Valentin-nap alkalmából: szerelem a munkahelyen

A karrierek körüli fejtegetéseim és a Valentin-napi téma közös halmaza a munkahelyi románcok lennének, de bocs, nem erről írok. Mert szerintem egy szerelmi kapcsolat akkor is magánügy, ha munkahelyi, és minden cégnél van erre policy, amivel nekem nincs dolgom.

Más jut eszembe a munkahely és a szerelmesek napja kapcsán, mint emberek szerelmi viszonyaiban illetéktelenkedni. A szenvedély, lelkesedés, jóérzések, élmények és a munka/munkahely viszonya. A kötődést nem említem, alább majd elmondom, miért nem.

A szakmaszeretet és a közvélekedés – szabad-e szeretni a munkánkat?

Sok negatív gondolatot kell itt átfordítani:

– Volt álláskereső, aki azt a tanácsot kapta, hogy ne lelkesedjen túlságosan az állásinterjún, mert akkor kevesebbet fognak fizetni. Jaj. Miért hitte el, hogy a lelkesedés negatív értékkel bír egy munkáltatónál?

– Évtizedekig úgy szocializálódtak „kisemberek”, hogy aki munkát végez, minimum hős, mártír, áldozatot hoz. Ebben a nézetben az a munka, ahol kínlódás van. Ők meg is tesznek mindent, hogy más is kínlódjon: nem adják fel az álláspontjukat, nem keresnek nekik tetsző munkát, mert ez azt a beismerést kívánja, hogy eddig rossz úton jártak. Egyszerűbb ártani másnak irigységből, mint tenni magukért józan belátásból.

– A spiritualista hadtest női magazinos cikkekben olvasott a munkaalkoholizmusról, meg is vigasztalják magukat: aki szereti a munkáját az lelkibeteg, az rossz! Következtet: ő nem szereti a munkáját, tehát ő jó és főleg lelkileg egészséges, nem ám valami munkaholista. De nem kérdezi meg magát: mégis miért van ő rosszul a munkájában?

– A szakember, aki kihasználja mindezt, meglovagolva a közvélekedést, megalkotja a „lelkesemese”-kampányt. Az üzenete téves, de beégett mindenkinek: aki lelkes, az idióta is… és nyilván ilyen csakis egy alacsony, csúnyácska nő lehet, minél nevetségesebbnek mutatja a munka iránti lelkesedést, annál jobban passzol a közvélekedéshez. Több mint 10 éve futott a kampány, mégis mai napig ott van a közbeszédben a lehülyézésnek ez a módja: „Köszönjük, Emese!” Ezúton „üdvözlöm” a marketingest, akinek a lelkén szárad ez. Jó eséllyel azóta már C-szintű vezető.

– A sznob, karótnyelt, magukat profinak lát(tat)ó emberek szintén lenézik a szenvedéllyel dolgozókat. Lehet, hogy bennük is él(t) hasonló hév, de nem merik mutatni, mert … lehet, hogy ők sem tudják, miért nem. Lehet, hogy nincs (már) bennük meggyőződés a munkájuk iránt, és a kívülről kapott célok elérése nem okoz örömet, csak némi sikert, amit képtelenek élvezni. Tehát ők rossz helyen vannak, a cikinek vélt lelkeske meg jó helyen. Miközben ugyanott vannak, kb. ugyanazt csinálják. „Majd rájön” „a kis naiv” „majd megkomolyodik” – de van, aki nem „jön rá”, nem törik bele, nem adja a lelkesedését. Ilyen a belső motiváció. Ezt kell elfogadtatni a közvélekedéssel ahhoz, hogy több elégedett ember legyen – kevesebb frusztráció, irigység, stressz: mindenki nyerne ezzel.

De a változás mindenképpen eljön egy jó vezetővel. A lelkes vezetőt akár egyszerre csodálják és nem értik az enervált, kötelességtudatból, megélhetésért dolgozó alkalmazottak: mit lelkendezik EZ itt? A vezetőnek nem elég lelkesnek lennie: tovább is kell tudnia adni ezt. Nem mindig sikerül, nem mindenki felé. Kell hozzá egyfajta személyiség, amivel át tudja adni. És a fogadó oldalon némi fogékonyság, sőt, az az érzés, hogy jó helyen van, van értelme annak, amit csinál. Aki még sosem érzett ilyet, annak kell a bátorság, hogy elhiggye: ITT van értelme. Egy jó vezetőnek elhiszi.

A kiégés-veszély és belső motiváció kapcsolata

Tudományosan többféleképpen tárgyalják ezt, szakmai elhivatottság, meggyőződés, lelkesedés, flow élmény, belső motiváció pl. NEM sorolom ide a most divatolt ikigait, mert remélem, hamarabb süllyed el az érdektelenségben, mint ahogy elterjed. Karrierboldogság receptjének importja Japánból, ahol a világ legtöbb öngyilkossága történik, főleg munka miatt? Na ne!

Fontos a lelkesedés állapot fenntarthatósága. Egy ilyen embert el lehet vadítani a cégtől, de nem sokáig lehet unalomban, stresszben tartani, mert továbbáll, és úgyis megtalálja, amit szeret. Mert ő vagy szenvedéllyel dolgozik vagy sehogy. Az új kolléga kezdeti lelkesedése összetéveszthető a kiégés-szindróma első, idealista fázisával. A következő a realista fázis. Ha nem múlik el az idealizmus, hanem a realizmus is ugyanaz marad, az a belső motiváció.

Míg valentinosan szerelembe esni megmagyarázhatatlan okokból lehet, addig a belső motiváció könnyen észrevehető: célok, szükségletek, jól-lét keresése, és jólét elérése. Mert pénzért is dolgoznak ők is. Ha csak szenvedély van, éhenhal, ha csak pénz, akkor lelkileg szenved. A jó fizetés mégis inkább mellékhatása az attitűdjének, mint kiharcolt juttatás. A szakmaszeretet együttjár sok, a munkáltatóknál pénzre váltható értékkel: pl. tudással, fáradhatatlansággal, eredményekkel. Ezért kell olyan állást keresni, ami neked jó, amúgy jobangelesen.

Honnan jön a belső motiváció?

Vajon ez a rajongó, tenniakaró, az emiatti gúny lepergetésének képességét is magával hozó attitűd tanulható? Honnan jön, meddig tart? Nem valószínű, hogy tanulható, de kialakítható. Ha szunnyad, felébreszthető. Jobangelként érdekes ilyet felfedezni egy épp kétségbeesett álláskeresői korszakát élő emberben. Az már külön poszt tárgya, hogy ők mennyire sérülékenyek egy álláskeresés folyamán.

Meddig tart? Véleményem szerint az az egészséges, ha addig tart a lelkesedés, ameddig az adott állás. Ha semmi és senki nem tudja elvenni ezt a hozzáállást, akkor az ott valóban a belső motiváció.

Ha felmerül a rajongóban egyszer is, hogy most hagyom itt a francba az egészet, az még mindig nem a motiváció elvesztése. Amíg bosszantja, hogy nem mennek jól a dolgok, vissza lehet fordítani. Ha mégis elkezd mást keresni, az menekülés attól, hogy megalkuvóvá tegyék. Inkább az állás vesszen, mint a jól-lét. Ezt kevesen merik felismerni, még kevesebben mernek ilyen döntést hozni. Itt jöhet a kiégés-szindróma következő fázisa: a benneragadás, beletörés következménye. Ezért nem említettem a rajongással együtt a kötődést. A kötődés nem kelléke a rajongószettnek, amitől a zsarnok vezetők zavarba jönnek. A rajongót nem lehet kihasználni, túlterhelni, mert a munkával kapcsolatos jó érzéseihez kötődik, nem az adott álláshoz. A kiégés ezért őt általában nem fenyegeti. Addig fog rajongva dolgozni, amíg ez neki lelkileg is megéri.

Ha nem a jó érzésekhez kötődik

Elszörnyedve láttam egyszer egy munkavállalói elégedettségmérés vezetői átbeszélését, ahol elvicceskedtek azon a „nagyok”, hogy az elégedetlenek jórésze 5-10+ éve dolgozik már a cégnél. Megállapították: bele lehet törni (ők mondták így) az embereket a rossz folyamatokba is, idővel elfogadják, jujdejó. Nem az. Ezektől az emberektől elvettek valamit, kötődést alakítottak ki, nem szakmai és lelki meggyőződést. Egy rajongó sosem fog beletörni a rosszba – ebben rejlik az ereje. Ettől fog jobbítani, jól csinálni dolgokat. Ezek a vezetők áltatták magukat: mégiscsak jó cég vagyunk, huh. Biztos? Lehet, hogy nincs nagy fluktuáció, de van alapjáraton ketyegő megalkuvók hada? Akik képesek innovációra, megújulásra, de mégis ezek nélkül dolgoznak? Mert elfogadták, hogy ITT nem lehet. Jó ez egy munkáltatónak? Ha egy ilyen cég elkezd változni, a régi, jól bevált kollégák lépnek le először, hiszen itt már csak azt tudják elképzelni, amibe beletörték őket. Ha változás van, akkor az inkább más munkahelyen legyen. Ezt az álláskeresési motivációt is érdekes azonosítani a konzultációimon…

Te dolgoznál egy rajongóval?

A rajongóknak munkáltatói nézetből furcsa szükségleteik vannak: pl. érteni akarják, mi miért történik. Részt akarnak venni dolgokban – állásinterjún már azt fogják kifejezni, hogy „hűűű, ebben részt vehetek, jaj de jó!” Mivel jól fel is készültek állásinterjúra, hiszen akarják az állást, leveszik a lábáról a szakmai interjúztatót, a HR-est pláne.

Többféleképpen válhatnak mégis teherré: mindig kérdeznek, kíváncsiak, feszegetnek dolgokat. Mert ők lélekben szövetségesei a munkahelyüknek, nem beosztottjai. Úgy tűnik, mintha nem tisztelnének embereket, rangokat, pedig de: „csak” ki kell érdemelni. Nem pazarolják a rajongásukat. Csak azt a munkát tudják szeretni, amiben teret kapnak: a mikromenedzsmentet, agressziót, a tekintélyelvűséget nem viselik el. Vállalják a mission impossible feladatokat, mert fel sem merül bennük, hogy nem sikerül. Ennek ellenére a kockázatvállalási hajlandóságuk nem magas: nem fogják veszélyeztetni a saját jól-létüket, emiatt különösen megbízhatóak.

Kik a rajongók, hogyan ismered fel őket?

Állásinterjún fel lehet ismerni őket: tettrekész, határozott, kíváncsi és elképzelése van a feladatról. Munkában nyüzsög, ötletei vannak, folyton jobbítana. A Z generációban gyakoriak, de 35-50+ évesek között is akadnak szép számmal. Számukra a szakmaiság, a tudatosság fontos. Alkotók/jobbítók, vezetők/specialisták egyaránt lehetnek. Bármilyen szakterületen előfordulhatnak, leginkább versenyszférában és non-profit szektorban, kevésbé az állami szektorban. Jóval kevesebb nőt láttam rajongó attitűddel, mint férfit, ennek okait sejtem.

Ami fontos az állásinterjú során a munkáltatóknak: a rajongó jelöltben jól irányzott kérdésekkel keresni kell a rosszindulatot, sérelmeket. Ha megtaláltuk, nem szabad felvenni, mert a saját jól-léte érdekében képes lesz feláldozni másokét. Ha kemény és mégis tiszta lelkű, akkor gyémántot találtál.

Egy élő példa

A számomra legemlékezetesebb rajongó a stuttgarti Mercedes múzeumban volt idegenvezető. Kollégákkal vezetett túrát rendeltünk munkaidő utánra. Egy 40+-os férfiember kísért bennünket az autók között. Gyermeki rajongással mesélt, pedig elmondhatta már mindezt évek alatt párezerszer, aznap ez az 5. köre volt – és nem unta. Ömlött belőle a szó, mosolygott, kérdezett, hosszan és értelmes magyarázatokkal válaszolt, ha kérdeztünk. Imádta, amit csinál, szeretett ott lenni minden pillanatban, nem szerepet játszott. A csúcs mégis az volt, amikor előkapott egy szarvasbőr kendőt az elegáns zakója zsebéből és törölgetni kezdte az egyik autót. Közben morgott, hogy nehogymár másnapra úgy legyen szegény autó, hát micsoda emberek vannak, összetapizták! Mindezt este, egy csapat bámész külföldi előtt. Itt megtapsoltuk. Ő meg állt a rongyijával a kezében értetlenül. De hát ez fontos! A csapatunkban is volt pár „szent őrült”, de ez már nekünk is lenyűgöző volt.

Kb. ez az a „szerelem”, amiről a mai posztom szólt. Kár, hogy a szerelmesek napjához hasonlóan nincs egy nap, amikor a munkánkat is szabad szeretni anélkül, hogy gúnyos kacajokkal illessenek bennünket.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg! Egyetértesz? Vitakoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented! 

 Ha te is szeretnél egy olyan munkahelyet, ami neked jó, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vezetőként nézd meg a vezetői portfólióban rejlő lehetőségeket!

 További információkért látogasd meg Facebook-oldalam!

# # #