetik 🙂

  3. A Lesből Támadó Ruhaszárítókötél
    mondta:

    @jobangel: Akkor itt körbe is ért a történet…

    Senki nem azért keres munkát, mert amúgy vígan megél a lottónyereményéből, csak már beleunt a világ körbeutazásába és kéne valami, ahol nyolctól négyig megmondják neki, hogy mit csináljon.

    Ergo mindenkinek arra megy a játék, hogy jövő hónapban legyen mit tenni az asztalra (ok, ha vannak tartalékok, akkor mondjuk fél év, vagy másfél év múlva).

    Akkor meg minek ez a túlmisztifikált párzási tánc, amit interjúztatásnak hívnak?

    Én dolgozni akarok, ti fizetni fogtok valakinek. Vegyetek fel engem, és akkor nem halok éhen, tisztára megéri!

    Ha cinikus akarnék lenni, akkor apukának azt is mondtam volna, hogy sajnos olyan felelőtlen embert, aki ennyire nem tudja beosztani az erőforrásait, hogy már a gyerek kajája van veszélyben, nos, ilyet sajnos nem tudunk alkalmazni. Akinek nincs semmije, az annyit is ér. Nem?

  4. jobangel
    mondta:

    @nagybalfasz: Durva leszek, de egyébként igen 🙁
    A pszichopaták is, és a tehetséges színészek is sikerrel indulnak. De még a szociopaták is (főleg ők: minél magasabb a tét, annál inkább elemükben vannak). Ők lesznek a be nem vált, próbaidőben kirúgott dolgozók. Vagy azok, akik mindenkin átgázolva egyre jobb pozícióba kerülnek.

    De nekem az a dolgom, hogy a normális ember találjon könnyen munkát.

  5. Eltévelyedés
    mondta:

    @nagybalfasz: Nos, igen, ők is jól teljesitenek az interjúkon. Lehet, hogy én is pszichopata vagyok.

  6. jobangel
    mondta:

    @A Lesből Támadó Ruhaszárítókötél: Náluk működik más. Pl. az, hogy őszintén elmondja, hogy jövő hónapban nincs miből kifizetni a gyerek sulikajáját, segített már egyszer biztosan.

  7. A Lesből Támadó Ruhaszárítókötél
    mondta:

    @jobangel: valami azt súgja, hogy ez 40-közeli férfiaknál 100 kiló környékén nem működne… 🙂

  8. Névtelen
    mondta:

    @Eltévelyedés:
    Akkor a legjobb jelölt egy pszichopata vagy egy tehetséges színész bármely állásra?

  9. jobangel
    mondta:

    @pippa2011: Ezek tanulható, fejleszthető dolgok. A képzett HR-esektől el is várnám, hogy megtanulják és tudják alkalmazni.

  10. pippa2011
    mondta:

    Erre most én is azt mondom, hogy idealizált helyzetek. Az emberek 15%-ának van ilyen magas érzelmi intelligenciája, és 10% használja, felvállalva ezzel, hogy a többiek szemében nem elég asszertív.

  11. jobangel
    mondta:

    @Eltévelyedés: Ezért írok le ilyeneket 🙂 Hátha jön az „aha” élmény sokakban. De volt már olyan, hogy elsírta magát az állásinterjún az ifjú hölgy, és felvették. Mert annyira őszinte volt, és annyira akarta az a munkát, hogy nem lehetett nem őt választani. Bevált, azóta is ott dolgozik 🙂

  12. Eltévelyedés
    mondta:

    A munkaadó ugyan tudja, hogy mindenkinek lehet mindenféle baja, de azért keres vidám, mosolygós, kiegyensúlyozott jelöltet, hogy lássa: A mindenféle lelki bajokat félre tudja tenni a jelölt. Ha az interjún állandóan elsírja magát, ha lehangolt, akkor nem számíthatunk nagyon másra a mindennapokban sem. Ki szeretne együtt dolgozni egy fancsali arccal? Én annyira nem. Mindenkinek megvan a maga baja, de ennek nem szabad hogy komoly kihatása legyen a mindennapi munkára.

    Hogy mit tegyen ez ellen az álláskereső? Ha a fentieket belátja, már jobb.