Végkielégítésre várva
Mottó:
„- Mester, sokat kell még várni, hogy jobbra forduljanak a dolgok?
– Hát ha csak várunk, akkor még sokat…”
———————
A végkielégítés a Munka Törvénykönyve szerint bizonyos feltételek teljesülése esetén jár, a legfontosabb, hogy jónéhány év folyamatos munkaviszony kell hozzá. További jogi információk pl. itt találhatók, és szokás szerint az ezzel kapcsolatos „jogi” tanácsom most is az, hogy kérdezz meg egy ügyvédet, aki a te helyzetedet ismerve fog pontos választ adni neked. A jogi vonalat elhagyva ennek az álláskeresési vetületeivel is érdemes kicsit foglalkozni, mert sok esetben a végkielégítés ígéretéért is sokat eltűrnek a munkavállalók, pedig lehet, hogy nem kellene.
—-
Sok munkavállaló nézelődik a munkaerőpiacon, mert úgy érzi, olyan információkat, célzásokat kap, ami azt jelzi, hogy az állásában nincs biztonságban. Zörög a haraszt, hogy felvásárolják a céget, átszervezés, leépítés lesz, megszűnik a termék, amivel ő foglalkozik … majd egyszer, valamikor a bizonytalan jövőben. Ezért „kivárnak”. Ennél rosszabbat persze nem is tehetnének. De gyorsan számolnak, sokév munkaviszony után nagy összeg lesz a végkielégítés is, tehát érdemes kivárni. Érdemes?
Közösségi oldalak, mint munkaeszközök
avagy: Segítség! A főnököm elkérte a Facebook-jelszavamat!
Egyre több ilyen esetről olvasni: egyes munkáltatók, vezetők úgy gondolják, hogy ezt nekik szabad… Nemcsak Magyarországon, több panaszt olvastam külföldi oldalakon is – sőt, ott mintha előrehaladottabb lenne ez a probléma, mert ott már a legkisebb cégnek is van saját Facebook/Instagram/Twitter oldala, és használják is marketingre, ahogy kell. (Ezzel szemben nálunk még egyes cégeknél tilos használni ezeket munkaidőben…) Ebből alakult ki a probléma: a magánember és a munkavállaló tevékenységei összekeverednek ezeken az oldalakon. Ezt valahogy kezelni kell, de igazi jógyakorlat még nincs rá.
Jogilag sincs kifejezetten szabályozva, bár a Munka Törvénykönyve tárgyalja az általános magatartási követelmények (különösen a munkáltató jogos gazdasági érdekeinek védelme) szempontjából. Eza józan ésszel is felfogható: ne vágd a fát a munkahelyed alatt, mert te is annak a fának az egyik ágán ülsz… Emellett biztos ide lehet citálni a GDPRt valahogy, de egyébként marad az erkölcsi érzékünk, az igazságérzetünk, meg a remény, hogy ezt egyszer valaki úgy fogja szabályozni, hogy az működőképes is legyen. És persze nemcsak a Facebookról van itt szó, de a Linkedin, Instagram és társai is lehetnek valakinek munkaeszközei.
A megoldást nem látom, a bölcsek köve sem nálam van, jogászkodni meg végképp nem szeretnék (biztos vagyok benne, hogy valamilyen jogszabályokat mégiscsak rá lehetne feszegetni az egyedi helyzetekre), de ha valaki ebbe a helyzetbe fut bele, valahogyan reagálnia kell. Még inkább előkészíteni azt, hogy ne fusson bele kényelmetlen helyzetbe.
Fontos lenne ezeket már az állásinterjún tisztázni, ha a közösségi oldalak, mint munkaeszközök felmerülnek a pozícióban. Inkább, mint belépve vita, konfliktus, próbaidőben véget ért munkaviszony, kilépéskori konfliktus legyen. Ahol ezek munkaeszközök, ott legyen rá szabályzat is – ez most természetesen a munkáltatóknak szól, az álláskeresők dolga erre rákérdezni az állásinterjún. Mi a szokás? Mik a szabályok? Pár pozitív és negatív esetet csak úgy, a példa kedvéért felsorolok. Tanulságokat nem vonok le, nekem az egyértelmű, hogy saját fiókunkhoz másnak hozzáférést nem adunk, de…
- Van, ahol a munkakör része a Linkedin használata, ehhez fizet még premium accountot a cég. Eddig rendben, mondjuk egy HR-es Recruiter accounttal dolgozik, egy sales Sales Navigatorral stb. Elvárások is szoktak lenni, mit kell posztolni, mikor, stb. Ha ez szabályozott, akkor van mit betartani, pontosan megfelelhetünk ennek, így nem is lehet probléma belőle. De előfordult, hogy a munkaviszony megszűnésekor a HR-est megkérték, hogy az így szerzett kontakjait (ez akár több ezer ember lehet) törölje az ismerősei közül… Jönnek a kérdések: etikus-e megtartani ezeket, etikus-e a törlést kérni? Cégnek vagy embernek lettek ismerősei ezek az emberek, ha az ő profilján látszanak ismerősnek? Hogyan fogják ellenőrizni? Hogyan lépnek fel ellene, ha nem teszi? Mit nyerne vele a munkáltató, ha törli őket? Akiket töröltek, azok mit nyernek/vesztenek? Merthogy ők is emberek ám (ill. profiljaik)
- Van, ahol a Facebook használatot szeretnék olyan módon ellenőrizni és moderálni(!), hogy ehhez a kolléga fiókjához kérnek hozzáférést… Súlyosabb esetben a nevében, profiljáról szeretnének posztolgatni, de erre panaszt még csak külföldi fórumokon láttam szerencsére… Mindez természetesen a Facebook és a Linkedin felhasználói feltételeivel is szembemegy, de a józan ésszel pláne, így nyilván ilyet nem engedünk.
- Van, ahol kötelező ismerőssé fogadni a vezetőket, ami megintcsak kérdőjeles elvárás – persze a Facebookon megvan annak a módja, hogy szabályozzuk akár személyenként, kivel mit osszunk meg, mégis, fura, de legalább kezelhető.
- Szakmai csoportok szerveződtek a Facebookon is, ott megvitatni szakmai kérdéseket hasznos és fontos kapcsolatépítés szempontjából is. De akkor felkerüljön-e a Facebook profilra a munkahely vagy sem?
- Van, ahol a munkahelyi közösség vagy annak egy kisebb csoportja csinál zárt Facebook-csoportot, mindenféle közös programok, akciók megszervezésére, ismerkedésre.
Mindezeket árnyalhatja, hogy a közösségi oldalak, Linkedin, Facebook, Twitter, Instagram stb. sok helyen valóban munkaeszköz. Álláshirdetéseket tesznek fel, reklámoznak, véleményt gyűjtenek, kérdőíveznek stb. A saját profiljukat használva, mert céges profilra nincsen lehetőség.
Akkor vajon szétválasztható-e a magánember és a munkavállaló ezeken a terepeken? Azt gondolom, hogy mint minden másban a munkavállalás körül, itt sem… mert humán erőforrás vagyunk a szervezetek szempontjából, mindenféle humán jegyekkel ellátva. Ha kommunikálni kezdünk, akkor ott jelen lesz érzelem is. Miután nincsenek általánosan elfogadott gyakorlatok, érdemes mindig az adott munkahellyel, vezetővel tisztázni mindezt.
Már megint egy trend az álláskeresésben – az érzelmi intelligencia „mérése”
Mostanság már örülnek cégek, ha „elég jó” embert találnak, aki majd szakmailag oda fejlődik, ahová az állásban kell. De mellé nyílt egy – szerintem – kellemetlen irány a kiválasztásban, ha már szakmailag nem tökéletes, és fejlesztendő az az ember, akkor legalább a személyisége illeszkedjen. Elsőre ez jónak is tűnik, de csak elsőre. Amikor a személyiség, EQ, és egyéb mérhetetlen dolgok alapján hoznak ítéletet az álláskeresőkről az okozhat bajt. Néha még az intuícióikra is hivatkoznak. Ha mindez beelőzi a szakmaiságot, az több kárt csinál, mint hasznot.
Osztom Mérő László véleményét, hogy – idézem – „Az érzelmek egyáltalán nem függenek a tudatos, logikus gondolkodástól, hanem annak nélkülözhetetlen segédeszközei. A szív és az agy indokait lehetetlen szétválasztani”. Egy egész könyvet írt az érzelmek logikájáról, érdemes olvasgatni, annak érdekében, hogy ne szorítsuk háttérbe a józan eszünket a lélek kultusza okán. És főleg ne higgyük, hogy tisztán racionális döntést képesek vagyunk hozni, mert az szembemegy a másik véglettel.
Gyászol a csapat
Folytatva a HR-esek dilemmáit, az előző posztomban írtak szinte eltörpülnek emellett. A gyászhelyzetekben érvényesül igazán, hogy emberekkel bánni a cégen belül egy külön szakma, amit kritikus minden cég üzletmenetére nézve is – amíg a cégben emberek dolgoznak…
Amikor egy tragikus és/vagy váratlan sokk merül fel a munkahelyi csapatban, a HR-es legfontosabb kérdése, hogy vajon bíznak-e annyira a benne, hogy ő ilyenkor a megfelelő lépéseket megtehesse, vagy teljes elutasítással találja szembe magát? Egyáltalán, mik lesznek a megfelelő lépések? Alapvető lenne, hogy ne tetézzük a fájdalmas hangulatot, de enyhíteni sem igazán lehet – mert a gyászfolyamat nem „oldható meg” racionálisan. Két alapesete a munkahelyi gyásznak biztosan van (veszteség és valós haláleset), és persze ez még csak egy elnagyolt fejtegetés, könyvtárnyi irodalmat lehetne felkutatni a témában – és persze csak beszélnek róla, mert a bölcsek köve még senkihez sem érkezett meg, nincs igazi megfejtés. Talán az is segít, ha ezeket a helyzeteket leírva látjuk.
HR-es dilemmák a cégben – komolytól a komorig
Sok HR-es közösségbe beengedtek, még akkor is, ha nem vagyok HR-es 😉 – köszönet érte ezúton is – ezáltal belefutok olyan kérdésekbe, amivel átlagos munkavállaló nem biztos, hogy találkozik.
Mégis, olyan HR-es dilemmák ezek, amikről mégiscsak jó lenne, ha tudnánk. Van, ami apróságnak tűnik, más igen komoly, komor probléma. Ezekből az esetekből az látszik, hogy az emberi kapcsolatokkal mégiscsak jó, ha egy külön szakember (mondom: szakember!) foglalkozik a cégen belül, márpedig ez a HR-es szakma lesz. Még egy jó szakemberként számontartott HR-es is belefuthat ilyen és hasonló ellenállásokba, mert a HR-esnek ellenállni bizonyos munkavállalói vélemények szerint „menő”… (ez a jelenség az álláskeresést is akadályozza, de azt majd máskor tárgyalom ki). A tanulságot előre levonom: Ha a HR-essel szoros lenne az együttműködés, akkor általában jobb lenne minden munkahely.
Rosszhíredet kelti a volt főnököd?
A referenciakérés komolyabb pozíciókra bevett gyakorlat, ezért a referenciákat jól elő kell készíteni. A toborzó, közvetítő, fejvadász felelőssége is nagy, nem mindegy kiket és hogyan kérdez meg rólad. A szakma legjobbjainak persze erre is van külön referenciainterjú-protokolljuk, de sajnos nem mindenkinek. Ezért álláskeresőként is sok dolgunk van a referenciák vonatkozásában.
Kezdjük a legnehezebbel, a rosszindulat kezelésével. Az „utánanyúlás” az egyik legaljasabb dolog, amit tehet egy sértett vezető, és kis magyar gyarkorlatunkban teszik is sokszor. Álláskeresőként, munkavállalóként ezt leginkább megelőzni lehet, ha már megtörtént a baj, akkor nehezebb kezelni. A legsúlyosabb esetben ügyvéd írt levelet a rosszindulatú volt főnöknek, hogy abba kellene hagyni a rosszhírkeltést. Ő már kérdés, kérés nélkül is küldözgette a célcsoport cégeknek a „jóindulatú figyelmeztetéseit”, amiben előrevetítette, hogy jelöltünk biztosan nem lesz jó munkavállaló, mert… De hogyan lehet ezeket a helyzeteket megelőzni?
Tiltólista az önéletrajz önjellemzés rovatához
Az önjellemzés kritikus pontja az önéletrajznak, mert amíg a tények leírásához – mint előző munkahelyek, feladatok, felelősségi körök, tanulmányok – nem kell túl nagy bátorság, hiszen adottak, addig a készségek, az önjellemzés, az a felfogás, hogy olyan önéletrajzot írjunk, amivel nekünk tetsző állásokat találunk majd meg, kissé nehézkesebb… Az általam sokat szidott sablonokhoz nyúlnak az álláskeresők, gondolván, azokat ehhez értő emberek írták. Sokat nem tévednek, a minták többségét valóban HR-esek, munkáltatói szemmel írták meg, ezért szerepelnek benne olyan szempontok, amik a munkavállalóknak nem jók, de a munkáltatók szeretik látni – ezzel tudatalatt is olyan tulajdonságokat követeltek meg az álláskeresőktől, amik sok problémát vetítenek előre.
Mivel jómagam ugye nem vagyok HR-es (a látszat ellenére sem 😀 , ) én azt vallom, hogy az önéletrajz az álláskereső céljait kell, hogy szolgálja – ha ezek találkoznak a munkáltató céljaival, akkor nyert ügye van mindkét félnek. A szakmai elvárások, szakmai múlt valamilyen szinten már meghatározott, a személyiség, az egyéni preferenciák megfogalmazása válik tehát kritikussá. És itt szoktak nagyot hibázni az álláskeresők, mikor a leggyakoribb lózungokat veszik át a mintákból az önjellemzésre, készségeik leírására. Íme egy rövid tiltólista (ízlés szerint bővíthető).
…és megérkeztek a visszajelzések a HR-esektől! Örülhetünk?
Erre vágyott sok-sok álláskereső, most megérkezett. Jelöltélmény okán küldik szorgalmasan a HR-esek a visszajelzéseket, időnként tényleg sokat dolgoznak azon, hogy a jelölt megkapja a visszajelzést. Alapvetően kétfelé oszthatók a sikertelen jelentkezések: amikor már a beküldött álláspályázatra mondanak nemet, és amikor volt pár interjúkör.
A legtöbb visszajelzés persze semmitmondó, miszerint:
„Ezúton értesítjük, hogy a kiválasztási folyamat során nem Önre esett a választásunk.
Kérjük, figyelje további álláslehetőségeinket és ha Önnek megfelelő ajánlattal találkozik, küldje el pályázatát újra.”
Ez egyébként egy ismert állásportál sablondumája, még csak nem is az ott hirdető cégek írják.
Sokan – még álláskeresők is – hiszik, hogy akkor ez pozitív változás.
A munkahelyi pletyka kezelése
A rossz munkahely egyik legfőbb ismérve az állandó pletyka jelenléte. Ha valakikről a hátuk mögött sugdosnak, azzal ki lehet alakítani egy rossz, szorongó környezetet. A pletyka mindig rosszindulatú, még akkor is, ha az adott pletykáló épp fel sem fogja, hogy amit tesz, azzal árt.
Egyéni szinten sem könnyű ezt kezelni, hiszen pont a pletyka főszereplője fogja a legkevésbé tudni, hogy pletykálnak róla, csak azt veszi észre, hogy rossz a légkör körülötte. De néha ez sem feltűnő, hiszen másról is pletykálnak, és ő is szorongó, rossz érzésekkel teli napokat tölt a munkahelyén. Ez az általános érzés, már fel sem tűnik.
Nem fogadtam el az állásajánlatot, mert…
Sok ilyen témájú gyűjtemény kereng manapság a közösségi tereken, és mivel tanulságos lehet a munkáltatóknak is, érdemes áttekinteni a tipikus toborzói hibákat ezen keresztül is. A legtöbb ilyen panaszgyűjtemény bevezetése az, hogy „munkaerőhiány, mi?” Ami számomra üdvözítő és kétségbeejtő egyszerre, hogy a munkavállalók már simán mondanak nemet. Üdvözítő, mert van hozzá elég lehetőségük, önérzetük, nem kényszerből döntenek. Kétségbeejtő, mert emiatt projektek, ügyek, beruházások is maradhatnak el cégoldalon, és a gazdaság teljesítményére is kihatása van – bár ez nehezen mérhető, de megkérdőjelezhetetlen jelenség. Az álláskeresőknek továbbra is azt mondom, hogy ha kétségeik vannak, és megtehetik, hogy nemet mondjanak, mondjanak nemet.