Verseny a közös célért

Verseny a közös célért

Ahogy sok elégedetlen munkavállalóval beszélgetek, elrettentő történetek bontakoznak ki nemcsak rossz vezetőkről, de rosszul szervezett cégekről. Hogy melyik következménye a másiknak, azt már nehéz megállapítani. Az biztos, hogy a címbeli gondolatot nem értik, és versenyhelyzetet teremtenek a saját munkavállalóik között, ami biztosan egy stresszes, nem együttműködő, „csapatot” eredményez, és egy olyan céget, ahol folyamatosan problémák lesznek. Az ügyfelek kikopnak, a megrendelések elmaradnak, a cég híre, munkáltatói márkája is egyre süllyed. Ha ilyen szervezetre utaló válaszokat kapsz állásinterjún a kérdéseidre (főleg értékesítők, beszerzők, és közvetlen ügyfélkapcsolati pozíciók esetében), akkor fel kell tudnod ezt ismerni, és el kell tudnod dönteni, hogy menekülni fogsz.

Együttműködés nélkül

Először pár példával szemléltetném, mire is gondolok:

  1. Nagyker cég, különböző gyártók termékeit adják el viszonteladóknak. A munkatársak forgalomra vannak mérve, gyártónként vannak „szétválasztva”. Így előfordulhat, hogy ugyanaz a viszonteladó versenyezteti meg a kollégákat a különböző gyártók termékével, főleg árversenyben – és ezzel a nagyker garantálja magának, hogy minden egyes tranzakcióból a lehető legkevesebb bevétele legyen, de legalábbis a lehető legrosszabb feltételek mellett adjon el mindig…

  2. Pénzügyi értékesítés B2C modellben, itt aztán hozni kell ám a számokat, nincs kecmec! X fő értékesítő, és most jön a döbbenet: eggyel kevesebb szék és asztal. Az adott héten legkevesebbet teljesítő a következő héten állva dolgozik – XXI. század, Magyarország. Nem hittem el, de aztán jött ugyanonnan még egy álláskereső ügyfelem, ugyanezzel. Hogy így hogyan lehet fenntartható csapatot építeni, és mennyire lesznek higgadtan tárgyaló értékesítői, azt nehéz érvekkel alátámasztani. Jóleső kárörvendéssel gondolok arra, hogy az ezt kialakító vezetőnek milyen rosszul eshetett a COVID helyzet miatt bevezetett home office, mint egyetlen megoldás a cég túlélésére.

  3. Toborzó ügynökség, egyik tárgyal egy álláskeresővel, meg az ügyfelével, majdnem megvan az állás. A másik toborzó ugyanattól az ügynökségtől meg felkeresi a jelöltkét egy másik ajánlattal egy másik ügyfélhez… Az álláskereső meg legyen ügyes, hogy hogyan döntsön (teljes átláthatóságot javasoltam, ezt persze egyik toborzó sem szerette…)

  4. A botcsinálta tanácsadó maga írta ki a Linkedinre a kétes értékű sikerét: ügyfelénél a B2C kereskedelmi igazgatót megkérte, hogy kérjen magasabb teljesítményt a csapattól a következő hétre, akik „vért izzadva” (idézet tőle), de meghozták az eredményt. És persze szerinte morogtak, hogy „kimozdították a komfortzónájukból őket”, de na ugye, hogy ott a potenciál a cégben! Ennek alapján gondolta felépíteni az új teljesítményértékelési rendszert. Linkedinhez méltóan, „kosztümös” stílusban tettem fel hétvégi kellemetlen kérdéseimet az employer brandingről, a munkavállalói jól-létről és a módszer fenntarthatóságáról a számok tükrében. Esze ágában sem volt együttműködést kialakítani, ő az általa vélt „kényelem” megtörésén fáradozott.

  5. Beszerzők feladata a költségcsökkentés, ezt értjük. Mesebeli cégünknél beszerzők ügyekhez vannak rendelve, nem beszállítókhoz, így a beszállítókkal egyedileg tárgyalnak, ügyenként és beszerzőnként- mindenki valamilyen kedvezményszintet ér el – szigorúan titok, ki mennyit. Majd jön a fordulat, valahonnan elindul az információ (MINDIG elindul). Csúnya konfliktus, és a felismerés: a fenenagy titkolózásban a beszállítók jártak a legjobban, kb. 20-25%-os többletbevételt realizálva az „okos” beszerzőkön. Hát, ez nem tündérmese lett…

  6. A cég ügyfélbázisa szét van osztva a kereskedők között egy kis csavarral: a CRM rendszert minden lépésükről töltögetni kell, az ügyfél, akit bizonyos ideig nem szólított meg, „szabadrablásba” kerül, elviheti más kolléga. Azt a részét értem, hogy a kereskedő, aki indokolatlanul nem foglalkozik az ügyfelével, veszítse el az ügyfelét, de úgy, hogy maradjon cégen belül. A szabadrablás viszont sok problémát okozott… Először is, mert racionálisan is ki lehetett volna választani, ki legyen az új ügyfélkapcsolati menedzsere, másodszor meg lehet, hogy az ügyfelet is meg kellett volna kérdezni, miért van „rádiócsend” – ez pl. egy értékesítési vezető dolga is lehetne.

  7. Érdekes példa volt egy forgalmazóit versenyeztető nemzetközi gyártó példája: ő a termékének piaci részesedését jutalmazta országonként. Így esett, hogy a svájci cég, aki 2 db terméket adott el, ezzel lefedve a piac 80%-át, díjat kapott, ellenben a 3 magyar cég, akik a versenytársakként, összesen több mint 15 db-ot adtak el a magyar piacon, fel sem kerültek a sikerlistára. Csakmert a gyártó versenytársainak nagyobb volt a piaci részesedése… Lehet, hogy ezt mégsem így kellett volna, annál is inkább, mert a következő években a forgalmazók más, értelmesebb elveket valló gyártóval szerződtek.

 

A fenti példákban (amelyekkel való bármilyen egyezés kizárólag a véletlen műve), egy a közös: biztosan nem gondolkodtak el még arról, hogy a versenyhelyzet és az együttműködés nem zárja ki egymást. Az üzleti életben és a cégeken belül az ilyen versenyhelyzeti együttműködések megteremtésére sok lehetőség lenne – és mindenki jól járna velük. Pár viszonylag egyszerű eszköz van erre:

  • Közös stratégia, majd ez lebontva egyénre, szakterületre szabott, pontos feladatkiosztás. Sok képzetlen vezető ezen már el is bukik. Ha még a versenyhelyzet is belekerül, akkor kialakulnak a fent tárgyalt helyzetek…

  • Az információ megosztása érdeke legyen mindenkinek. Azaz hasznos információk kerüljenek a közösbe (a kerítésen kívülre meg semmi!), és nem pletykák, feltételezések, egyéni érdekeket támogató, egyéneket aláásó mondások. Ezt van, ahol etikai kódexben is leírják, és annyira szigorúan veszik, hogy elsőre csúnyánnézés, másodjára felmondás jár érte. Ezzel elejét veszik a mobbingnak, és a fals információk áramlásának.

  • Csoportbónuszok, csapatteljesítmény-mérés – így még az is előfordul, hogy az egyik értékesítő maga irányítja át az ügyfelet egy kollégájához, ha ő nem boldogul vele – „ha már tőlem nem vesz, legalább a cégtől vegyen”(abból is lesz neki bónusz). Dolgoztam olyan jó helyen, ahol ez rendszeres volt, és mi lett a vége: az ügyfélállomány maradt, az értékesítők és az ügyfelek pedig jól együtt tudtak dolgozni. Egymás támogatása érdekében állt mindenkinek.

És persze ezek kombinációja, és rengeteg jóval összetettebb megoldás, amit adott iparágak, termékek, cégstruktúrák mentén ki lehet alakítani. Ezekkel a megoldásokkal továbbra is verseny van, de mégis közösen tolják a cég szekerét – előre, egy adott irányba…A játékelmélet ezt a Neumann-féle tisztán kompetitív játékkal szemben a skála másik végére helyezi: tisztán kooperatív játéknak hívja. Akár innen is meg lehet közelíteni, így is vizsgálható lehet a várható eredmény egy „így játszó” szervezetből.

Bizalom

A fentieket újraolvasva ez a szó bele sem került az írásomba, valahogy eszembe sem jutott, és most el kellett gondolkodnom rajta, miért nem. Mert ez egy érzelem, és mint ilyen, majdnem teljesen irracionális a léte az üzleti világban – tudom, hogy azt tanítják róla, hogy ez az üzleti élet alapja (Jockey Ewing „szerint” meg az érdek az üzleti élet alapja. Lehet, hogy cinikus, de mintha igaz lenne így 2020-ban is, 40 évvel a forgatókönyv megírása után is.). Ám a bónuszok, számok, bevételek, headcountok, accountok világában, ahol mechanikus folyamatok mentén folyik a munka, a bizalom is mechanikus lehet csak. Aláírunk egy munkaszerződést valakivel, akinek alaposan utánajártunk, erkölcsi bizonyítvány, háttérkutatás, személyiségteszt, mittomén… ezek persze nem alapoznak meg semmilyen érzelmet az ott dolgozókban, de legalább drága és macerás mindkét félnek. Egy jó csapatban pedig majd kialakul az egymás iránti tisztelet, barátság, bizalom magától, mert először emberek vagyunk, csak utána munkavállalók.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Egyetértesz? Vitakoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vezetőként nézd meg a vezetői portfólióban rejlő lehetőségeket!  További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Válasz Belavoltam hozzászólására

Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Mások mondták:

  1. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Béla voltam: „csodalom, hogy meg nem ugrottal a vonat ele.”
    Nyilván egyszerűbb ezt leírni, mint megmondani, hogy mit csináljon az, akinek csak naponta egyszer van busz.

    Ha van egyszerű, nyilvánvaló és magától értetődő megoldás a kitörésre, akkor miért állhatott elő az a helyzet, amit L. Cz. így írt le: „reggel 6-kor már mindenkinek benn kell lennie az irodában … de senki sem mehet haza addig, amíg ő ott van. Márpedig ő délelőtt 10-nél korábban aligha érkezett, ennek megfelelően ritka volt, hogy este 6-nál korábban felálljon az asztalától. Viszont mindig volt elég embere”. Lehet, hogy nem csak tipikus rinyálók léteznek, hanem tényleg hátrányos és megoldhatatlan helyzetek is?

  2. Belavoltam
    mondta:

    @Balfredo: „Vonat nincs, mivel megszüntették. Busz naponta egyszer van a járási székhely felé, egyszer meg vissza.”

    Tipikus rinyalo, mindig mindenert mas a hibas mentalitas. Kemeny lesz, amit mondok, de elnezve a folyamatos hisztit, amit levagsz, csodalom, hogy meg nem ugrottal a vonat ele.

  3. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Hellsangel: Az Élet bonyolult és mindenki hátrányos helyzetű benne, csak nem egyforma mértékig. Egy zsákfaluban nincsenek meg azok a feltételek (mint közlekedés vagy internet hozzáférés), amik már egy nagyobb városban is, de afölött pláne magától értetődőek. Nem vitatva Jobangel jó szándékát és azt, hogy a tanácsai bizonyos körülmények között működnek, vannak még rosszabb helyek is. Ha annyira egyszerű lenne a kitörés, senki nem lakna ilyen zsákfalvakban és hasonló helyeken. De valamiért mégsem néptelednek el az ilyen települések.

    Ami a cévét illeti, Naív Álláskereső úgy gondolja, hogy a cévé arra szolgál, hogy bemutassa: az ő munkatapasztalata és ismeretei milyen közel állnak azon elváráslistához, amit a munkáltató az álláshirdetésben közzétesz. A valóságban a háeres mindenféle más dolgot néz, nem az elváráslistát. Hogy konkrétan mit néz (mondjuk életkort vagy sormintát), azt nem lehet tudni. Olyannyira nem lehet tudni, hogy az a cévé elem ami előny az egyik háeresnél, az hátrány a másiknál. Természetesen nem kizárt, hogy nem jól látom a dolgokat, így szívesen veszem, ha észérvekkel alátámasztva rámutatsz gondolatmenetem helytelenségére.

  4. HellsAngel
    mondta:

    @Balfredo Alfredo: Most az jutott eszembe, hogy nekem ez kb. a Nirvana-erveles, amit eloadsz. Marmint ha *esetleg* Nirvana-ervelnel, akkor mindezzel arra celoznal, hogy „ha nem tudsz mindenkinek segiteni a tanacsaiddal, akkor a tanacsaid semmit se ernek”. Mintha a cv-s posztok kapcsan is irtal volna ilyeneket, amit en ugy idezek fel, hogy „ha nem tudsz olyan cv-t kesziteni, ami mindenkinek minden korulmenyek kozott jo, akkor ezek a tanacsok semmit se ernek”.

  5. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Jobangel: Mennyi ideig éltél Bivalybasznádon?
    Vonat nincs, mivel megszüntették. Busz naponta egyszer van a járási székhely felé, egyszer meg vissza. A járási székhely is lepukkant, így munkalehetőség ott sincs.
    Vezetékes internetszolgáltató a településen nincs. Mobil térerő van, de gyenge, internetezésre nem alkalmas. Műholdas internet sincs, mivel a település olyan mély völgyben fekszik, hogy az elektromágneses hullámok nem érik el.
    A talaj a környéken agyagos, semmilyen növény nem terem meg.
    Mivel munkalehetőségként csak közmunka meg egy tébépapírt eltépő cég van, a házadat hiába hirdeted, nem veszi meg senki.
    Nincs semmi megtakarításod, még annyi se, hogy egy távolabbi településre elutazz és ott albérletben vagy munkásszálláson új életet kezdj.
    Valamannyi élő rokond bivalybasznádi, így az sem jöhet szóba, hogy egy távolabbi rokonnál ideiglenesen meghúzódva új életed kezdj.
    Kölcsönt persze még felvehetsz, hogy vállakozást indíts mondjuk matyóhímzéses szájmaszkok gyártására, aztán vagy bukod a pénzt, vagy nem.

  6. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Babona: Igazad van, ez egy fórum, ahol mindenki kérdezhet, aki pedig tud és akar, az válaszol.
    Természetesen nagyra értékelem az 1ső kérdésre adott válaszodat, de igazából a blog gazdájának tapasztalataira lennék kíváncsi.

  7. babona:
    mondta:

    @Balfredo Alfredo: 1: bocs, aszittem a fórum beszélgetést jelent. Amúgy pont 13-ik hozzászólás miatt írtam.
    2. FOGALMAM SINCS. Megpróbálnám a szomszéd faluban,ha nem sikerül, ügyeskednék és lopnék, erőszakkal elvenném attól akinek sok van, esetleg céget alapítanék nálam szegényebb valakiknek az átverésére vagy politikusként próbálkoznék… de nem netes fórumokon tölteném a drága időt az biztos.

  8. L. Cz.
    mondta:

    @jobangel: Az, hogy a 8 főből 2, vagyis a társulat egynegyede rövid időn belül új állás után néz, nem valami barátságos szám, ebben igazad van. Ha a főnöknek sikerül ennyi embert elzavarnia, akkor ott valami nagyon nem stimmel – ez a te nézőpontod és én is így gondolom.
    Ám ott a főnök, aki ezt lehet, hogy másképp látja. Emberségből biztos, hogy nem áll jól, mert akkor nem hozott volna ilyen szabályokat. Valószínűleg csak egyetlen dolog érdekli: az Excel-táblázata jobb alsó sarkában a végösszeg mindig pozitív legyen, nyereséget jelezve és soha ne csökkenjen. Ha ez megvan, akkor mindegy, hogy érik el a dolgozók, akár el is vághatják egymás torkát, csak mindig maradjon meg annyi, amennyi elég a melóhoz.
    Persze nem jó, hogy ez így van, semmiképpen nem nevezném ezt követendő magatartásnak. Viszont nem lehet letagadni, hogy nem egyedi jelenség, ha egy cég így működik. Ahogy írtad is: a számok jöttek, a fizetés jó volt, ezért a dolgozók elviselték a légkört egy darabig, aztán besokalltak és mentek máshová. Ám amíg a helyükre találnak új balekot, a szekér gurul magának. Csak olyan fizetést kell adni, amire azt mondja a dolgozó, hogy ezért cserében elviseli a munkahelyi feltételeket legalább addig a pár hónapig, amíg nem talál jobbat. Arra pont jó, hogy a csekkeket addig is fizesse, amíg nem jön össze valami embernek való munkahely.
    S láss csodát: működik a módszer. Én magam azon csodálkozom, hogy az ilyen, messze földön híres rabszolgatartók mindig találnak olyan balekokat, akiket be lehet húzni a csőbe és pár hónapig dolgoznak nekik. Az ilyenekből mindig van utánpótlás, legyen akármilyen munkaerőhiány vagy épp akármilyen rossz is legyen a demográfiai helyzet.
    Erre pedig egész jól fel lehet építeni egy céget. Ha eléggé szétdarabolják a munkafolyamatokat, simán megoldható, hogy az utcáról betévedő szerencsétlen 1-2 hét alatt megtanulja azt, amit tudnia kell (főleg, ha ostorral hajtja a főnöke) és ha csak fél évet tölt a cégnél, akkor is legyen ideje hasznot hajtani.
    A közmunkáról én is hasonlóan vélekedem: az én meglátásom szerint többet ártott, mint használt. De nem akarom nagyon részletezni, mert akkor holnap reggelig mondhatnám a magamét.

  9. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Babona:
    1. A kérdésem címzettje Jobangel volt.
    2. Ha a fordulás a végső eszköz, akkor mi a közbenső? Ha Bivalybasznádon laksz, ahol csak közmunka van, meg egy tb papírt összetépő cég, továbbá szegény vagy, mint a templom egere, mégis mit lépsz?

    1. jobangel
      mondta:

      Bivalybasznádon lehet, hogy csak közmunka van, de ha van legalább 1 busz vagy vonat, ami elvisz máshová, akkor már nem csak Bivalybasznádon lehet állást keresni. Sőt, bivalybasznádi telephellyel is lehet online szolgáltatásokat üzemeltetni, és akkor már kiszélesedett a lehetőségek köre, ha még angolul is képes valamit adni, akkor már a Föld nevű bolygó a játszótér…

  10. babona
    mondta:

    @Balfredo Alfredo: A hatósághoz fordulás általában végső eszköz. Pár hónapja épp beleláttam egy készülő munkaügyi vitába, a dolgozót elküldték gyenge indokkal. Egy ügyvédet megkérdezett, ami ilyen esetben mindenkinek nagyon ajánlott. Mert nem akart az adott munkahelyen tovább dolgozni, nem nagyon erősködött a közös megegyezés ellen. Bizonyítottan veszélyes hely volt, kolléganője munkahelyi balesetezett na annak a kezelése megérne pár év felfüggesztettet a felelősnek, meg pár millát a cégnek. ( Sajnos nem volt elég erőszakos a balesetes munkavállaló, ha ő is ügyvédet keres időben, a munkáltató nagyon rosszul jöhetett volna ki belőle, ha nem egyeznek meg. A sztorit nem merem leírni hátha valaki ráismer ) . Jelzem az érintett 1 hónap alatt talált új, úgy néz ki sokkal jobb állást, szakmában.

  11. Balfredo Alfredo
    mondta:

    „…tehát nem fordul a hatóságokhoz.” Te például fordultál a hatóságokhoz munkaügyben és ha igen, milyen eredménnyel?

  12. babona
    mondta:

    @jobangel mondta:2020.10.12., 11:21-kor – „Most pedig eszik, amit főztek… mert arra nem számítottak, hogy majd rájuk is vonatkozik a közmunka, ők is kerülhetnek nehéz helyzetbe. Nem vagyok ezzel elégedett, mert tudom, hogy nem tanultak belőle, és más kárára boldogan támogatnának újra bármilyen rossz koncepciót.”
    Sajnos ez ( és az irigység, a mások hibáztatása, a saját, a személyes hatalommal arányos felelősség fel nem vállalása) elterjedt állati vonás…
    A kitöréses cikk érdekelt, sztem kb max 100-ból 1-nek sikerül „nagyot” lépni; van az a pont ahol sokaknak a halálig tartó átlagos elvegetálás is kedvező opciónak tűnik. Nehéz felállni egy vesztes élethelyzetből és kevesen képesek kitartóan aprókat lépkedni évtizedeken! át. Nehéz elítélni vkit az élethelyzete ismerete nélkül, az emberileg legjobbak is végleg lecsúszhatnak, mint azt a történelmünk/irodalmunk jó pár példája mutatja.

  13. jobangel
    mondta:

    @Balfredo Alfredo: lesz cikk a „kitörésről”, bár kicsit más köntösben…

  14. Belavoltam
    mondta:

    @L.CZ: Ezek a munkaltatok, meg ugynevezett kisfonokok gonosz emberek, akik a kiszolgaltatottakkal tudjak ezt a sok szemetseget megtenni.

    Az egyetlen valodi kiut a tanulas, aztan pedig az elvandorlas akar orszagon belul, de ha opcio, akkor meg tovabb. A tuneti kezeles meg az lehet, ha az osszes reggel 6-kor kezdo alkalmazott felall delutan 2-kor es hazamegy. Vagy kollektiven beteget jelentenek 1 teljes hetre.

    Emlekszem, kozveltenul azelott, hogy vegeztem volna a foiskolan (ez se ma volt), kutyazas kozben dumaltam egy fiatal csavoval, aki a Metronal dolgozott. Es kiderult, hogy ott a munkaido 7-19 ora kozott tart. Allitolag rakerdeztek paran, hogy a maganelet, csalad es hasonlok igy hogy? Amire az volt a valasz, hogy valasztani kell: vagy a Metro vagy a csalad. Jopofak. Ha az utazast, meg gondolom, a sztandard fel ora ebedidot is hozzatesszuk, akkor ez napi 14 ora munkat jelent.

  15. jobangel
    mondta:

    @L.Cz: A második eset annyira „működött”, hogy a 8 fős falkából (ez nem volt csapat) ketten megjelentek nálam. Pocsék hangulat, már szombat déltől azon stresszeltek, hogy „mindjárt itt a hétfő”. A számok jöttek, a fizetés jó volt, ezért elviselték. Aztán jöttek a pszichoszomatikus tünetek, és az állandó frusztráció miatt a káros hatások kiterjedtek a magánéletükre. Ezt egymással sem tudták megbeszélni, mert az együttműködést olyan szinten volt korlátozva, hogy pl. a teakonyhában 1 szék volt az asztal mellett, nehogy ketten leüljenek és beszélgessenek. Az együttműködés teljes akadályozásában látta a megfejtést a főnök, az volt a mániája, hogy ha „ezek” beszélnek, akkor biztos épp szövetkeznek ellene.

    Hogy mindaz, amit leírtál, miért történhet meg, arra az a válaszom, hogy erre vagyunk szocializálva gyerekkorunktól, az oktatás által – és hogy aktuális legyek, a hagyományos mesék által is 😉

    Azt tanultuk, hogy el kell fogadni a feljebbvaló akaratát, ha tanár, ha főnök, ha akárki is, és „baj lesz”, ha ellentmondunk. Ehhez hozzájön felnőttkorban az egzisztenciális instabilitás, ahol embereknek nincs megtakarítása és jövőképe, B terve, annak a munkahely elvesztése katasztrófa. És mondjuk a táppénzpapír széttépése vagy a bejárás nemfedezése már konkrét törvénytelenség, de azt tanulták, hogy „jó kislány, jó kisfiú nem árulkodik”, tehát nem fordul a hatóságokhoz. A félelem a teljesítmény-alapú fizetéstől szintén meghozza ezt: a biztos, alacsony jövedelem megfelel sokaknak, ha ezért csak el kell tölteni a 8 órás munkaidőt valahogy. Csakhát régi bölcs mondása volt Hofinak, hogy ahol fizetgetnek, ott csak dolgozgatunk – viszont ez fordítva is igaz. Ezeket mind két dologgal lehet kivédeni: az önbecsülés, önértékelés megléte (az oktatás ez ellen hat) és az erős szakszervezet. Persze vannak előremozdulások, pl. a nyári 19 ft/kiló ajánlat a meggyszedésre már röhejt fakasztott a Facebookon a legszegényebbek között is. Csóri vállalkozó önkezével szedhette le a meggyét, volt is sírás-rívás.

    A közmunka léte nem más, mint büntetés a nagy kárörvendés miatt. Amikor előjött, hogy „munkáért segélyt”, akkor csak értelmiségi nyavalygásnak minősítette a dolgozó többség a „munkáért munkabért” követelményét, mindannyian a legkiszolgáltatottabb, mélyszegénységben élőkre koncentrálva, akiket „munkára akartak fogni”, „majd megmutatják _ezeknek_, hogy dolgozni kell a pénzért”. Most pedig eszik, amit főztek… mert arra nem számítottak, hogy majd rájuk is vonatkozik a közmunka, ők is kerülhetnek nehéz helyzetbe. Nem vagyok ezzel elégedett, mert tudom, hogy nem tanultak belőle, és más kárára boldogan támogatnának újra bármilyen rossz koncepciót.

  16. Balfredo Alfredo
    mondta:

    @Jobangel: Csak egy tipp: nem akarsz egy írást szentelni a munkaerőpiac mocskosabb oldalának meg annak, hogy hogyan lehet onnan kikerülni?

  17. L. Cz.
    mondta:

    A cikkben említett második példával kapcsolatban kérdeznék. Semmiképpen sem emberbarát az ilyen bánásmód, azt aláírom. De vajon működött-e a cégnél? Meddig maradt fenn? Mert bizony ha hosszabb ideig így ment a dolog, akkor eszembe jut a szlogen: ha hülyeségnek néz ki, de működik, akkor nem hülyeség.
    Láttam már cifra dolgokat, mióta dolgozom. Volt, hogy a részlegvezető kijelentette, hogy amíg neki nadrágba tűrt pólóban nincs melege, addig mindenkinek be kell tűrnie a termelésben. Igaz, ő saját, légkondis irodában ücsörgött, míg a dolgozók a klíma nélküli gyártócsarnokban szaladgáltak, mint a mérgezett egér, nyáron akár 40 °C-ban is. Évek óta működik a rendszer, mert a régi dolgozóknak már fát is lehet vágni a hátán, azt a keveset nyugdíjig már fél lábon is kihúzzák, az újak meg folyamatosan cserélődnek, de van utánpótlás, mert tapasztalat nélkül is felveszik a középiskolából frissen kiesett fiatalt, a fizetés meg ehhez képest egész jó. Volt, hogy a logisztikai kisfőnök kikötötte: reggel 6-kor már mindenkinek benn kell lennie az irodában, hogy az éjszakás műszak által készre csomagolt termékek kiszállítását el tudják kezdeni intézni, de senki sem mehet haza addig, amíg ő ott van. Márpedig ő délelőtt 10-nél korábban aligha érkezett, ennek megfelelően ritka volt, hogy este 6-nál korábban felálljon az asztalától. Viszont mindig volt elég embere, mert a szakközépiskolában (akkor még így hívták, most talán szakgimnázium) vajmi kevés lelkesedéssel titkár-ügyvivőként, vámügyintézőként vagy logisztikai asszisztensként végzett, középszerű huszonéves fiatalok tudták, hogy a suliban szerzett WC-papírral itt legalább irodai munkát végezhetnek, éjszaka aludhatnak és hétvégén sem kell folyamatosan dolgozniuk, más cégnél meg legfeljebb a gyártósoron nyomhatnák folyamatos 12 órás műszakban. Sőt, olyan is akadt, hogy a heti 40 órára bejelentett dolgozók teljesen természetesnek vették, hogy hétfőtől péntekig reggel 6-tól este 6-ig kell nyomni az ipart, szombaton viszont elég csak 6-tól délután 2-ig dolgozni. Igen, ez amúgy 68 óra hetente, cserében járjanak be, ahogy tudnak, mert se költségtérítés, se bérlet, se szerződéses buszjárat nincs, cafeteria soha nem is volt, a szabadságot meg beírják ugyan a jelenléti ívbe akkorra, mikor a főnök gondolja, de aznap is jönni kell. Táppénzes papírt ne is vigyél, a személyzetis Manyika a szemed előtt tépi ketté, mert a főnök azt mondta, nincs táppénz. S láss csodát: voltak dolgozók így is, mert többet fizetett (konkrétan garantált bérminimumot, mert papíron csak heti 40 órát dolgozott mindenki), mint az egyetlen konkurrencia, a közmunka. Ott, ahonnan a dolgozók jártak, más nem nagyon volt.
    Szóval sokféleképpen lehet megalázni a dolgozót. De ezek nagy része évekig, évtizedekig működik. A hazai munkaerőpiac nagyon nem egészséges. Például azok az 50+-osok, akiket említesz, kedves JobAngel, egy idő után már úgy vannak vele, hogy dolgoznak ők állva is, csak azt a pár évet nyugdíjig tudják már le valahogyan, aztán hagyja őket békén mindenki. Reggel bekenik a lábukat a visszér elleni kenőccsel, zene a fülbe, aztán majd csak elketyeg az a nyolc óra, lehet vágni a centit, hogy mikor lehet már elhúzni innen a halál f… izé… nyugdíjba.
    És ez sajnos nem egyedi eset. Mindig kerülnek elő látszólag a semmiből olyanok, akiknek nincs vesztenivalójuk. Felsőoktatásból kihullott fiatalok, akik elhiszik, hogy az egy szál gyenge érettségijükkel értékesítőként hülyére kereshetik magukat, válás után albérleti díjjal és gyerektartással terhelt újrakezdő apukák, akik mindent elvállalnak, csak pénzt keressenek vele, nyugdíj előtt álló még éppen 50-esek, akik csak azt a pár évet akarják kihúzni, amit muszáj – valahogy mindig van utánpótlás szerencsétlenekből, akikre épülhet a munkaerőpiac mocskosabb fele.

  18. babona
    mondta:

    @jobangel: Az 50+-osnak értékesítői szerepkör (szerintem) nem való. Oké, egy-kért helyen esetleg (pl speciális termék, nagy hozzáértést igényel az eladása), de az idősebb nem bírja a tempót, a fiatalabbak ügyesebben használják az új technológiákat, megcsontosodott rossz módszerek, elfásultság, lassabban tanul be stb. Van olyan szerep ahova nem lehet fiatalt (45 alatt… 🙂 rakni és van olyan ahova muszály, jobban teljesít. A kapcsolati háló is megkopik, hamar kiderül hogy a cég/termék megkerülhetetlen (ms:-) és nem az értékesítő. Értékesítőként vagy feljutsz a csúcsra vagy lecsúszol, itt nincs középút, váltani kell időben.
    A renomét meg egy-egy botrány beárnyékolja, még ha esetleg nem is az adott ember a hibás. Az ösztönzőrendszer lehet baromi rossz, könnyen ügyeskedésre csábító, lásd a körbejárt példát…

  19. Belavoltam
    mondta:

    Allitolag a Microsoftnal volt egy olyan gyakorlat, hogy az egyes csapatokban rendszeresen kitettek a leggyengebbek szuret. Meg mielott valaki felreertene, nem arrol volt szo, hogy az eltavolitott emberek rosszak vagy gyengek voltak. Hanem mint a Bajnokok Ligajaban, voltak un. halalcsoportok, ahol mindenki nagy spiler volt. Hiaba vagy te tenyleg jo, ha csak egy kicsivel is lemaradsz a legjobbak legjobbjaitol, menned kell. Es ott sem ertettek, miert kontraproduktiv a dolog.

    1. jobangel
      mondta:

      @Belavoltam: Ezt a módszert sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom…

      Volt jópár éve egy időszak, amikor az 50+-osok sorra kerültek ki onnan itthon is, és sok kkv-ban landolt ilyen ember – akiket utólag csak fogatlan oroszlánként definiáltam magamban. A KKV tulajainak bizalmát azzal nyerték meg, hogy korábban együtt dolgoztak, voltak ügyek, és hogy nekik micsoda leadek, kapcsolatok vannak a fejükben, kezükben. Kb. fél- egy év alatt derült ki, hogy ez nem igaz, de addigra sok kkv-t megmérgeztek azzal a multis folyamatrendszerrel, ami nyilvánvalóan nem tud működni kkv-ban, pl. értékesítésben. Oda nem elég a mechanikus feladatvégrehajtás, a számonkérés multis szintjétől meg irtóztak a kkv-ben dolgozók – azért mentek kkv-ba, mert nem akartak multiban dolgozni. Sok kkv bele is halt ebbe.

      A fogatlan oroszlánok arra számítottak, hogy a „bent maradtak” majd segítik őket, de ez természetesen nem történhetett meg – aki bent maradt, az azért maradt, mert megbízható, és nem adogatott infókat kifelé… Aztán a kkv-kből elkergetődve saját céget alapítottak többen is, és egy-két ügyfélből próbálnak megélni ma is. A többségük, akiknek sikerült valahol megkapaszkodni, mára a nyugdíjig akarja kihúzni valahol, de a sorsuk eléggé riasztó: van, akiről azt hallottam, részegen ment állásinterjúzni fejvadászhoz, van, akinek már nem szokás felvenni a telefont, van, akinek betették a CV-jét reverse recruitmentbe, és mások nem átallottak negatív kritikákat írni róluk ott, pedig ez szigorúan tilos. Mégis, sokan akarták figyelmeztetni a kollégáikat, hogy őket nem ajánlják… Az a generáció valószínűleg az általad említett vagy hasonló gyakorlatnak az áldozata lehetett.

      Ismétlem, mindez jópár éve történt, mostanság employer branding és szemléletváltás miatt már mindez nem így van.

  20. jobangel
    mondta:

    Ez most csak nem is annyira értékesítői pozíció, mint értékesítői szerepkör sajátossága, ezért lett „értékesítés-ízű”. Ahol bónusz, jutalék van, ott ügyfél is van, és ott verseny is van.

  21. babona
    mondta:

    Eléggé értékesítő szempontú a leírás de belátom ezzel a címmel egyszerűbb ilyet írni. Persze legtöbbünk szerencsére nem értékesítő. Csak olyan üresnek érzem, a példák ellenére.
    Volt egy helyen egy rendszeres beszállítónk, a kollégámmal közösen „kezeltük”, mert nagyon profi rábeszélő volt, sok felesleges dolgot eladott volna, ezért józsaru-roszzsaru felállásban kellett vele tárgyalni.
    A józsaru mindig motiválta, hogy próbálkozzon, volt sikerélménye, a roszzsaruval meg könnyebben láttuk mit mennyiért (mennyire) akar eladni, és a felesleget nyesegettük.
    Nagyon megzavarta a hurráoptimista-adjukelértékesítő szövegét ha a roszzsaruval beszélt, viszont nagyon örült amikor eladott valamit (ami kellett is gyakran nekünk, annak meg mi örültünk hogy így könnyebben le tudtuk alkudni az árat).