A fizetési igényekről másképp, avagy hol vannak az egyenlő munkák, amikért egyenlő bér járna?
Időnként bedobja a sajtó, hogy az EU azt akarja, hogy „egyenlő munkáért egyenlő bért”, meg hogy eltörölné a nők és férfiak nemi megkülönböztetésből eredő fizetési különbségét. Mármint 2027-től, de leginkább 2031-től. Meglehetősen vicces ez így 2023-ban, már elnézést. De nem is ezt akarja valójában, hanem pl. eszerint a cikk szerint: „a cégek méretétől függően 2031 közepéig tartó bevezetése után kötelesek lesznek nyilvánosságra hozni a munkavállalók díjazásáról szóló átfogó kimutatásokat.” Hogy támogatásra leljen, a nők és férfiak közötti egyenlőséggel marketingelik a törekvést. Pedig egy átfogó díjazás publikálásából ez sehogy sem fog kijönni.
Szokták még feltételezni ebből, hogy a bérajánlat az álláshirdetésekben ettől majd publikus lesz. Pedig az egy másik téma, és hát ahol publikus lett Magyarországon – segédmunka, kiskereskedelem és IT – ott most lefelé mennek a munkabérek… A közszférában régóta publikus, ott meg sosem ment felfelé. Mégis, úgy érzik magyar munkavállalók, hogy ez jó lesz. Én meg most félreteszem angyalkás glóriámat (nem is, a munkavállalóknak jó dolgokat képviselem továbbra is), és Luciferként (a tagadás ősi szelleme+a fény hozója!) azt látom, hogy miért nem lesz jó a munkavállalóknak. Szóval, a publikus bérajánlat az álláshirdetésekben nem ettől fog elindulni, jó eséllyel egyelőre mástól sem, ami nem is baj, mert:
A főnököm megtudta, hogy állást keresek!
Most mi lesz? Egy nehéz helyzet, amit kezelni kell valahogy, és hát alapból mindenki igyekszik titkolni munkahelyén, hogy akkor ő állást keres, mert az milyen már. Racionális oka alig van, sokkal inkább egy beidegződés, rossz reflex.
Talán kevesen emlékeznek a 90-es évek közepétől, a multik magyarországi megtelepedésétől kezdve arra, hogy régen még ún. „loyalty test”-ek is léteztek. Aljas technikának tartottam már akkor is, amikor átéltem: a munkáltató megbízására hamis állásajánlatokkal bombáztak embereket, és figyelték a reakciókat, majd „lépéseket tettek”. Ki lehet találni mit, egy munkanélküliséggel terhelt környezetben. Valószínűleg innen ered azóta is a félelem, hogy jaj, csak ki ne derüljön. És ma is vannak nem kellően diszkrét fejvadászok, félrement referenciaellenőrzések, name check-ek, pletykák…Ki tud derülni, hogy állást keres emberünk, és erre sokan nincsenek felkészülve. Mit kell reagálni, kell-e magyarázni, hogyan kell kezelni „lebukott” munkavállalóként, és „megcsalt” munkáltatóként. Az idézőjelek fontosak: pont ezeket nem szabad gondolni egy ilyen helyzetben a szereplőkről.
A rosszgyakorlat: a vezető megtudja, de nem szól semmit, és elkezdi a kollégát úgy kezelni, mint aki már fél lábbal kint van a cégből. Ebből nyilván a munkavállaló felmondása lesz, így nem lehet megtartani egy kollégát. Sőt, a vezetői sértődöttség oda tud fajulni, hogy preventíve kirúgja a „hűtlenkedőt”, hiszen így nála maradt a döntés (hatalom) illúziója – cserébe kárt okoz cégnek és cégkultúrának, de mit érdekli őt mindez? A revans fontosabb neki. Egy ilyen vezető mellett meg is kell tenni minden óvintézkedést, hogy ne derüljön ki az álláskeresés.