Optimizmus, aktívan
Az előző poszt után már tudunk/merünk őszintén motlevelet írni, most itt az idő, hogy megtanuljunk pozitívan gondolkodni.
Ostoba lózungnak tűnik, de valamiért mégis azok érnek el nagyobb sikereket az élet bármely területén, akik így gondolkodnak.
Nem nagy dolog, egyszerű szemléletváltás. A pohár félig tele van, és nem félig üres.
Mit jelent ez az álláskeresésben?
A munka ünnepére
A munka a robottól abban különbözik, hogy személyes tartalma van. Akkor is örülök, hogy megcsinálhatom, mikor fáradsággal jár. Nem tudják megparancsolni; megteszi az ember, ha nem parancsolják is. Belső parancs. Nevezzük a nevén: játék.
/Kornis Mihály: Lehetőségek könyve/
Őszinteség: kell vagy nem?
Sokan gondolják, hogy az őszinteség romboló, pedig csak akkor ront a helyzeten, ha már előre elkezdek magyarázkodni (Csernus Imre)
Ez arról jutott eszembe, hogy sokaknak súlyos gondot jelent a motivációs levél megírása, mert nem merik magukat „reklámozni”, kínosnak érzik, hogy önmagukról írjanak. Főleg, hogy mindezt őszintén tegyék.
Érdekes, hogy amíg ezt sok engem megkereső ember gond nélkül leírja egy segítségkérő levélben, addig a motivációs levélbe – ahová ugyanez kell – görcsösen, erőltetten fogalmazva, sok szenvedéssel írják le, ha egyáltalán. Pedig a HR-es, a pályázati anyag olvasója pont olyan ember, mint én: ha bokánrúgnád, neki is fájna, nem csak nekem 🙂 Pont annyira nem ismered, mint engem: tehát nyugodtan lehetsz vele is őszinte.
Jó motlevelet írni őszinteség nélkül lehetetlen: vagy csak egy száraz ténykupac lesz, ami jobb, mint a semmi, de unalmas, mint egy szénakazal, vagy egy ócska sablonmaradvány lesz, rossz esetben azt is meglátom, melyik honlapról szedted le, még az is előfordul, hogy egyik-másik sablont én írtam meg valakinek, és visszatért hozzám egy másik álláskereső motleveleként…
A jó hírem mára az, hogy semmi kínosat nem kell tenned, lehet úgy témát választani még a motlevélbe is, hogy ne legyen se mesterkélt, se fájdalmasan sablonos.
Az önbizalom ereje
Az állásinterjúk sikertelenségének leggyakoribb oka az önbizalomhiányban keresendő. Sajnos, az álláskeresőkre itt már akkora nyomás nehezedik, ami hibához vezet. Vagy legalábbis úgy érzik.
Megintcsak „kedvenc” érvemet, a poroszos iskolai neveltetésünket kell okolnom mindezért. Elsősorban nem az a hibás, aki „szétizgulja” az interjúját, sokkal inkább az, aki nem tanította meg, hogyan kell stresszes helyzetben is nyugodtnak maradni, vagy legalábbis annak látszani, és jól teljesíteni. Ehelyett sokaknak az iskolában átélt, tábla előtt állós, alázós, ordítós iskolai felelések jutnak eszébe, ahol azt keresték, mit nem tud, miért lehetne még inkább megalázni szerencsétlen diákot.
Az unásig ismert öltözködési és „mit ne” tanácsok helyett most egy kicsit az önbizalomról mesélnék.
Állásinterjú-kérdések
Az önéletrajz-téma után a héten kicsit állásinterjúzzunk, hiszen a jó CV, motivációs levél eljuttat bennünket addig, hogy személyesen is találkozni akarjanak velünk.
Az állásinterjú alapjairól itt már megemlékeztem, most az interjúztató által feltett – időnként furcsa, vagy kifejezetten „tisztességtelennek” tűnő – kérdésekről, azok céljáról írok.
Formátumok harca
A CV formátumának témája állásos fórumokon mindig egy helyes kis flame-et indít, mindenki hülyézi a másikat, aki másik formátumot küld, nem azt, ami szerinte jó.
PDF, TXT, DOC, DOCX, képformátum? Minden mellett lehet érvelni, de egyetlen szempont számít: az olvasóé.
Én nem vállalom, hogy igazságot tegyek (hogyan is vállalhatnám), alant azonban pár szempontot talán adhatok:
HR-élet
Mottó helyett: jelen cikk írója nem HR-es…
Ha már ilyen szépen helyretettük a fogalmakat tegnap, nézzünk bele egy kicsit a toborzók életébe, akiket a köznyelv HR-ként szid halálra. Az ő világukba nyújtanék egy kis betekintést, hátha jobban megértjük, mi is történik velük, mi zajlik bennük.
Pár éve volt szerencsétlenségem egy közvetítőcég munkáját látni belülről (szerencsére nem munkavállalóként), az ott tapasztaltakról szeretnék mesélni egy kicsit.
HR ki-kicsoda
Mivel keverednek a fogalmak a fejekben, tévesen használják a jelentésüket, szeretnék egy kis rendet tenni ebben. Talán tisztul a kép, talán kevésbé fogunk olyat várni az egyes területektől, amit nem dolguk megtenni. Talán megértik egyre többen, mit miért tesznek/nem tesznek azok, akik az új kollégák kiválasztásában vesznek részt. Talán nem fogják telitorokból szidni a „HR”-t, mint szakmát, talán szakmának nézik, akik eddig nem. Mert az, csak ismerni kell. (És mindemellett tudom, és cikkeztem is arról régebben, hogy sokan e szakma művelői közül nem végeznek megfelelő munkát.)
Lássuk tehát ki a fejvadász, a HR-es, a közvetítő, a toborzó, a researcher stb. A „definíciók” a saját tapasztalataimból származnak, nem a tankönyvi fogalmak.
Én most az álláskeresőknek szeretnék áttekintést adni, a tankönyv számukra érdektelen.
Milyen a sikeres álláskeresés?
Ha már az előző posztomban úgy lehordtam a sikertelen álláskeresőkön nyerészkedni óhajtó „terméket”, most egy kicsit írnék arról, mikor is számít egy álláskeresés sikeresnek.
Nem, nem akkor, ha állást találsz. Az kevés.
Esettanulmány: Jófejnek lenni tudni kell
Ebben a történetben a munkáltatót ismerem, így inkább az ő szempontjai érvényesülnek. Tanulság azért van.
Alkatrész-értékesítésre kerestek embert, az állást minimális követelményekkel hirdették meg, lévén nagyon speciális tudásra van szükség, pont ilyet nem nyújtanak sulikban, majd ők kitanítják az újoncot.
Minimum középfokú végzettség volt a kikötés, lévén a vevőkkel tudni kell beszélni, ill. időnként nehéz fizikai munkát is kell végezni, ezt is vállalnia kell a jelöltnek. Érdekes kiválasztás kerekedett ebből.