Nem szívesen mondok fel, de… lélek és álláskeresés
Amikor bejelentkezett hozzám, akkor még csak azt akarta tőlem megtudni, hogy mennyi esélye van másik állást találni. Mert már aktuális lenne váltani, de…
… mentegeti a döntését a találkozónk alkalmával is – pedig nekem pont nem kell. Én pontosan értem az álláskeresések motivációit. Úgyhogy magának dédelgeti a bizonytalanságát: hogy sok év után arra készül, hogy otthagyja, cserbenhagyja a szeretett kollégákat, a helyes kis irodát, a megszokott főnököt. De hát biztos megértik majd… Mintha azt várná tőlem, hogy lebeszéljem az álláskeresésről.
Lelkiismeretfurdalás? Ugyanmár…
Hallgatom egy darabig, majd leállítom. Állást keresni nem bűn. Nem jól érezni magát egy állásban nem bűn. De mások sokkal rosszabb helyzetben vannak, és ő meg itt elégedetlenkedik. Igen, a te rossz állásod másnak álomállás lehet, de ezzel pont nincs dolgod. Neked nem ez az álomállás. De neki már most lelkiismeretfurdalása van, lovallja magát bele még inkább. Na, most van elegem, ha csak képletesen is. Rávilágítok: az ott nem a lelkiismerete, hanem az egója.
Benne volt valamiben sokáig, az egójának jólesett, hogy ezt milyen hősiesen hosszúra húzta, hát mindenki csodálta érte mindig is. De már unalmas, belesavanyodott, nem jó, stresszes lett, ez már nem az, amit szeretett, amire leszerződött, amibe fiatalon belevágott. Más már az értékrendje, mint 20 éve, ami teljesen rendben van. És valahol mélyen már tudja, hogy ez a hosszúra nyújtás rossz cél volt. Nem kitartás ez, inkább csak félelem a változástól, és/vagy lustaság, ami kényelmetlennek láttatta az álláskeresést.
A lelkiismeretfurdalás mögé bújni elegáns: lelkiismeretesnek láttatni magát maga előtt még mindig kényelmesebb, mint belátni, hogy amiért sokat küzdött, az nem lett jó, fel kell adni. Oké, hívjuk elengedésnek, az menőbb is, de persze a feladást jelenti – amivel nincs is semmi gond, bölcs dolog feladni a gyötrelmeket.
A huszonévnyi lojalitás ára
Miután lefutottuk ezeket a köröket, elkezdődhet a valódi álláskeresési munka. A valós célok megtalálása, a lehetőségek megkeresése, olyan CV megírása, ami ezeket szolgálja. És megint jön a lelkiismeretével, pedig megint csak rájött menet közben: az elmúlt 20 évben szakmailag annyit fejlődött, amennyit a munkahelye engedte illetve amennyit a munkahelye megkövetelt. Valójában lehet, hogy egy szakmai temetőben van. A szeretett munkahely valójában ártott neki – nem véletlenül jött elő az érzés nála, hogy nem is olyan jó ez.
Ezek azok a lelki gyötrelmek, amikről azt tanítom, hogy tegye félre. Már mindegy, hiba volt-e vagy sem, most azon kell dolgozni, hogy jobb legyen. Mindegy mi miért történt, biztos megvan a „bűnös”, de abból nem lesz állás, ha megtaláljuk. Legyen akcióterve inkább a helyzet megoldására.
De mi lesz az otthagyottakkal? – kérdezi tétován, keresve még egy okot, miért is ne kezdje el a saját szakmai életét rendbetenni. Nem akarok csalódást okozni neki, de el kell hinnie nekem: jól meglesznek nélküle. Ez sem tesz jót az egójának, de akkor is ez a realitás. A cégek, a kollégák nem szoktak túl sokáig szomorkodni egy kilépett munkatársuk miatt – leginkább bosszankodnak, amikor megkapják a távozó feladatait, mert nem vesznek fel a helyére mást. Vagy, ha fontos nekik a távozó kolléga, néha még örülnek is: jobb helyre került, boldogabb. És követni akarják. Ez már a cég baja, nekünk nincs dolgunk vele.
Személyiségfejlődés?
Persze, a lelki működést nem lehet kikapcsolni, nem is szabad, mert az elfojtás is komoly károkat okozhat, a félelmekkel pedig szembe kell nézni, hogy kezelni tudjuk legalább kockázat szintjén őket. Van, aki traumaként éli meg a felismerést: rossz helyen van, csalódott magában, a cégben, a főnökében stb. Ebből én nem tudom kihozni, ehhez pszichológus kell, amiben én támogatni tudom, az a gyakorlati lehetőségek megmutatása. Ha látja, mit kell tennie egy másik állásért, és hogy azok a lépések egyszerűen meg is tehetők, máris felcsillan a remény. Onnantól az én dolgom arról gondoskodni, hogy ne legyen hamis a reménye – reális, ésszerű tervei, céljai legyenek.
Van, aki olyan sokat foglalkozik a lelki gyötrelmeivel, hogy nem marad energiája az álláskeresésre. Dolgozni is kell, lelkileg tartania is kell magát, meg még állást is keresni. Ez már sok(k)! És akkor a lista végén az álláskeresés van, az marad el. Akkor még foglalkozik kicsit a lelkével, bevásárol önsegítő könyvekből, befizet egy csomó guru előadására, csinál száznyi netes önismereti tesztet, de csak nem lesz jobban. Mert már ő is tudja: a változtatás a megoldás. Egy remek cikk taglalja itt, hogy a spiritualizmus bizony lehet a nárcizmus egyik „tünete”. A spirituális tanok gyakorlói elkezdenek magukra felsőbbrendűként gondolni – ez pedig nem fér össze a sikertelen álláskereséssel, azaz megint sérül az ego. Ilyenkor jönnek a Facebookra tett dacos kiírások a munkahely mezőbe, hogy „nem érdemelnek meg engem”. Nyilván ezzel a hozzáállással nem lesz új állás…
A szakemberrel végzett pszichoterápia lehet valós segítség, de a terápiával álláskeresési szempontból az a legnagyobb baj, hogy visszamenőleg akarja megjavítani a dolgokat. Pedig, mint írtam feljebb, egyáltalán nem fontos „ki a hibás”, „miért történt”, ami történt, az álláskeresés sikere szempontjából. Divatos fogalom lett a reziliencia, ennek kialakítása lehet pszichoterápiás cél akár – de ezt az adott szakemberrel kell átbeszélni.
Tudni kell emellett, hogy a sikeres álláskereséshez nem személyiségfejlődés, meg „lélektudatosság” kell, hanem racionalitás. Már csak azért sem, mert értékesítői aranyszabály, hogy azt adjuk el, ami „raktáron van”. A személyiséged valamilyen, ehhez passzoló állást kell találnunk. Ez pedig tudatossággal megy: amikor „félretesszük a lelkünket”, és tesszük azokat a gyakorlati lépéseket, amik majd előrevisznek. Legyen ez napi 1-2 óra, amikor a hideg-rideg lépéseket teszünk az új állásért. Legyen ez is egy napi rutin.
Az eredmény jelentkezni fog hamarosan, állásinterjúk és a végén egy állásajánlat képében. Akkor újra előjön a lelkiismeret kérdése, sőt olyat is láttam már, aki félévnyi álláskeresés után az új munkaszerződést mégsem merte aláírni végül. Aztán leépítették…
Sok tanulsága van az efféle történeteknek, részemről a legfontosabbak:
1. Amikor hoztál egy döntést az állásváltásról, azt vidd végig. Legyen szilárd az elhatározásod.
2. A kockázatokat a lehető legkisebbre kell csökkenteni egy állásváltáskor, de tudni kell, hogy a kockázat nem lesz nulla sosem. Ez nem jelenti azt, hogy nem racionális döntés az állásváltás.
3. Csináld! Nem elég álmodozni, meg beszélni, gondolkodni róla.
# # #
Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!
Egyetértesz? Vitakoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!
Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vezetőként nézd meg a vezetői portfólióban rejlő lehetőségeket! További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!
# # #
Balfredo Alfredo
mondta:Szerintem nagyon egyszerű a dolog. A munkát mint szükséges rosszat, mint a megélhetés eszközét kell felfogni. Ennyi.
Innen kezdve nincs érzelmi kötődés a munkahelyhez és a munkáltatóhoz. A munkavállaló tudatában van annak, hogy bármikor kirúghatják, akár holnap (pedig pont a múlt héten léptették elő). A munkavállaló legyen tudatos, és nyugodtan mejen át egy másik munkáltatóhoz, ha ott 10 Ft-tal többet vagy heti két túlórával kevesebbet ajánlanak. Felesleges aggódni azon, hogy mi lesz a munkáltatóval a munkavállaló távozása után. A munkáltató meg fogja oldani valahogy, nem fog összeomlani. Egyébként is, a munkáltató kápója gyakran szemét módon viselkedett a munkavállalóval, tehát dögöljön meg! Kár sajnálni bármit és bárkit.
Ilyen egyszerű ez!
jobangel
mondta:Miért kellene úgy felfogni? Nekem spec tetszik a munkám, jól vagyok benne, azt csinálom, amit szeretek, és még fizetnek is érte 🙂 Így az érzelmi kötődést nehezebb távoltartani, erre van a Velencei kurtizán c. filmben a zseniális mondás: „a szerelmet szeresd, ne a férfit”. Itt is: a munkád szeresd, ne a munkahelyed.
L. Cz.
mondta:Örülök neki, hogy neked összejött, de bizonyára bőséggel láttál már olyanokat, akik nem csak a munkahelyüket, de a munkájukat se nagyon szeretik.
Sőt, továbbmegyek: rengeteg olyan munka van, amit szerintem egyáltalán nem is lehet szeretni, az egyetlen pozitívum bennük az a pénz, amit kap érte az ember. Például egy kukás (szakszerűen: hulladékrakodó) el nem tudom képzelni, mit élvez abban, hogy esőben, hóban, dögmelegben állhat a fellépőn, rángathatja a konténereket és a nap végére koszosabb, mint némelyik kuka. De amíg a kukák nem ugrálnak be maguktól a kukáskocsiba, ezt is meg kell csinálnia valakinek, ráadásul kapnak érte pénzt. De mondjuk ott vannak még a gyártósori operátorok, takarítók, anyagmozgatók – nekik mégis mi okozhat örömet a munkájukban azon kívül, hogy hó elején jön a fizetés?
Kíváncsi lennék, az ilyen munkakörökben dolgozókkal lehet-e bármit kezdeni karriertanácsadóként. Ott a kézenfekvő megoldás: tessék szépen kitörni a kulimelóból és feljebb lépni – de egyrészt ez nem mindenkinek jön össze, másrészt a gyártósor mellől felfelé törekvő dolgozó helyére majd jön egy másik nyomorult, tehát a problémát nem sikerült megoldani, csak már valaki mást érint.
jobangel
mondta:Amit feszegetsz, az fontos, mégpedig, hogy mi legyen azokkal a kékgallérosokkal, akik nem szeretik a munkájukat, de karrierlehetőségük sincs. Külföldiában járva viszont azt láttam, hogy ott egy kékgalléros is elégedett tudott lenni. Mert a munkájával _kényelmesen_ fedezte a megélhetését, így a magyar munkavállalókra jellemző frusztráció nincs jelen. Máris jobban van, máris láthat maga körül lehetőségeket, jövőt. Onnantól azt is tudhatja, hogy ha szeretne mást csinálni, lesz rá lehetősége. Nálunk a kilátástalanság, és a napi megélhetésért küzdelem miatt ez nem így van. Ezen lehet karriertanácsadóként változtatni, de sokszor azt látom, hogy az ambíciót ezekből az emberekből már gyerekkorukban kiölték… A karrier meg rossz, a munkát meg utálni kell – legalábbis ők így állnak hozzá. Ebből nehéz fordítani.
L. Cz.
mondta:Úgy látszik, ha előkerülök, mindig ez a vége: elkerülhetetlen, hogy szóba jöjjenek a kékgallérosok. De szerintem ez egyáltalán nem baj. Már csak pár évtized és a karriertanácsadók eljutnak odáig, hogy az élet nem a fingfűrészelés BA szakos diplománál és az angol nevű, amúgy betanított munkát jelölő irodai pozíciónál kezdődik.
Az, amit írsz a tapasztalataid alapján, teljesen rendben van. Kellene, hogy a kékgallérosok is rendes bért kapjanak. A gépbeállító apának például legyen elég a főállásában végzett heti kb. 40 órás munkája, ne legyen rászorulva a túlórára, másodállásra, sógorral bizniszelésre ahhoz, hogy a lakáshitelt rendesen fizesse, a sárga csekkek ne maradjanak el és a gyerekek 18 évesen ne a szüleikhez hasonlóan csupasz p***ával kezdjék az életet, hanem legalább az ingatlanhitelük kezdőrészlete ott legyen a zsebükben és legyen egy olcsó autójuk. Manapság ehhez a kékgalléros apának heti 60-70 órát kell dolgoznia, a gyerekeket meg csak fényképről ismeri. Ez így nem annyira jó.
De az is kellene, hogy a minőségellenőr anyának is legyenek lehetőségei. Mondjuk szülés után visszavegyék a munkahelyére, mégpedig nappalos műszakban, mert legyen így is értéke a munkájának. Ráadásul keressen annyit, hogy a családi költségvetéshez érdemben hozzá tudjon járulni, úgy, hogy van ideje a családanyai feladatok ellátására: a reggel 8-as munkakezdés előtt el tudja vinni a gyerekeket óvodába-iskolába, a délután 4-es végzés után el tudja őket hozni onnan és a fennmaradó időben már csak a családdal kelljen foglalkoznia, mert így, műszakpótlék, túlóra és maszek nélkül is keres eleget, még ha nem is annyit, mint apa.
Ez Külföldiában, ami neked valószínűleg Nyugat-Európa, összejön. De nem azért, mert ott a munkaadók jótékonysági egyletként működnek. A termelésben dolgozó rengeteg kékgalléros bérét emberi szinten tartani óriási költség. Minden egyes gépkezelőnek, gépbeállítónak, minőségellenőrnek, anyagmozgatónak, műszakvezetőnek jó pénzt fizetni nagyon drága. Ezért a multicégek a nagy létszámot igénylő tevékenységeket kiszervezik a világ olcsóbb részeire – például Magyarországra. Egy német melós éppen elfogadható béréből itt öt dolgozó veri a földhöz a s*ggét, hogy milyen jól keres, mert a garantált bérminimumnál többet kap. Ráadásul itt van lehetőség a cigánykodásra bőven: a magyar melós simán nyomja a 12 órás folyamatos műszakot (tessék csak ezt megpróbálni Németországban, lesz ott minden, csak munkavállalás nem), a kiszervezések pedig az adócsalások melegágyai. A multi hazai leányvállalata pont letojja azt is, ha az adott szolgáltatás csak úgy hozható ki, ha a szolgáltatás teljes óránkénti költsége csak a minimálbér 80%-át teszi ki, pedig abban már a közvetítő díja is benne van. Ha nem náluk valósul meg a csalás, akkor nem is fáj.
Na, így lehet jólétet varázsolni a nyugat-európai melósnak. Annak a kevésnek, aki megmaradt az anyaországban, van pénz jó fizetést adni, mert a K-K-európai kuli megtermeli a bevételt gombokért. A baj csak az, hogy ha valamelyik délkelet-ázsiai putri a teljes költségszintet tekintve nálunk is olcsóbb lesz (a bérköltség már most is alacsonyabb, csak a szállítás és a minőségbiztosítás kerül sokba), akkor a multik úgy húznak el innen, mint a vadlibák ősszel. Akkor pedig nem fogjuk érteni, mi történt a dübörgő, ütésálló és (állítólag) tudásalapú gazdaságunkkal.
HellsAngel
mondta:Ebben a kerdesben en szemely szerint a „Hid a kwai folyon” rabjaival ertek egyet. Attol, hogy egy pokoli helyen vagy, nem fog segiteni rajtad a cinikussag, a kozonyosseg, az eszkepizmus es az agresszio. Ha ezek az alapmukodes reszeve valnak, nagyon nagy karokat tudnak okozni az alkalmazoban is. Az egy masik vicces resze ennek a tortenetnek, hogy akik ellen ezt alkalmazod, azok ezeknek a nagymesterei, eleve igy kalkulalnak, nem hatja meg oket. „Az o keseik mindig hosszabbak”. Belemesz az o utcajukba, olyan leszel, amilyennek ok akarnak.
Azt mindig javasolni szoktam mindenkinek, hogy alljon ki magaert (tehat igen, menjen el mashova, ahol jobbak a korulmenyek), emellett en se kotodnek egy munkahelyhez (szerintem eszelos dolog a multi kulturaban). De nem tolnam tul. Vegul is, a munka is egy esely adni valamit masoknak.
babona
mondta:Ez egy némileg idealizált álláspont. Ha egy pokoli helyen vagy, megpróbálhatsz javítani a helyzeteden vagy menekülhetsz. Egyéni „morális képesség” és kérdése hogyan éred el helyzeted javulását. Menekülni sem mindenki tud bárha más látja lehetőséget, lásd a példádat. De ez most csak felesleges filozofálgatás, ettől senkinek nem lesz jobb. (esetleg nekem:)
Ami számomra ezekben a HSZokban érdekes a mindannyiunkban meglevő vakfoltok, a beidegződött/betanított „megdöntehetetlen” érvrendszer. Meg az alakulásának folyamata…
Francois Pignon
mondta:Kiváló. A reziliencián kívül van még egy jó jellemző, talán erre sincs konkrét magyar szakszó, grit-nek nevezik angolul. A kettő együtt itt mondhatni afféle harcedzettség, amikor hullamezőn át, csatazajban is rendíthetetlenül mész előre, a cél felé.
Esetemben a cikkben megfogalmazottakon kívül az okozott még parát, hogy eddig mindig munkanélküli voltam, amikor munkát kellett találnom. Iszonyat stressz, amikor kilátástalanul, időre kell valamit találnod, különben elfogy a pénzed. Miután rájöttem, hogy most nincs ilyen, könnyebb lett.
jobangel
mondta:Igen, a munkanélküliek álláskeresése tényleg jóval nehezebb. Nagy előnyük, hogy viszont azonnal tudnak kezdeni, erre azért rá szoktunk dolgozni rendesen.