Mit tanuljak, ha karriert akarok váltani?
Rendszeresen találkozom ezzel a kérdéssel, mindenféle fórumokon, és a „tanácsokat” látva is ingatom a fejem, mostanra ott tartok, hogy már a kérdést látva sem érzem jól magam. A tanult tehetetlenség, a naivitás, a másoknak való megfelelés mind-mind benne van sokszor ezekben a kérdésekben, márpedig ezek pont ellene hatnak egy új karriernek, amihez önbizalom kell leginkább – és idő.
Kb. olyan ez a kérdés, mintha azt kérdezné valaki, hogy „Milyen a kényelmes cipő?” „Milyen autót vegyek?” Ennyi információból nem fog tudni senki értelmes tanácsot adni, ennél nagyobb baj, hogy azért megpróbálják – a pokolba vezető út, meg a jószándék ugye. Kedvem lenne megkérdezni, hogy mi lesz, amikor majd egy tanácsot megfogadva, valamit kitanulva állásinterjún megkérdezik, hogy „miért választotta ezt a szakterületet?” Azt fogod rá válaszolni, hogy mert a [valamilyen] Facebook-csoportban ezt mondták?
Szem előtt tartva, hogy mindenkinek olyan állás kell, ami neki jó, érdemes saját magadból kiindulni. Az úgy nem megy, hogy azt mondják, menő a programozás, nosza, felcsapok programozónak, úgyis 4 hónap csak a suli, utána dől a sok állásajánlat, nettó havi milliós fizetésekkel…
A válság sztárszakmája: Az üzletkötő
Vagy értékesítő, ügyfélkapcsolati menedzser, sales … sokféle néven fut ez a munka, de a lényege tömören összefoglalható: el kell adni valamit valakinek.
Az, hogy a munkát keresők közösségi oldalakon megjelenő posztjaik végén szinte rendszeres, hogy „eladni semmit nem akarok”, és a tény, hogy a munkamorálunk még mindig leült munkaórákban méri a munkát, valamint hogy a jutalékos fizetés sok helyen átveréses-ügyeskedéses tevékenység cégeknél, nem tesz jót az értékesítés megítélésének.
Pedig, válság idején az értékesítők lesznek a leginkább keresett emberek. Kell az üzlet, kell a bevétel, és stratégiát alapítani csak erre lehet. Egyik kedvenc volt főnököm mondása szerint: tisztelet a bevételnek!
Kelleni fognak a JÓ értékesítők.
Álláskeresés válságban: könnyebb lesz, mint 2008-ban volt!
A vírushelyzet meghozta a kedvezőtlen változást, van már magyarországi nagyváros, ahol naponta 60-70 új álláskereső jelenik meg a munkaügyi központban. Lehetséges, hogy ők olyan álláskeresők, akiknek még sosem kellett válságban állást keresni, így a bizonytalanságuk még nagyobb. Ez most másfajta „válság”, mint a 2008-as. Álláskeresői szempontból főleg, mert közben volt egy munkaerőhiányos időszak is, amit azelőtt még sosem tapasztaltunk. És persze több munkaerő nem lett, a strukturális munkaerőhiány sok helyen megmarad, és mellette felerősödik az egyébként is meglévő strukturális munkanélküliség. Jól behatárolható azon ágazatok köre, ahol megállt az élet, turizmus, szolgáltatóipar, építőipar és home office ide vagy oda, megsínyli az „irodás” világ is a keresletek visszaesését.
Röviden összefoglalva, ezek azok körülmények, amikhez alkalmazkodni kell.
A jó hír az, hogy 2008 óta sokminden változott a HR-es világ háza táján, és pozitív értelemben!
Menni vagy maradni? Hogyan kezeld a versenytárs cég állásajánlatát?
Nemrég egy ismerős komoly dilemmával keresett meg, a története sokféle tanulsággal szolgálhat munkavállalóknak és munkáltatóknak egyaránt.
Kiindulási pont:
Dolgozik egy komoly cégnél, komoly pozícióban. Nem a cég stratégiai irányának része a pozíciója, a munka sem olyan, mint amit ígértek neki, amikor felvették. Próbálja feltalálni magát cégen belül, keres olyan feladatokat, amik érdekelik, hasznos is a cégnek a munkája így is. Elismeréseket is kap, szakmailag is, emberileg is jól van a cégben, és jól vannak a többiek vele. Beszélt erről a bizonytalanságáról többször a főnökével, de nem kapott semmilyen érdemi választ. Emiatt megjelent egy enyhe szorongás:
A robotok elveszik a munkánkat?
A home office hirtelen felértékelődése mellett megjelent egy olyan probléma, ami már volt néhányszor a történelemben (a gépek miatt kevesebb munkája lesz embereknek), de most igazán felemássá vált a helyzet.
A home office nem működhet rengeteg munkakörben, de sok munkát, amit home officeban nem lehet végezni, robotok tudnának végezni. De amíg olcsóbb a gyártósori munkás 2-3 műszakban… Most ők jártak megint a legrosszabbul: fizetés nélküli szabadságra, vagy fizetett szabadságra kellett menniük, bizonytalanok a jövőbeli kilátásaik. A feketén-szürkén foglalkoztatottak még ennél is rosszabbul jártak. Ha az ő munkájukat már régebben is robotok végezték volna, nekik is lehetne most home office akár… Ebből a szempontból úgy látszik, a robot majd olyan munkát vesz el tőlünk, ami amúgy is nehéz, alulfizetett, vagy veszélyes. (Pl. rendszeresen kapom meg az „érvet”, hogy a női esélyegyenlőség jegyében kellenének bányásznők. Szerintem meg férfi se legyen bányász, mert balesetveszélyes és egészségkárosító, legyen robot az…)
Miért olyan nehéz a home office működés egy cégvezetőnek?
Most mindenki arról ír, hogy kell jól home office-t csinálni, én már leírtam korábban itt és hoztam jógyakorlatot itt… Akit akkor nem győztem meg, az most szembesül vele, hogy márpedig ez szükséges, az ő nézeteik szerint „szükséges” rossz. Olyan kkv-k vezetői érzik ezt így, akik gazdasági túléléséhez a bizalmatlanság mindig is szükséges volt – vagy legalábbis így gondolták régebben. A munkáltató-munkavállaló ellentét jellemző a cégén belül, ezért szükségesnek tartja a mikromenedzsmenetet, minden ügyet maga kezel, ha többezer forintos, akkor is, ha többszázmilliós, akkor is.
Innen kellett (volna) most 1 hétvége alatt fordítani, ami nem könnyű. Komplett szemléletváltás kell, és nekik fontos, hogy ezt tekintélyvesztés nélkül érjék el. Mit érdemes ilyenkor mérlegelni?
Női kvóta – amikor sikerülhetett volna
Egy történet nőnap alkalmából, idealizált tanulságok nélkül. Happy end, másképp.
———
Folytatva a múltkor elméleti fejtegetéseim a kvótákról (itt és itt), hoztam egy esettanulmány-szerűséget is.
Egy huszonéve fennálló munkahelyi férfiközösségbe, ahol fizikai és adminisztratív munka egyszerre volt jelen, kénytelen-kelletlen, munkaerőhiányt enyhítendő, „tűzoltásilag” felvettek egy nőt, egy anyát, aki sokéve nem dolgozott már, végső kétségbeesésében mindenhová jelentkezett – nevezzük őt Erikának. Pedig eddig ide csakis a „vasas” szakma legalább szakmunkásbizonyítvánnyal rendelkező tagjait vették fel régebben, akik ugye már az évtizedekkel ezelőtt is létező általános iskolai pályaválasztási nem túl enyhe terelgetés után kizárólag férfiak lehettek, „kislánynak az nem való” jelszóval.
Mosolyogj! A főnök a hülyéket szereti!
Még a 90-es években volt egy munkahelyem, ahol a titkárságon kitette az ott dolgozó fiatal asszisztenslány a faliújságra ezt a kis szösszenetet:
Vigyorgott is mindenki, mire belépett a főnökhöz, de szerencsére a teljes társaságban volt kellő humorérzék (beleértve a főnököt is), ügyfél meg nem járt arra, így nem értette félre senki. Most e kis plakát jutott eszembe, ahogy belekeveredtem egy beszélgetésbe az optimista álláskeresőkről.
Az egyik felvetés többeknek nem tetszett (nekem sem), miszerint van ám KÉMIA a kiválasztásban. Namost, randin biztos van, ott az érzelmek a főszereplők, de a munkatárs kiválasztása gazdasági döntés. Mint ilyen, ennek a fajta kémiának nincs helye. De kifejtette: hát az optimistább, mosolygósabb, sugárzóbb ember veszi fel mindenki, nem? Ez már egy másik probléma. Aztán persze a fókuszált figyelmem okán sorra jöttek szembe a feltétel nélküli optimizmusról szóló mémek, naplementés háttérrel vagy épp egy posztban fejtegetve, hogy „minden fejben dől el”.
Könnyen találtam állást, segített egy ismerős!
Kapcsolati tőkénk segítségül hívása az álláskeresésben kézenfekvő és kötelező, de ez elég sok munkával és nehézséggel jár – a közhiedelemmel ellentétben nem könnyebb, mint a „szabadpiacon” állást találni, csak másképp nehéz. Sőt, bizonyos esetekben rosszabb kimenettel jár az álláskeresőnek.
Nem kétséges, hogy lehet így is jó állást találni, az előnyöket ismerjük: magasabb bizalmi szint már kezdetekkor, gyorsabb döntéshozatal a kiválasztásban, rövidebb álláskeresési idő, a hely sem annyira idegen, hiszen van ott ismerős.
Anyukák állásinterjún: Mi lesz, ha beteg lesz a gyerek?
Ismerjük a kérdést, és persze tudjuk: azt akarják a munkáltatók hallani, hogy meg tudod oldani, van nagymama, van apja is a gyerekeknek, stb. Aztán ez vagy elég a győzelemhez, vagy nem. Tulajdonképpen lehetsz te akármilyen felkészült szakmailag, akármilyen kedves-rendes személyiség, akivel jól lehetne dolgozni, sok helyen mégis ezen fog múlni.
Sok problémát jelez ez, például, hogy a kérdés maga törvénytelen, mégis gátlástalanul felteszi bárki, mi több, sok munkavállaló is odajutott, hogy maga mondja el, mert érteni véli a munkáltató szempontjait, jól hozzájárulva így a saját diszkriminálásához – és annak a normának a bebetonozásához, hogy ez így jól van, így szabad bánni egy álláskeresővel. Pedig jó lenne, ha végre a saját szempontjait értené a munkavállaló és álláskereső, esetünkben a kisgyerekes nő: az neki nem jó, ha a magánéletét a munkáltató elvárásaihoz kell igazítania, és ha megpróbálja, belelavírozza magát a kiszolgáltatott álláskereső szerepébe, aki kevés pénzért is elmegy dolgozni, mert amúgy is nehéz állást találni kisgyerekkel, végre van valami… Az ő önéletrajzukban szerepel a „terhelhető”, meg a „nagy munkabírású” önjellemzés is.
Array