Az ambíciótól a karriertervezésig
Az álláskeresés sikerességét a pozitív gondolkodás hiánya mellett szerintem az ambíció hiánya is nehezíti. Vesszőparipám, hogy ezt a most 30-40-50 éves felnőttek annak az iskolarendszernek „köszönhetik”, amiben felnőttek, de ezen már hiába keseregnénk. A megoldás az, hogy saját elhatározásból változtatunk. Hiszem, hogy felnőtt embereknek van annyi belátása, hogy a beléjüknevelt (beléjükvert) hozzáállást képesek saját akaratukból megváltoztatni.
Az ambíció, karrier, szakmai előmenetel sokaknál szitokszó, valamiféle yuppie-hülyeség, kamu. Hát persze, mert nem engedték soha, hogy igazi törekvéseik legyenek, így ezek lenézése, degradálása kényelmesebb, mint elfogadni őket, ill. tenni azért, hogy legyen ilyen nekik is. Ezerszer hallom, hogy „eddig volt egy jó állásom, ilyet akarok, több, más nem is kell”. És mivel olyan már nincs – mert közben a világ változott – ezzel a hozzáállással teljes sikertelenségre, lecsúszásra ítéli magát az álláskereső. Egyénenként általában lelkére tudok beszélni a kiábrándult, befásult embereknek, később boldogan írnak vissza, hogy van állásuk, belekezdtek mellette egy szaktanfolyamba, azaz a helyzet nem reménytelen. De ezt a hozzáállást tömegesen is meg kell tanítani, mert rengeteg ember sorsa múlik rajta.
Trendek, másképp
Ahogy én is említettem már, jó ötlet QR-kódot elhelyezni az álláspályázaton, erről most remek cikket is írtak itt. A magam részéről a QR-kód hatékonyságában nem hiszek, mert nem életszerű, hogy valaki az okostelefonján nyitogasson meg jelöltekkel kapcsolatos tartalmakat, miután pl. kinyomtatta vagy megjelenítette a monitorán az önéletrajzot. Ennek ellenére trendi, és tetszik a CV-t olvasóknak, tehát használjuk csak bátran.
Tekintve, hogy az én blogjaimra érkező olvasók első helyen a „kézzel írt önéletrajz”-ra keresve találnak rám, mások személyesen jutnak el hozzám azzal, hogy „hallottuk, állást tud keresni embereknek” úgy érzem, muszáj foglalkozni az érem másik oldalával.
A Jó, a Rossz, és az Alkalmas
Időről időre tapasztalom, hogy az elutasított álláskereső azt gondolja, azzal vigasztalja magát, hogy a végül választott jelölt nála gyengébb. Ilyen esetben bűnbak a HR-es, hiszen ő olyan tökéletes jelölt volt, miért is nem őt választotta? Az sem jó, ha az álláskereső ilyenkor magában füstölög, dédelgetvén a vélt sérelmét, rosszabb esetben viszont cselekszik: például mocskolódó leveleket ír az elutasítónak. Hogy ezek ne történjenek meg, alapvető tévedéseket fogok most eloszlatni.
1. Az álláskeresés nem verseny a többi jelölttel, és
2. az állást nem feltétlenül a legjobb jelölt kapja meg.
Milyen az ideális jelölt 2012-ben?
A hagyományos, eddig ismert álláspiaci helyzet szerint az álláskeresés sikere nagyban függ a szakmai tudástól, tapasztalatoktól és a jelölt készségeitől. Legalábbis ezt a sorrendet adtuk meg eddig, ebben hittünk, és most rácsodálkozhatunk a kialakuló új világra.
Állásinterjú – ha különböző kultúrák találkoznak
Előző posztomban picit elnagyoltam, hogyan ajánlatos öltözni állásinterjúra, ha az interjúztató más kontinensről, kultúrából származik.
Az amerikai kontinensről, vagy Európa más országaiból származó interjúztatók szokásos elvárásainak könnyű megfelelni: szolid business öltözék, szokásos kosztüm, ruha, férfiaknak öltöny, nyakkendő, vagy csak ing-zakó, a megpályázott pozíciótól függően. A férfiaknak könnyű, hiszen egy távol-keleti, közel-keleti interjúztatóval való találkozóra is pont ugyanúgy kell felöltözniük.
Nőknél ez már kritikus kérdés. És nem csak az öltözék, hanem a teljes szituáció. Hiszen a közel-keleti, távol-keleti kultúrákban egy nő társadalmi szerepe többnyire egészen más, mint nálunk. De ezt a helyzetet is tudni kell kezelni.
Vészhelyzet
Ifjúkoromban megadatott, hogy elvégezzek egy ejtőernyős tanfolyamot. A szerintem legfontosabb tanulságát ma is őrzöm:
Vészhelyzet-oktatás, egy bizonyos „patkó” nevű, nagysebességű vészhelyzetet tárgyaltunk az igencsak tapasztalt oktatóval. Ez egy ejtőernyő-nyílási rendellenesség, ami bármikor előfordulhat, az ejtőernyő elakadását jelenti. Nem egyszerű megoldani, miközben zuhanunk.
A legfőbb tanácsa az oktatónak az volt, hogy küzdeni kell. Zsinórt vágni, tartalékernyőt nyitni, amit csak lehet, meg kell próbálni. Érdekes módon egyetlen tanonc sem kezdett el vitatkozni, hogy de így-úgy nehéz, meg nem lehet, meg nincs lehetőség, és kifogásokat, dogmákat, városi legendákat, ideológiákat sem kezdett el gyártani, mit, hogyan, miért nem lehet. Valahogy természetesnek tűnt: ha nem küzdünk, meghalunk, ezért a küzdés mikéntjét kell megtanulni.
Úgy érzem, ugyanúgy vészhelyzet van, az életünkről van szó, mikor állást keresünk. Bárkivel előfordulhat, benne van a pakliban, mint ejtőernyősnek a patkóhelyzet. A vita, kifogáskeresés nem segít. A küzdelem nem hiábavaló, hiánya pedig biztos halál: egzisztencia elvesztéséhez, család elvesztéséhez, kiszolgáltatottsághoz, nyomorhoz vezet.
Lezuhanjunk, vagy inkább küzdjünk? Érted már, miért kérem, hogy sose add fel?