Mi újat lehet még mondani az álláskeresésről? – Előadói tanulságaim a Megoldásközpont Reziliencia konferenciájáról

Mi újat lehet még mondani az álláskeresésről? – Előadói tanulságaim a Megoldásközpont Reziliencia konferenciájáról

Tanácsadóként könnyű abba a hibába esni, hogy ami nekem egyértelmű, az másnak is. Ezért jó az olyan visszajelzés, ami teljesen ismeretlenektől jön, akik még sosem hallottak a Jobangelről, nem olvastak tőlem. Mert bizony én is egyfajta szakmai-kommunikációs buborékban pörgök, ami bár igen nagy, akkor sem hallatszik ki belőle az üzenet. A konferencia közönsége az emberi lélek működésével kapcsolatos gyakorlati tudást kereste, az előadók a reziliencia, azaz lelki ellenállóképesség kialakítására tették a hangsúlyt – ez volt a cél. Én meg jöttem az egzisztencia egy fontos elemével, a pragmatikus nézetből bemutatott karrierépítéssel, igazi furcsaságként.

Minden előadó kapcsán megkérdezték a közönséget, mi volt a legfontosabb üzenete szerintük az adott előadónak. Nos, nálam olyasmiket emeltek ki újdonságként, amiket szó szerint tizenéve mondok…

Az álláskeresés egy 8 órás munka

Ezt régen még az álláskereső munkanélküliek lenézése ellen fogalmaztam meg. Amikor még ilyen mondások terjengtek, hogy „aki dolgozni akar, az tud is”,

aminek jegyében a feketemunka, az álláskeresők preferenciáinak elfojtása, a fizetési igények letörése, a munkavállaló kihasználhatóságának megteremtése volt a munkáltatói és intézményi cél – mondván, hogy ez itt kérem a kapitalizmus (nem az, de ezt itt most hosszú lenne kifejteni). Az ilyen törekvések nem múltak el, csak az eszközök lettek kifinomultabbak: pl. a nők részmunkaidőbe kényszerítése, vagy az álláshirdetésbe bérajánlat kiírása pont ilyen eszközök manapság…

A 90-es évek végén még nem volt általánosan elterjedt az internet, a Linkedin meg pláne nem (2003-ban indult), a többség alig beszélt angolul, nem tudott mit kezdeni a PC-vel, az önéletrajzírás valami misztikus hablaty volt, és macerás, mert a nyomtatás sem volt elérhető, telefon még vezetékes sem volt az otthonokban, nemhogy mobil lett volna. Az első állásom megszerzéséről táviratban(!) értesített a munkáltatóm, az a bizonyos svéd multi. Jóval nehezebb munka volt az álláskeresés eszközök híján, mégsem ismerte el senki. És alig 30 évvel később ez még mindig újszerű gondolat… ez engem azért valahol sokkol.

Elvesztett állást nem gyászolunk!

Ezt többen vitatták, pont mert veszteségérzetet éltek át az állásuk elvesztésekor (ez normális), és egészen gyászig jutottak ennek megélésében (ide szerintem nem szabad eljutni).

Törekszem arra, hogy az állás elvesztése ne legyen érzelmi törés annak, aki hozzám fordul, ezért vittem be ezt a témát az előadásra. Ezzel a hozzáállással nagyon sok ember egzisztenciáját meg lehetne menteni. Ha az állásra úgy tekintünk, mint üzlet, nem úgy, mint érzelem, akkor ez működhet, és hosszú hónapok álláskeresését és a hozzá tartozó stresszt lehet megspórolni ezzel.

Ez egyből egy paradoxonba vezet, mert eközben fontos, hogy szeressük a munkánkat – addig, amíg lehet/szabad szeretni. Utána képletesen úgy dobni el, mintha sosem jelentett volna semmit, de mégsem felégetni a hidakat magunk után. Ezért sincs helye sem a gyásznak – és új divat szerint – a párkapcsolatokból átvett működésnek sem az állások kapcsán. Nem hozzátartozó, nem barát, tehát nem gyászoljuk. Nem életünk szerelme, tehát nem szakítunk vele fájdalommal, ha „elhagy”.

A kivezető út ebből leginkább az, ha mindenki tudatába kerül annak, hogy milyen szakmai értékei és készségei vannak, és hogy ezeket hogyan tudja más munkáltatónak eladni. Nem elfojtani kell a veszteségérzetet, hiszen az súlyos problémákat okoz, hanem olyan gondolkodásmódra lenne jó szocializálódni, ahol az állás elvesztése nem érzelmi veszteség.

Elfogadni is meg kell tanulni, nem csak kérni.

Optimistáskodtam egy kört azon az előadásomban, hogy végre nem szégyenletes dolog segítséget kérni. Eddig legalább eljutott a társadalmunk. Most már „csak” meg kell tanulni elfogadni a segítséget. Mert a szakértői segítség nem az, hogy együtt sírunk a másikkal. A segítség az empátia és az objektív nézőpont bemutatás együtt. Ha csak az első van, az inkább káros, elmélyíti az irracionális fájdalmában a segítségre szoruló álláskeresőt. Ha csak a második van, az hatalmi pozíció a „segítőnek”, azt talán hagyjuk. Az ott nem segítés. Ezt a fajta „segítést” gyakorolják pl. az ügyetlenül coachkodó elutasítók.

Azaz, hogy mit kell elfogadni, és mit nem, egy újabb nehéz kérdés lett. Néha a jó (objektív, szakmailag megalapozott) tanács nem az, amit az álláskereső hallani akar… és amit hallani akar, az nem is lenne jó tanács.

Melyik generáció hogyan működik a munkában és miért úgy?

Nem tudtam rá túl sok időt szánni, de az alapokat átadtam. A baby boomer, az X, Y és Z generáció együttműködésének megvannak a lehetőségei, és egymás jellemzőit megértéssel – sőt, tisztelettel – kell kezelni. Igen, a baby boomer is tisztelje a Z-st, de ehhez tudni kell, mit miért tesznek egyes generációk úgy, ahogy… könyveket írtak tele ezzel, nekem volt 2 slide-nyi időm erre. Mégis átjutott az üzenet, ezt sikerként el is könyveltem.

Vezetői csapdák

A főnöknek könnyű” hozzáállást próbáltam ezzel gyengíteni. Nem könnyű, másképp nehéz. A vezetőknek is megvannak a maguk karrierbeli, munkahelyi gondjai, ezek pedig jól tipizálhatók. Pl. az álláskeresők által szó szerint elszenvedett kiválasztási procedúra eredője az a probléma, hogy a vezető akkor is felelős a beosztottjai munkájáért, ha nem tud napi szinten rálátni erre. Vagy, hiába a rengeteg vezetőképzés, menedzsment-tudomány oktatás, az mind elmélet. A gyakorlatba ültetni sok munkával és tapasztalattal lehetne, viszont náluk egyetlen hiba is végzetes lehet a karrierjükre nézve – kevés bukott vezetőnek adatik meg második esély. A bukás pedig sokszor igenis önhibáján kívül történik. Ebből a nézetből már nem is olyan egyszerű vezetőnek lenni…

A „minden fejben dől el” hazugsága

A mérgező pozitívkodást egy pozitív pszichológiát tárgyaló konferenciára bevinni merész ötletnek, de nagyon fontosnak tűnt számomra, szerencsére a szervezők is támogatták ezt a témát. Az inkriminált mondás az egyéni felelősséget áldozathibáztatássá torzítja, aminél károsabb dolgot nehéz elképzelni.

Az önbecsülésnek része, hogy elfogadjuk a saját korlátainkat, azt, hogy nem vagyunk mindenre képesek. Nem fejben dől el, vannak objektív képességhatárok. Emellett aktuális a téma: rengeteg külső körülmény van, ami sodor bennünket valamerre (infláció, háború, járvány). A döntés a miénk, de azt, hogy miről kell dönteni nem mi választjuk meg.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Egyetértesz? Vitatkoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, pályaorientációban, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, nézd meg hogyan tudok segíteni eligazodni az álláskeresés útvesztőiben!  További információkért látogasd meg Facebook-oldalam, vagy kövess a Linkedinen!

###

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Válasz Maria hozzászólására

Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Jobangel: „A vezetőknek is megvannak a maguk karrierbeli, munkahelyi gondjai, ezek pedig jól tipizálhatók.”
    Ebben igazad van, csak valahogy megint megfeledkezel arról, hogy a vezetőknek egészen más és jóval magasabb kompenzációs csomag jár, mint a beosztottaknak. E csomag hivatott kompenzálni az általad „jól tipizálható”-nak jellemzett valamiket. A vezető részben a magasabb juttatási csomagot, részben a „jól tipizálhaó” valamiket mérlegelve fogadta el a vezetői pozíciót. Nem kell tehát sajnáélnunk, különösképpen nem kell ideológiát gyártani „Jaj a szegény vezető…” kezdettel.

    1. jobangel
      mondta:

      Ez nem sajnálat, hanem empátia. Az állásinterjúk sikere is tud azon múlni, tudunk-e empatikusan állni a leendő vezetőhöz. Pl. kiderül, milyen problémák várnak majd ránk, és könnyebben döntünk jól arról, akarjuk-e. A kompenzációs csomag kapcsán is könnyű belátni: az ő működésüknek a tétje is nagyobb. És ha ők buknak, az nagyon sok ember karrierjébe is kerülhet még.

      Az pedig akár vezetőre, akár specialistára igaz, hogy amit elvállalt, pár éven belül már nem azt fogja csinálni, mert fejlődik a cég, a gazdaság, a szakma. Tehát, a „minek vállalta” nem valid igazán…

      1. Balfredo Alfredo
        mondta:

        Nem olyan régen még az álláskeresést és azon belül az interjút afféle adás-vételi aktusnak állítottad be, aminek tárgya a munkavállaló és annak munkaereje. Mostanra ebből egy empátiaparty lett 😮
        Az empátia szükségessége bizonyos mértékig igaz, de rögtön tegyük hozzá: a két fél közül annak kell empatikusnak lennie, aki kiszolgáltatott helyzetben van.
        Az szép dolog. hogy legyek tekintettel az interjúztatő személy vezetői pozícióból adódó nehézségeire. Ugyanakkor azt is elvárom, hogy értse meg: keveset akarok dolgozni és sok pénzt keresni. De valahogy nem értette meg senki 🙁

      2. jobangel
        mondta:

        Az empátia a sales egyik alap eszköze az eszköztárból. Keményebben fordítva, az álláskeresés-kollégakeresés is csak üzlet, az üzleti élet alapja pedig az érdek. Az érdekek felismerésében pedig sokat segít az empátia. (Képletesen kicsit felvenni a másik cipőjét…)

        Azt elég nehéz eladni, hogy keveset akarsz dolgozni, de sok pénzért, szóval ne mennyiségre gyúrj. Ha ez akarod, akkor olyat kell tudnod, amit kevesen tudnak, és ezt jó drágán eladni. Ez garantálja, hogy a „tudás hatalom” jegyében a munkád nem sok lesz, hanem értékteremtő, és ezért fognak fizetni.

      3. Balfredo Alfredo
        mondta:

        S ezzel megint ott vagyunk, hogy nem csak a munkaviszony, hanem az azt megelőző aktus is hazugságon alapul.
        Lehet mindenfélét mondani és gondolni, de a társadalom nagy része munkából és munkaviszonyban kénytelen megélni. Mert nem örökölt zsáknyi pénzt, mert a lakhelye szerint illetékes országban ismeretlen a feltétel nélküli alapjövedelem fogalma, mert …
        Amiket leírtál az általában igaz lehet. Összeszerelőországban viszont pont nem az 🙁

    2. Ez a szokasos felszines altalanositas. Kozepvezeto vagyok egy allami (de szakmai) hatterintezmenynel. Miert vallaltam el? Szakmailag erdekelt, es ugy gondoltam, ertelmes szakmai celokat lehet ezen keresztul megvalositani. Kompenzacios csomag?? Sokaig a Kit.-es fizetesi savom aljan voltam (most a kozepen), volt beosztottam, akinek magasabb fizetese volt (most csak olyan van, akinek a fizetese megkozeliti az enyemet – joval nyugodtabb munkakorulmenyek kozott). Annyi szabadsagom van, mint a kezdo beosztottaimak. Kaptam egy mobiltelefont, amin felhivhatnak barmikor, eloszeretettel hivnak is hoszzu hetvegeken, karacsonyi idoszakban, nemzeti unnepeken. A kazalnyi tulora termesztes, ahogyan a felelossegvallalas is – a beosztottak fele a felsovezetes elkurt donteseiert, amit a kozepvezetovel valo egyeztetes nelkul hoz meg, a felsovezetes fele pedig a kollegak hibazasaiert. Meseket en is hallottam mar az oriasi kompenzacios csomagrol. De valahogy mindig csak masokkal esik meg az ilyen.

      1. jobangel
        mondta:

        Köszönöm a beszámolód, tanulságos. Veled is meg tudna esni egy nagy kompenzációs csomag, de nem az állami szférában…

      2. Balfredo Alfredo
        mondta:

        A közszférát Összeszerelőországban annyira leuralta a politika, hogy a közszférában történtek e blog szempontjából irrelevánsak.
        Ha valaki a közszférában dolgozik, két dolgot tehet: vagy azonnal felmond, vagy nem panaszkodik ezen a blogon. Ilyen egyszerű!

      3. Ujabb altalanositas. Nem mindenki akar sok penzert keveset dolgozni.

      4. Balfredo Alfredo
        mondta:

        Vagy csak nem vallja be!
        (esetleg amerikai nagybácsitól örökölt több milliárd fabatkát, de az ilyesmi atipikus eset)

  2. Maria
    mondta:

    Remek eloadas volt, nagyon fontos, amit csinalsz es amit kepviselsz. Legyen ez pelda mindenki szamara, hogy igy is lehet emberekkel foglalkozni, nem papirforma szerinti HR-eskent… nem is akarmilyen szinten. Gratulalok a teljesitmenyedhez, amivel ezt a tudast megszerezted, az elkepeszto tapasztalatodhoz es ralatasodhoz. Halasak vagyunk, hogy mindezt megosztod velunk, es segiteni akarsz azoknak, akiknek van szemuk az irasaidra. Csak igy tovabb, Jobangel!

    1. jobangel
      mondta:

      Kedves Maria,

      Nagyon köszönöm a szép szavakat, igyekszem ugyanígy folytatni!